V. Técsy Edit
Rímmel zárt határ
Mi tartja össze az embert azután, hogy a vesztesége visszafordíthatatlanná válik? Tud-e, akar-e, képes-e megbirkózni betöltendő szerepekkel, szakítással, betegséggel, halállal. Farkas Gábor A tenger végén a szél visszafordul című kötete a fájdalommal való szembesülést követő mozdulatlanná dermedés könyve. A kötet öt szonettkoszorúja mind elmesél egy-egy történetet, s ahogy az egyes részek végén a 15. vers, a mesterszonett összefog egy-egy ciklust, úgy áll össze a sok szenvedéstörténet végül eggyé.
Az ágy közös. A párna nem. – mondják Pilinszkyvel az első szonettkoszorú, a Semmibe kapaszkodó szilánkok versei. A szövegek alaphangja az állandósuló fásultság, a szürke, hideg, mozdulatlanságba dermedt üresség. A szonettek beszélője mintha kívülről tekintene nemcsak a társra, a másikra, hanem önmagára is, így válik gyakran bizonytalanná a szöveg megszólítottja. A 6. és 9. szonett tengerben rekedt énje nem a végtelenbe érkezik, inkább a parttalan hiányba, nézővé válik saját életében, hiába vállal magára hibát, bűnt, elmarad a megtisztulás.
A Peremlét szonettjeiben a fák, a határsáv, a keselyű, a folyosón égő villany Nemes Nagy Ágnest, Nagy Lászlót, Pilinszky Jánost idézi. A határhelyzetben, élet-halál között érzett félelem megrendítő, akár saját, akár a másiké. Profán és szakrális rétegek rakódnak egymásra, a csont, a váladék, a bőr, a hörgő, az anorexia, a cisztás fibrózis mellett a kereszt, a Mindenség, az irgalom, a kegyelem is felsejlik, de a határ átlépése nem történik meg. Habár a halálvágy („Néha szeretnéd, ha…”) erős, a test gyógykezelése, az automatikussá vált orvosi rítusok – ahogy a kötet első részében a kapcsolat életben tartásának, itt is – az életben maradásnak az illúzióját keltik. Amíg a test lélegzik, akár világos tudat nélkül működik, a peremlétre szorul.
Talán a legtöbb jelölt vendégszöveget a Ködbe ékelt messzeség szonettkoszorú tartalmazza. Az egyes szám első személyben megszólaló vallomások a kötet központi helyére kerülnek, rengeteg a klasszikus, pl. Reményik-, Juhász Gyula-, Pilinszky-, Nagy László-utalás, de a legizgalmasabb a már a kötetben eddig is folyamatosan fel-feltűnő József Attila-i áthallás. („Rendetlen halomban a hasított fák”, „ki senkiért, így magáért sem felel”.)
A Porond-sötétben versei az én–te–mi viszonyokkal játszanak, a „többes szám első személyű magány” (4.) a határok meglétét, ugyanakkor az egyedüllét közös tapasztalatát emeli ki. A cirkusz több szereplője is megjelenik a versekben: a bohóc, az artista, akik szórakoztatásra szerződtek, ugyanakkor nemcsak a közönségre való hatás vágya, hanem a bukás, a zuhanás is közössé válik, mintha Karinthy novellája válna verssé.
Az utolsó egység szonettjei (Nem enged) mind önreflektív szövegek, s hiába az eddiginél levegősebb líra, könnyedebben csilingelő rímek („A költészet rímmel zárt határ”), a tét, a történet ugyanaz: megragadni a pillanatot a peremen, kísérni a végességgel való szembesüléstől a halálig vezető úton: nagycsütörtöktől nagypéntekig.
Farkas Gábor: A tenger végén a szél visszafordul. Budapest, Orpheusz Kiadó, 2024., 96 oldal, 2500 Ft
