Bék Timur
Szakadékokat keresünk
Mi létezik, mind a vég felé rohan.*
Kattanásra torzuló emlékeket gyűjtünk,
 ezért nem tudjuk megérteni a tőlünk független dolgokat. 
 Más világokhoz kapcsolódunk 
 gyűröttfehér takarók alatt,
 próbálunk egy magunkhoz hasonló, groteszk univerzummal egyesülni.
Egész testünket beborítja a felejtés átlátszó oldata,
 mely a hideg napszéltől 
 teljesen megkeményedett.
Pikkelyesre száradt bőrünk alatt
 az izmok nem képesek közelebb húzni egymáshoz a csontokat.
 Gerincvelőnkben az emlékezés vágya melegszik,
 s mi könnyeket izzadunk.
Zuhanni élünk – 
 Szakadékokat keresünk a magány fennsíkján,
 a mélység érzete tesz minket boldoggá,
 és a földet érés boldogtalanná.
Halálunk pillanatában végtelenül messzire kerül a valóság,
 csak torz emlékeink sejtmagjaiba oldottan
 maradnak meg fájó cafatjai.
 Akkor megpróbálunk visszaemlékezni
 az érintett univerzumokra,
 és elhitetjük magunkkal, 
 hogy a világ nem csak azért fog hiányozni,
 mert mi nem leszünk benne.
*Nick Cave
A bika monológja #1
Tizennégy szintje van a háznak.
 A legfelsőről látni az égboltot, de a hosszú körfolyosókon végigfut a nedves őszi szél,
 és a hideg elől az alsóbb szintekre kell menekülni.
 A legalsóra csak nagyon ritkán jutok le. Egészen apró,
 egyetlen szobából áll. Egy falap van benne kőtömbökre fektetve.
 A fa puha és száraz, 
 könnyedén karcolok bele a körmömmel.
 Idelent nem lehet fáklyát gyújtani, mert megfertőzi a levegőt,
 fojtó lesz tőle, és bódító. 
 Kezeimmel kell kitapogatnom a véseteket, s amely már ismeretlen nekem, mintha más 
 karcolta volna a fába, azt elkaparom, és újat vések a helyére. 
 A falba nem lehet karcolni, de ha felsértem a bőröm, a vöröset el lehet kenni rajta.
 Gyermekkoromban így jelöltem meg a folyosókat, szobákat és ajtókat, de 
 mostanra mindet kívülről ismerem.
 A vendégeim nem jöhetnek a hetedik szint alá, mert annál lejjebb túl meleg van, és túl sötét.
 Veszélyes sokáig lent maradni, megváltozok tőle.
 A bőrömön habos lesz a verejték, a szám teljesen kiszárad,
 a gondolataim pedig elsötétülnek, mint a fertőzött hús.
 A peremhez értem.
A szomor
 
 A szomor lassan eléri a falut.
 Kerítésréseken szivárog át.
 (Minden konyhára egyetlen kamra jut.)
 A házfalakba vájja szemfogát.
 
 A szomor kabátja szénporos, avítt,
 a szomor nem ad magára sokat.
 Szétrágja a főtér neuronjait,
 szarvával szánt föl betonrostokat.
 
 A szomor húrokra bontja a teret.
 A szomortól a levegő ritka.
 A húrokból fon egy szörnyű kötelet,
 (Hideg a ház, padlásajtó nyitva.)
 s egy nő gerincét, hogy bírja a telet,
 fenyőgerendáig hosszabbítja.
Megjelent a Bárka 2018/1-es számában.
