Vörös Viktória
„Visszaszeretni magunkat a valóságba”
„A lélek nem felejt. Egyetlen árulást, / ütést vagy horzsolást sem, bár a test /
(szolgáink közül a legengedelmesebb), / csak megrázza magát.”
(Bánki Éva: Lélek [részlet])
Bánki Éva legújabb kötete a rendszerváltás fontos regénye, egyben apa−lánya- és betegségtörténet. Ismerős a társadalmi kép: a vidéki, nyugati határszéli kisváros, Nagykanizsa leszakadása, „még porosabbá” válása, ami aztán összefonódik a szürke kontúrból kirajzolódó, kettős sorstörténettel, amelyet a kötet címe ironikus szóösszetétellel jelöl: Apjalánya.
Az ószövetségi hagyomány szerint a zsidóság anyai ágon öröklődik, itt mégis az apa, „Kanizsa legszebb fiatalembere” áll a középpontban. Alakjának ábrázolásában kettős motiváció hajtja az elbeszélőt: azonosulási vágy és a megértés halaszthatatlan feladata. Ahogyan a regény végén megfogalmazza saját apa-képét: „Ha az életben már nem is, de az álmaimban mindig hatalmasnak láttam.”
Jellemző kapcsolódások azért vannak apa és lánya között. Ilyen Saul története mint identitásképző, a zene csodálata, a külföldi krimik és filmsorozatok, valamint a mozi, a Balaton és az úszás szenvedélye. Közös dolgaik ellenére nem teljesedik ki kettejük kapcsolata; a keresés marad az összekötő kapocs, akár a lovagregények queste-típusú történeteiben, amelyekről Bánki Éva tanulmánykötetében is említést tesz: „A Grál-regényekben a »név« (vagyis a személyes érettség és egyéni üdvösség) megszerzése összekapcsolódott a »nagy bűnös«, az apa iránti nyomozással, hiszen a fiú az apa helyébe állva, az apát leleplezve juthat el céljáig […].” (A bűn nyelvét megtanulni, Napkút Kiadó, 2014, 53. oldal)
Gazdag mondanivaló és lebilincselő történetmondás jellemzi az Apjalányát, mégis sok benne az elhallgatás, a hiány. A töredékesség megjelenik már a kötet borítóképén, a kanadai Mathew Borrett egy fiktív emeletes ház metszetét ábrázoló kortárs grafikáján is. Ez a jellemző vonul végig a köteten. Idősíkok és terek sűrűn váltakoznak: jelen idő és múlt idő az elbeszélésmódban is sajátos kettősséget mutat, csupán a regényhelyszíneket összekötő vasútvonalak hálózzák be a művet. A végzetes vonatutazás azonban ezt a sempruni motívumot is átértelmezi: nincs hős, és nincs hősies tett, sem áldozat. Csak a szégyen van, és csupán részben működik feloldás.
A főszereplő neve becéző alakban szerepel végig a regényben: Pisti – mondhatjuk – újra a vérzivatarban. A vészkorszak utáni magyar történelem fordulópontjain és eseménytelenségében járunk; ’45, ’66, a 80-as évek és ’89−90 váltják egymást. Leginkább azonban az apa múltját feltárni szándékozó „nyomozás” szálai szakadozottak: amennyire konkrét és könyörtelenül valóságos az orvosi látlelet a közelmúltban, az elbeszélő személyes traumája, olyannyira lehetetlen egy gyerekkoráról beszélni képtelen, „szégyenlős” apa-alakról regényt írni. „A pistiség, a folyamatos rejtőzködés, a kétbalkezes tevés-vevés apámnak biztonságot jelentett.”
Az elbeszélés mégis áradó, pontos és érzékletes, ahogyan azt Bánki Évától megszokhattuk az Aranyhímzésben vagy a Velence-esszéregényben. A szavak szintjén is újdonságokkal találkozik az olvasó: ilyen a Kádár-korszak, még inkább a rendszerváltás nyomasztó kibeszéletlensége közepette az apa elmaradhatatlan „parádézása” a „regényes” fonyódi villasoron, vagy a narrátor „elévikéződése” a kórházban; a „buborékfejű nénik” és a „szárnyas ballonkabátba” burkolózó bácsik mítosztól megfosztott mikrotörténetei.
A történések a Monarchia fülledt levegőjű kisvárosát idézik fel: „Milyen is lehetett a varázsló kertje Kanizsán?” … „Milyen volt a Monarchia kisvilága, ahova apám oly boldogan, oly valódi nosztalgiával vágyott haza?” Jókai eszményítése és az operett elfedi a valóságot, a gyilkosságokat és a megaláztatásokat, amelyekről családi és városi pletykák szólnak, vagy Kosztolányi prózájában lelni nyomukra. Nincs nagy leleplezés később sem, még az Alkotás utcai „Nagy Író” süteményes orgiáira is csak a 80-as években derül fény. Befed mindent a látszatjólét, valós cselekvés helyett rohangálás és az elvesztett számlatömbök miatti rettegés tölti ki a hétköznapokat.
A másik, női sorsrajz a betegség – a diagnózistól a tünetmentességig − lezárt eseménysora. A nyíltan felvállalt méhnyakrák a néven nevezés és az orvostudománynak alárendelt alázat gyógyulástörténete. Az apai szálra jellemző elhallgatás itt nyer formát és folytatást: nem vihető tovább az a teher, amely a holokausztban elpusztított iskolatársak miatt érzett szégyene volt a még gyermek „Pistinek”.
A regény humora mellett egy nyelvi lelemény is élteti ezt a szöveget: a múltból felidézett párbeszédekben jelen időben vált szót az apával az elbeszélő. Az ilyen fiktív párbeszédek töltik ki a titkok és elhallgatások üres helyeit a szövegben.
Az Apjalánya jellegzetesen Bánki Évá-s második fejezete egy új prózakötet kezdeménye is lehetne: a régi pesti bölcsészkar labirintusába vezet be, egy másik kötődés helyszínére. („Talán nem kéne annyira szeretnem, hiszen az egyetem, vagy inkább a bölcsészkari szellem választott el egyszer s mindenkorra a szüleimtől.”) A velencei utazást idézi mélységében a néma somogyi tájat faggató vonatutas alakja a harmadik fejezetben, ahol együtt lát tájat, történelmet és az apjáéhoz hasonló kimondatlan sorsokat, a vidék mitológiáját.
Bánki Éva: Apjalánya, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2025, 192 oldal, 4999 Ft
