Nagy-Lackó Balázs
A kopasz majom
A majomkirály szép volt – majom értelemben. Csak egy volt, mi hibázott rajta éppen: a feje.
A feje búbján ugyanis a majomkirály gyakran viselt koszorút vagy levelet, vagy gyümölcskoronát – csak a szőr, mi nem állt meg sehogy se a fején hét esztendeje már.
Szegény király, kopasz volt a búbja, ez volt az ő legnagyobb gondja. Egy majom sem akadt birodalmában, kinek lett volna hasonló sorscsapása. A majomkirályt ifjan emésztette is a gond eleget érte, bármit megadott volna, csak hogy a fején a hajat kiköltse.
A majmoknál még akkor egy állatnak sem volt királysága, a mi majmunk is csak egy volt a nagy majomságban.
A kertészmajom látta, hát meg is sajnálta, mondta a kopasz majomnak: „Öntözze meg gyakran” – de attól csak az arca lett olyan, mintha csupa könny volna.
A kuruzsló meg azt ígérte, mikor ő is észrevette, hogyha bekeni vajjal meg mézzel, a bundás feje szépségét senki sem éri majd fel ésszel. Megtette hát a majom, mit meg kellett tennie, a fejére vajat tett, meg mézet meg kenyeret. A baj csak az volt, hogy a medvének is tetszett a gondolat, szaladhatott a majomkirály hét nap és hét alkonyat.
Szegény majomkirály, de azóta benőtt a feje lágya, ha mással nem is, hát bőrrel, nem törődött többet a fején nem nőtt szőrrel. Nem zavarta más, csak az a sok hely, mi így a fején maradt, hát a hiány helyett jól jött neki egy kalap.
Egyszer aztán, mikor éppen az ég beborult, a sok mindenféle majom, mind a fák tövére, a sziklák alá bebújt. A kopasz majom pedig egyedül járt csak az ösvényen peckesen, kérdezték a többiek:
‒ Majom úr, nem fél, hogy megázik a feje? – ő pedig csak nevetett, és fejére kötött egy szép nagy banánlevelet. A többi majom pedig, ki kő alá vagy kéregre lapult, mikor az ég megeredt, mind megáztak, míg emez szárazon menetelt.
Történt, hogy nyáron meg, aki majom volt, mind napszúrástól szédülve hevert, a mi majmunk meg nyugodt lépteivel pecázni ment.
‒ Hát maga meg, Majom úr, nem fő meg a feje? – kérdezték lihegve, ő pedig mosolyogva mindegyikre kalapot emelt.
A többi majom aztán próbálta utánozni, volt, aki egészen megpróbált megborotválkozni. De a szőre mindegyre vissza nőtt azoknak, a kalapkészítéssel meg hát sehogyan se boldogultak. Kérdezték a majmunkat, hogyan kell azt csinálni, de ő csak legyintett, és megpróbált nem kacarászni. Egyhamar mindenben tőle várták a jó tanácsot, úgy vélték, hogy a legtöbb dologban ő a hivatásos.
A kopasz majom hát kiosztott néhány sapkát pár fejre, és ki kapott a majomhivatalban, az lett a majomminisztere, de hogy a többivel őt senki össze ne tévessze, a gyümölcskoronát ezután mindig a maga fején érezte.
A kopasz majom így aztán királlyá kopott, mert, ahogy az esztendők múltak a szőre csak még jobban fogyott. Heted évre aztán hetedik évének a majomkirálynak már szüksége volt mindenféle öltözékre, hogy ne legyen pőre mindenütt a bőre. A majomkirályt egy nap az emberek észrevették, és mint magukfélét, ezután kedvesen köszöntötték. A sok majom meg mind a csodájára járt:
‒ Ilyen majom nem akad egy sem, míg a világ majmot lát – mondogatták.
