Papírhajó - Primér/Primőr

Simon_R__ka_Zsuzsanna__2_.jpg

 

Simon Réka Zsuzsanna

Jarmilla

 

Minden akkor kezdődött, amikor egy ködöt köpködő őszi reggelen, belopta magát a hír a Mátrába, hogy Harmadik Jarmillát eltanácsolták a boszorkányképzőből.

Jarmillát a nagymamája nevelte, mert a szülei ördögvigyorért és holdsajtért járták a világot. Ősi boszorkánycsalád sarjaként apró kislánykora óta tudta, egy nap elérkezik az idő, amikor őt is boszorkánnyá avatják. Erre a pillanatra készült, amióta csak az eszét tudta. Tanulta a boszorkánykodás csínját-bínját, bújta a családi könyveket, szívta magába az ősi tudást. Kitaposott volt előtte az út, a családjában még az üknagymamáját is a vidék híres boszorkányai között tartották számon.

Jarmilla szeretett a boszorkányképzőbe járni, de ha a varázslásokkal gondja akadt, sokszor elképzelte, milyen lenne az élete, ha maga taposhatná ki az útját valahol messze a Nemti erdőtől. A boszorkányképzőben eltöltött első év végén kiderült, kétbalkezessége mellett legnagyobb gondja az összpontosítás. A figyelme néha annyira elkalandozott, hogy szinte egy örökkévalóságnak tűnt, míg a visszautat megtalálta. A boszorkányképzőben azt mondták, sebaj, nem kell mindenkinek elsőrangú boszorkánynak lennie. Némi késéssel ugyan, de útközben majd biztos csiszolódik, formálódik, egyszer csak felnő a feladathoz, elvégre boszorkányvér csörgedezik az ereiben.

Az utak pedig jöttek-mentek, legtöbbször kicsúsztak Jarmilla lába alól, és úgy tűnt, varázstudománya nem akar szárba szökkenni, megakadt az idő kerekében. A boszorkányképzőből folyton elkésett, sosem volt tisztában az órarenddel, a kötelező teendőket elfelejtette. Nem fejezte be a házi feladatait, a füzeteit teleírta varázsige-átköltésekkel, megkérdőjelezett minden varázslatot, a kígyókat, békákat kimentette a készítendő varázsfőzetekből, összecserélte a bájitalok összetevőit, és elaludt a legváratlanabb pillanatokban. Tanárai pár évig megértően vártak, próbálták menteni a menthetőt, de amikor tanítványuk kétszer is megbukott az év végi záróvizsgán, vállat vontak, és végleg becsukták az iskola ajtaját a Morgó-gödri boszorkánycsalád sarja előtt.

Jarmilla olyan sokat sírt, hogy még a szüleit is sikerült hazaterelnie egy kevés időre. Összeült a családi kupaktanács, hogy megbeszéljék, mi legyen a boszorkánypalánta sorsa. Jarmilla ígért, fogadkozott, de semmi sem hatott. Meghozták a döntést nélküle.

‒ Ha már okleveles boszorka úgysem lehet belőle, küldjük egy másik iskolába, hátha ott ragad rá némi fegyelem, és helyrebiccen az esze ‒ csapta össze a tenyerét a nagymamája, és ezzel el is dőlt a sorsfordítás.
Jarmillát az ország másik végébe küldték.

Három napig készült a hosszú útra. Amikor már mindent becsomagolt, kapott ölelést, zsebpénzt, útravalót. Vonatra ültették, és a lelkére kötötték, ha lehűl az idő, ne felejtsen el jól felöltözni, és írjon, amikor az ideje engedi.

Zakatolt a vonat hosszú alagutakon át, míg meg nem érkezett az ország másik végébe.

Jarmilla kapott saját szobát, nagy ablakkal. Az iskolán túli világból ugyan nem sokat látott, de szerette a téli reggeleken köpködő ködöt, mert a Morgó-gödri reggelekre emlékeztette. Hamar megszokta a koránkelést, az iskolai nyüzsgést, csak a honvágya gyötörte kicsit. Olyankor behúzódott a szobájába, elővette az otthonról elhozott családi boszorkánykönyveket, és bújta őket rendületlenül. Fecniket írt, füzetekbe jegyzetelt. Amikor senki se látta, a közeli erdőt járta, keresett, kutatott, gyűjtött.

Egy unalmas nyári reggelen úgy érezte, elérkezett az idő. Jeget varázsolt a limonádéba, csillagokkal teli eget a házak fölé. Így kezdődött, hogy Jarmilla titokban varázsolni kezdett.

Eltelt pár év, és Jarmilla beíratkozott az egyetemre. Nyelveket és biológiát tanult. Az egyetem elvégzése után volt könyvesbolti eladó és múzeumi teremőr, tanított iskolában, dolgozott botanikus kertben, és amikor csak tehette, hazalátogatott a Morgó-gödörbe, ahol néha a világot járó szüleivel is összefutott. Ilyenkor kifaggatták, és a fejüket csóválták, mert úgy vélték, az az út, amit ők szerettek volna Jarmilla lába alá, meg sem közelíti azt az utat, amin Jarmilla jár, így hát újra döntöttek helyette. Ha már biológiát is tanult, és okleves boszorkány úgysem lehet, legalább segítse a boszorkányok munkáját azzal, hogy holdsajtért és ördögvigyorért kutatja fel a világot.

A nagymamájától kapott tehát egy nagy bőröndöt, a szüleitől repülőjegyet, hadd lépkedjen szülei nyomdokában. Jarmilla nehéz szívvel hagyott fel mindennel, amit szeretett, de örült az utazásnak, legfőképp annak, hogy életében először hosszú ideig a szüleivel lehet. Keresztül-kasul szelték a világot, gyűlt a sok ördögvigyor és holdsajt, hosszabbodtak az együtt töltött pillanatok, beszélgetések, csak az évek során felgyülemlett távolságok nem csökkentek. Jarmilla és a szülei közé mély szakadékot ásott az idő, és a közös világjárás sem akart hidat építeni a szakadék fölé.

Két hét bátorsággyűjtés után, egy borongós szeptemberi estén a boszorkánypalánta úgy döntött, megpróbálkozik a lehetetlennel, mégis csak építeni kezdi azt a hidat. A szülei elé állt, és beavatta őket féltve őrzött titkába, elmesélte nekik, hogy évek óta titokban varázsol, kívülről fújja a varázsigéket, bújja az otthonról elhozott boszorkánykönyveket, és nincs nagyobb vágya annál, hogy olyan megbecsült boszorka legyen, amilyen Morgó-gödri nagymamája, Első Jarmilla.
Édesanyja kilötykölte a kezében gőzölgő kávét, édesapja hümmögve fejet biccentett, szakállat birizgált.
– Hm, hm, rendben, rendben. Elérkezett a vissza nem térő alkalom, hogy megmutasd, beért a fejed lágya – mondta hirtelen, és egy újsághirdetésre bökött.
– Mit kell tennem? – kérdezte Jarmilla bátran.

– Három nap múlva a városban boszorkányversenyt rendeznek. Jelentkezz! Ha megnyered, nem gördítünk akadályt eléd, járhatod a boszorkányok útját – magyarázta az édesapja.

Jarmilla örömében belekiabálta volna a világba, hogy az álmok valóban teljesülnek, és az évek ásta szakadék is legyőzhető. Alig akarta elhinni, hogy még varázslat sem kell hozzá.

Benevezett a versenyre, két éjjel és két nap zárt ajtók mögött gyakorolt a szülei nagy örömére. Elérkezett a nagy nap, amikor Jarmilla bebizonyíthatja, képes a nagymamája nyomdokaiban járni, valóban hivatásos boszorka szeretne lenni. Korán kelt, mindent bepakolt, amire a versenyhez szüksége lehet. Elbúcsúzott a szüleitől, és meg sem állt a nagykörúti villamosmegállóig. Erősen fújt a szél, Jarmilla nagyon fázott. Várta a villamost, de a villamos nem érkezett. Sebaj, gondolta, és meg sem állt a nagykörúti buszmegállóig, de a busz sem érkezett. Sebaj, gondolta még egyszer, és elindult volna a metróállomásig, ha a városban lett volna olyan, de nem volt, így kénytelen volt gyalog nyakába venni a várost. Kétszer eltévedt, a cipője orrát is lerúgta a nagy sietségben.

Kora délután elgyötörten ért a boszorkányverseny színhelyére. Hiába. A versenyt lekéste, és már az eredményhirdetés is lezajlott. Jarmilla csalódottan indult haza.

– Mi történt? – kérdezte az édesanyja, amikor belépett az ajtón.

– Lekéstem a versenyt – suttogta Jarmilla csalódottan.
– Sajnálom – mondta az anyukája, és megölelte Jarmillát.

– Nem jött a villamos, sem a busz, gyalog indultam el a versenyre, kétszer eltévedtem útközben. Késő délután értem oda, amikor már lejárt a verseny – magyarázta egy szuszra.
‒ Értem ‒ mondta az édesapja lemondóan ‒, akkor holnap indulhatunk tovább holdsajtért.

Nem esett szó többé az esetről, sem az áhított boszorkaságról, folytatták világ körüli útjukat. Országról országra jártak, ahogy eddig, gyűlt a sok holdsajt és ördögvigyor az otthoni boszorkák örömére. Amikor elegendő mennyiséget gyűjtöttek és szárítottak, Jarmillát hazaküldték, hogy vigye el a Mátrába a varázsfőzetekhez elengedhetetlenül szükséges hozzávalókat.

Jarmilla örömmel indult haza. A Nemti erdőben szokatlan sürgés-forgás fogadta. Mindenki a hamarosan megrendezésre kerülő boszorkaválasztásról beszélt.

Jarmilla szeretett nagymamáját az ágyban találta. Első Jarmilla nem érezte jól magát. Magas láza volt, és rázta a hideg. Úgy hitte, talán megártott neki a kétszáz éve tartó varázslás, az idei boszorkányversenyre való készülődés. Nagyon örült az unokája érkezésének.

‒ Szükségem lesz a segítségedre. Holnap nem fogok tudni részt venni a megmérettetésen ‒ mondta.

‒ Nagymama, holnapra már újra erőd teljében leszel, csak pihenned kell kicsit ‒ biztatta az unokája.

‒ Ha folytatni szeretnénk a családi hagyományt, részt kell venned helyettem a versenyen! ‒ sóhajtott Első Jarmilla.

‒ Ez lehetetlen, nagymama! Nem vagyok hivatalosan felavatott boszorka, sosem vettem részt ekkora versenyen, nem tudnám kiállni a próbákat ‒ tiltakozott Jarmilla.

‒ Ha a boszorkaversenyre benevezett boszorka megbetegszik, helyettesítheti egy családtagja. Nem kell felavatott boszorkának lenned. Így szól a sok évszázados versenyszabályzat. Tudom, hogy minden vágyad az, hogy felavatott boszorka lehess – suttogta Első Jarmilla.
‒ Nagymama, inkább kerítsük elő anyát, majd ő helyettesít ‒ ötletelt Harmadik Jarmilla.

‒ Tudom, hogy a lelked mélyén mindig is egy ilyen lehetőségre vágytál ‒ ölelte magához az unokáját a Morgó-gödri boszorka.
‒ Ha sikerülne is az első próba, a másodikban biztos alul maradnék, nagymama! ‒ sóhajtotta Harmadik Jarmilla.

‒ Bízom benned! ‒ mondta Első Jarmilla, és ezzel el is dőlt Harmadik Jarmilla sorsa.
A Nemti erdei boszorkányképző épületét kora reggel ellepték a megmérettetésre sietett boszorkák. Izgatottan bóklásztak az épület magas falai között. Növényhatározókat bújtak, varázsigék foszlányait ismételgették. Harmadik Jarmilla is megérkezett, fel-alá járkálva próbált uralkodni nyugtalanságán.
 A jelentkezőket név szerint szólították a vizsgabizottság elé. A megmérettetés első próbája egy ismeretlen varázsfőzet hozzávalóinak felismeréséből állt. Jarmilla szíve a torkában dobogott. Becsukta a szemét, és az előtte álló üst gőzölgő füstjébe szippantott.
‒ Zsálya, levendula, csipkebogyó, kömény, ördögvigyor, holdsajt, csombormenta, hangafű ‒ sorolta halkan.
‒ Gyors és hibátlan ‒ mondták egyszerre csodálkozva a bizottság tagjai.
Nem is volt olyan nehéz. Már csak a következő próbát kell kiállni, és vége is lesz élete első nagy boszorkánypróbájának. Hátha sikerül megnyernie a versenyt, és akkor sosem kell többé elhagynia a Mátrát, nyugtatta magát Jarmilla.
‒ Te meg mit keresel itt? ‒ kérdezte valaki meglepetten a háta mögött.
‒ Szia, Aporka ‒ fordult meg Jarmilla ‒, csak nagymamát helyettesítem. Nincs jól, így nem tudott volna részt venni a versenyen.

‒ Nem is tudtam, hogy a versenyszabályzat a helyettesítést is megengedi. Hogy sikerült az első próba? ‒ érdeklődött a Mátra jól ismert boszorkája.

‒ Meglepően jól ‒ mosolygott elégedetten Jarmilla.

‒ Téged nem tanácsoltak el pár éve a boszorkányképzőből? ‒ kérdezte Aporka.

‒ Eltanácsoltak, de… ‒ válaszolt volna Jarmilla, de Aporka közbevágott.

‒ Akkor semmiképp se erőltesd meg magad. A második próba vérbeli boszorkáknak való.

Jarnilla, hogy zavarát leplezze, mosolyogva kilépett az ajtón.
Véget ért az első próbák utáni szünet, a boszorkák serege a második megmérettetésre készült. A résztvevők a boszorkányképző mögötti emelkedőre siettek. A bizottság tagjai is felsorakoztak. A szabadon választott varázslások következtek.

Jarmilla izgatottan tördelte a kezét, és az első sorból figyelte a többieket. Nehezen kezdődött a második forduló, mert az első boszorka elájult, a soron következő nem emlékezett a varázsige szövegére, a harmadik meg sem várta, hogy a nevét kiáltsák, szőrén-szálán eltűnt. Jarmilla követezett. Torkot köszörült, mély levegőt vett, és a bizottság elé lépett. Remegő kézzel benyúlt a hátizsákjába, hogy kihalássza a varázspálcáját, de a pálca beakadt valamibe.
‒ Meddig várjunk még? Ő nem is vérbeli, felavatott boszorka ‒ mutatott Jarmilla felé Aporka.

– Csend legyen! – zúgta a boszorkabizottság elnöke. – Aporka, a versenyszabályzat 12. pontjának megszegéséért ezennel kizárunk a versenyből.
Aporka alig hitt a fülének. Mérgében a bizottság elé ugrott volna, ha egy mellette álló felvigyázó boszorka útját nem állja. A jelenlevőkben megfagyott a szusz, ide-oda kapkodták a fejüket. Ilyen rendbontás még sosem fordult elő a boszorkák legfontosabb megmérettetésén.
Jarmilla reszkető kezéből kiesett a zsákja. Félszegen a bizottságra nézett. A bizottság mögötti tömegben megakadt a szeme két ismerős arcon. Egy tölgyfa árnyékában a szülei álltak.

‒ Minden rendben, bízz magadban – suttogta az édesanyja.
Jarmilla erőt vett izgatottságán. A zsákjáért nyúlt, egy határozott mozdulattal kiemelte belőle a varászpálcáját, és hangosan a következő varázsigébe kezdett:


               Berki pimpó, szűk torok,

               magházban patak csobog.

               Bőrlevél és homokkása...


És itt elakadt, mert Aporka hirtelen eléugrott, kitekerte a kezéből a varázspálcát, és a bizottság felé lendítve, folytatta a varázsigét:
– Legyen belőletek h...
Jarmilla sem volt rest, a boszorka hátához lépett, egy jól célzott mozdulattal kihúzta a pálcát a kezéből, és a vállát megérintve befejezte a varázsigét:
– Légy a Mátra Kőleánya!
Zúgó szél kerekedett, tombolva söpört végig az erdőn. Mindenki futott, amerre a lába vitte, csak Jarmilla  és szülei álltak mozdulatlanul, arcukat a kezükbe temették.

Párc percbe telt, amíg az erdő elcsendesedett. Messziről még hallatszott, ahogy egy-egy madár vijjogva távolodik. Jarmilla reszketve nyitotta ki a szemét. Előtte egy leány alakú, magas homokkőképződmény állt.
Azt mesélik, a Nemti erdőben, a Morgó-gödörtől nem messze ma is ott áll a Kőleány.

Harmadik Jarmilla megmentette a boszorkányokat, megnyerte a versenyt. Azóta a Mátra hivatásos boszorkánya, éppen úgy, ahogy mindig is vágyott rá.

 

 

 

Alfréd és a Vaskapu legénysége

 

Élt valahol a Fekete-erdő közepén egy hajóskapitány. Úgy hívták, Schiff Vilibald, de akik ismerték, egyszerűen csak Vili kapitánynak szólították. Vaskapu nevű áruszállító hajójával keresztül-kasul szelte a Dunát, még a Fekete-tengerig is eljutott. Hogy pontosan hányszor hajózott el a Fekete-tengerig, arról sosem vezetett pontos kimutatást, mint ahogy arról sem, mikor és hova, milyen árut kellett szállítania, mert jóbarátja, Alfréd, a holló, mindent pontosan megjegyzett helyette. Akik nem ismerték, azt mondhatnák, micsoda könnyelmű magatartás ez egy hajóskapitánytól. Csakhogy Vili kapitány nem volt nemtörődöm, inkább kicsit széttszórt. Ezzel ellentétben Alfréd, a Vaskapu hollója, mindig minden fontos teendőt észben tartott, így remekül kiegészítették egymást.

Sok-sok éven át reggeltől estig együtt szelték a habokat. Vittek kopogós csizmát Linzbe, krinolin-szoknyát Bécsbe, vaníliás kekszet Pozsonyba, hintaszéket Budapestre, törökmézet Újvidékre, merített papírt Isztanbulba, fagyikelyhet Batumiba. Ha az utazás több hétig is eltartott, Alfréd gondosan összeállított listát tolt a kapitány orra alá, és pontosan beszámolt arról, mikor kell a horgonyt felhúzni, melyik kikötőben kell kikötni, hol mennyi ideig időzhetnek. Út előtt a kapitány  rendezkedett, egyeztetett, kiosztotta a feladatokat. A holló és a legénység figyelmességének köszönhetően a legtöbb helyre gond nélkül meg is érkeztek.

Schiff Vilibald szeretette a vízi életet, de a hajózásnál még jobban szerette, ha Alfréddal és szeretett matrózaival a kikötők utcáin barangolhat.

Egy őszi hajnalon Isztambulba vezetett az útjuk. Vili kapitánnyal madarat lehetett volna fogatni örömében. Alig várta, hogy teendőik elvégzése után az Aranyszarv-öbölben tölthessék a délutánt. Alfréd is rajongott a városért, ezért engedélyt kért, hogy kicsit az atcák fölött körözhessen. A kapitánnyal úgy egyeztek, délután a Galata-torony teraszán találkoznak.

A rakomány kipakolása után a legénység tagjai is szétszéledtek. Mindenki ment, amerre a kedve vitte. Vili kapitány is elindult az Aranyszarv-öbölbe. Boldogan szelte az utcákat, figyelte, hogy forr, nyüzsög a város. A Galata-torony közelében járt, amikor ismerős hang ütötte meg a fülét:

‒ Segítség, segítség! ‒ rikácsolta valaki a torony bejáratánál.

A hang irányába indult. Szaporán szedte a lábait, ide-oda kapkodta a tekintetét.

‒ Vili, Vili, Vi... ‒ ismételgette egyre elhalóbb hangon valaki.

‒ Alfréd! ‒ kiáltotta a kapitány. ‒ Álmomban is megismerem ezt a hangot.

Fordult jobbra, fordult balra, szaladt előre, ugrott hátra, körbejárta a tornyot, útját állta a járókelőknek, nem láttak-e vélelenül egy segítségért esedező fekete hollót, piros szalaggal a nyakán.

‒ Alfréd! Alfréd! ‒ kiáltotta tanácstalanul.

Nem érkezett válasz. Egy fehérre meszelt kis ház falának dőlt, hogy összeszedje a gondolatait. Miközben szomorúan bámulta az előtte elhaladó turistákat, egy gyanúsan mozgó, barna csuklyás idegenre lett figyelmes. Egy fekete zsákot cipelt a hátán, vagyis csak cipelt volna, mert a zsák ide-oda ugrált a kezében, összevissza rángatva a csuklyást.

‒ Alfréd! Itt vagyok! ‒ kiáltotta a kapitány.

Az idegen épp akkor nézett hátra, amikor a kapitány a háta mögé ért. Egy pillanatra földbe gyökerezett a lába, de amikor Schiff Vilibald a zsákjához kapott volna, rácsapott a kezére, és futásnak eredt.

‒ Vili, Vili ‒ szűrődött ki a zsákból.

‒ Fogják meg! ‒ kiáltotta a kapitány, és üldözőbe vette a zsákos távolodót.

Az idegen az Aranyszarv-öböl kikötője felé vette az irányt. Beszaladt egy keskeny kis utcába. Turisták között lavírozott, feldöntött egy virágárust, átcsúszott két zöldséges között, végigvágtatott a mólón, és felugrott egy ütött-kopott kishajóra. Vili kapitány egy pillanatra sem tévesztette szem elől. Úgy követte, mintha az árnyéka lenne. Ő is befutott a keskeny utcába, feldöntötte ugyanazt a virágárust, és a két zöldséges között is átcsúszott volna, ha azok kissé egymástól távolabb próbáltak volna feltápászkodni. Így történt, hogy Vili kapitány nekikütközött, és mindkettőjüket leteperte a földre. Amire elnézést kérve sikerült feltápászkodnia, az idegennek nyoma veszett. Mintha a föld nyelte volna el. A kapitány nem adta fel ilyen könnyen, de nem ám. Felszaladt a Galata-hídra, elövette a zsebéből a távcsövét, és a távolodó hajókat figyelte. Megakadt a szeme egy kopott kis hajón. Az oldalán felirat. A fedélzeten három sötét ruhás álldogált. Egyikük mereven a mólót figyelte.

‒ Pilis-tető ‒ betűzte hangosan. ‒  Mindjárt lenyugszik a nap. Nincs vesztegetni való idő!  ‒ morfondírozott magában, és elindult, hogy értesítse a legénységet.

A hajó kormányosa a hintaágyában szunyókált. Hangosat horkantva épp akkor fordult a másik oldalára, amikor a kapitány felugrott a fedélzetre.

‒ Barátom! ‒ kiáltotta.

‒ Az vagyok, az hát! ‒ motyogta félálomban a kormányos.

‒ Ébresztő! ‒ harsogta a kapitány, és megrázta a barátja vállát.

‒ Mikor, ki, miért? ‒ ugrott talpra a kormányos.

‒ Indulnunk kell! Hol vannak a többiek? ‒ folytatta a kapitány.

‒ Hova kell indulnunk? Milyen többiek? ‒ értetlenkedett ásítozva a kormányos.

‒ Vészhelyzet van! Elrabolták Alfrédot ‒ rázta meg újra a kapitány.

‒ Alfrédot? Ajjaj, ajjajaj! Vészhelyzet! ‒ szaladta körbe a fedélzetet a kormányos. Talán még futott volna egy-két kört, ha nem állják útját a legénység éppen akkor érkező tagjai.

‒ Milyen vészhelyzet? ‒ kérdezték a sorban érkező matrózok.

‒ Elrabolták Alfrédot ‒ magyarázta kétségbeesetten a kapitány.

‒ Az lehetetlen ‒ ingatta a fejét az első matróz.

‒ Alfrédot nem lehet csak úgy elrabolni ‒ csapott a térdére a második matróz.

‒ Kapitány, biztos vagy benne? ‒ ásította a kormányos.

‒ Biztos. Indulnunk kell. Horgonyt felhúzni! ‒ adta ki a parancsot Vili kapitány.

‒ Nem pakoltuk be a pisztáciás halvákat. Mi lesz a rakománnyal? ‒ ugrott a többiek elé a harmadik matróz.

– Hagyd most a rakományt. Meg kell mentetnünk Alfrédot! – intette le a kapitány.

‒ Mégis merre hajózzunk? ‒ vágott közbe az első matróz. ‒ Hol keressük?

‒ Mondd nektek valamit az, hogy Pilis-tető? ‒ kérdezte a kapitány.

‒ Persze ‒ kuncogta az első matróz. ‒ A Pilis hegység része Magyarországon. Megannyiszor elhajóztunk mellette.

‒ Oda megyünk! Készüljetek! ‒ mondta a kapitány, és berobogott a hajófülkébe.

‒ Elmagyarázná nekem is valaki, hogy most mégis mi történik? ‒ értetlenkedett a harmadik matróz.

‒ Én megtenném, de sajnos indulnunk kell ‒ vonta meg a vállát az első matróz.

‒ Nekem meg kormányoznom kell, így én sem tehetem ‒ bólogatott a kormányos.

‒ Én meg igen szűkszavú vagyok ma este ‒ vakargatta a fejét a negyedik matróz.

‒ Nekem meg fogalmam sincs, miről van szó, úgyhogy mindenki a helyére, indulunk! ‒ csapta össze a kezét az ötödik matróz.

Mit volt mit tenni, a kapitány kiadta a parancsot, a legénység tagjai elfoglalták helyeiket. A hajó kisiklott a vízre. Útközben a kapitány összetrombitálta a matrózait, és részletesen elmesélte nekik, mi történt vele és Alfréddal az Aranyszarv-öbölben, miért gondolja azt, hogy mielőbb a Pilis lábaihoz kellene érniük.

‒ Alfrédot is láttad a Pilis-tető nevű hajón? ‒ kérdezte a kormányos.

‒ Nem ‒ ingatta a fejét a kapitány.

‒ Ez nem hangzik valami biztatóan ‒ birizgálta a szakállát az első matróz.

‒ És eközben a pisztáciás halváknak is annyi ‒ tette hozzá a harmadik matróz.

‒ Mi lenne, ha egyszer, egyetlen egyszer nem a hasadra gondolnál ‒ sóhajtotta a második matróz.

‒ Becsszó, a ti hasatokra is gondolok. Például elképzelem, mennyi halva férne belétek, ha felpakolt rakománnyal indulhattunk volna útnak ‒ magyarázta a harmadik matróz.

‒ Mi van, ha Alfréd nincs is azon a hajón? ‒ terelte el a szót az ötödik matróz.

‒ Ott kell lennie, láttam a fedélzetén az elrablóját ‒ mondta a kapitány.

‒ És ha kikötöttünk, hol keressük? ‒ kérdezte az ötödik matróz.

‒ Bejárjuk a vidéket, a kikötőket ‒ válaszolta Vili kapitány.

‒ Felszántjuk a Pilist ‒ hősködött az első matróz.

‒ Most ez hogy jön ide? Felhagysz a matrózkodással? Mit akarsz termeszteni? Búzát? ‒ csapott a homlokára a második matróz.

‒ Valószínűleg felesleges elmagyaráznom, de azért megpróbálom. Felszántani alatt azt értem, hogy átfésüljük a hegységet ‒ sóhajtotta az alső matróz.

‒ Egy kukkot sem értek abból, mit szándékszol tenni a Pilissel, de az igyekezeted dicséretes.

‒ Alvó róka nem fog csirkét. Csapjunk a lovak közé! ‒ hahotázott a kormányos.

‒ Ma bolondgombát reggeliztetek? Milyen róka, milyen csapás? ‒ értetlenkedett újra a második matróz.

‒ Mindenki a helyére! Nincs vesztegetni való időnk ‒ vágott közbe a kapitány.

A hajó könnyedén siklott a fekete éjszakában. A legénység tagjai csendben végezték a dolgukat. Alfrédra gondoltak, és arra, vajon mi vehette rá a fogvatartóit, hogy elraboljanak egy hollót.

Pár napi nyugodtnak mondható utazás után Visegrádnál értek partot.

Vili kapitány jól követhető utasításokat adott, kinek hol kell érdeklődnie a Pilis-tető nevű hajó hollétéről. Megbeszélték, ha bárki használható információhoz jut, értesíti a többieket is.

Teltek a napok, a hetek, a hónapok. Alfrédról és a Pilis-tető nevű hajóról semmit sem sikerült kinyomozniuk. Mintha sosem léteztek volna.

Sok elszalasztott út után, a Vaskapuval újra vízre szálltak, csakhogy Alfréd nélkül Vili kapitány sosem tudta pontosan, mi a következő megbízás, hol várják a merített papírt, a fagylaltkelyheket, a török halvát. Összecserélték a rakományt, csúsztak a szállítással, lekésték a határidőket, míg nem egy napon Schiff Vilibald úgy döntött, szegre akasztja tengerész sapkáját, Alfréd nélkül nem hajózik többé.

A Pilis-tető keleti oldalának közepén vert tanyát, két egymás felett emelkedő, diadalívszerű sziklakapu közelében. Nem sokáig élt itt egyedül, mert a Vaskapu hajó legénységének tagjai nem hagyták magára. Ők is felköltöztek a sziklakapukhoz, és együtt járták a Pilist, a Duna-mentét, keresték jóbarátjukat, a hollót.

Azt mesélik, Alfréd, sok-sok hónap után kihasználva elrablói figyelmetlenségét, megszökött a hajóról, ahol fogva tartották és dolgoztatták. Ahogy kiszabadult, azonnal útnak indult, hogy felkutassa a Vaskapu legénységét. Sokáig kereste őket, még Isztambulba is visszarepült, hátha rájuk talál az Aranyszarv-öbölben. Nem lelt rá a Vaskapura, de itt repült az életébe Damla, az isztambuli hollólány, akivel együtt keltek útra Vili kapitány felkutatására.

Egy nyárvégi reggelen érkeztek Pilisszentkeresztre, ahol egy pékség tetejére szálltak, hogy kipihenjék a megtett út fáradalmait. Ott időzve jutott tudomásukra, hogy a Pilis hegységben létezik egy hely, ahol egy kis csapat tengerész él a hajójukról elnevezett Vaskapu-szikla közelében.

A nagy egymásra találásról nem maradtak fent megbízható forrásból származó információk, de azt biztosan tudni, hogy Alfréd megkerülésével a Vaskapu hajó újra útnak indult, és első közös útjuk Isztambulba vezetett. Amikor csak tehették, a Vaskapu-sziklához is minden évben együtt visszamentek.

 


 

Főoldal

2021. július 22.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png