Halmosi Sándor
Allegro barbaro I.
(A dogmamentes költészetről, avagy a békétlenség világbékéje)
Egyperces. Mondd meg a neveimet, és elhallgatok.
2023. július 8-23. között tartották a 33. Medellíni Nemzetközi Költészeti Fesztivált a kolumbiai Medellínben és a régióban, illetve a 17. Venezuelai Nemzetközi Költészeti Fesztivált Caracasban. A két eseményen közel 250 költő vett részt több mint 70 országból, több tucat előadást és szimpóziumot, valamint 600 körüli, egyenként 10-15 perces szerzői felolvasást tartva, 70 helyszínen, többnyire teltház előtt (legyen az egy több ezer fős amfiteátrum, színház, egyetemi auditórium, könyvtár, múzeum, iskola, kereskedelmi kamara aulája, koncertterem, park vagy egy vidéki város állomásból átalakított kultúrháza), egy-két órás blokkokban, a világ valószínűleg legérzékenyebb hallgatósága előtt, amely nemcsak lankadatlan és feszült figyelemmel ülte végig a több órás felolvasásokat a szerzők eredeti nyelvén és spanyol fordításban, színészek, előadók értő tolmácsolásában, de minden szóval, szóközzel együtt lüktetett, a versekre azonnal reagált, őszintén és szenvedélyesen, minden formalitást és a mobiltelefon folyamatos nyomkodását mellőzve. Ebben a közegben, a nettó 150 órás tömény költészet bábeli csendjében sok gát szakadt fel, és a sok beszéd tovább csendült. Erre az alkalomra íródott az alábbi rövid, vitaindító esszé a dogmamentes költészetről, remélem, nem csak vágyvezérelten. Ezúton is kapacitálnám magyar költőtársaimat, a műfordítókat, folyóirat- és könyvkiadókat, írószervezeteket, műhelyeket, a társművészetek (képzőművészet, zene, tánc, művészetterápia) képviselőit, rendezőket, dramaturgokat, akcióművészeket és performereket, hogy lakjuk be ezt az alulról építkező nemzetközi irodalmi köztársaságot, mutassuk meg magunkat, és ismerjük meg kortársainkat, Európában és szerte a világban, dolgozzunk együtt, teremtsünk értéket, lélektisztásokká összenövő refugiumokat. Meggyőződésem, hogy ebben a munkában mi is egymásra találhatunk, oly régóta széttartó magyar irodalmi táborlakók, hogy elképedjünk mind a magunk bolondságán.
A dolgok természetéből adódóan nincs olyan világmegismerési vagy filozófiai rendszer, konstrukció, spirituális mozgalom, egyházi közösség, ateista-materialista berendezkedés, társadalmi-politikai (vélemény)buborék, államforma, baráti társaság, kommuna, amely el tudná kerülni rövid vagy hosszú távon a dogmatikussá válás veszélyét. Ráadásul ez még matematikailag is bizonyított, elég, ha csak a Gödel-tételre gondolunk, mely kimondja, hogy ellentmondásmentes zárt rendszer nem is létezhet.
Egyedül talán a művészet, azon belül is a költészet tudja ezt elkerülni, lévén, hogy nem rendszer, nem zárt, per definitionem nem dogmatikus, a prózával ellentétben nem magyaráz, hanem rávezet, tanít, kinyilatkoztat, a Törvény betűjénél mindig többet tud, a Törvény szellemét bontja ki, anélkül, hogy a Törvényt magát zárójelbe tenné, azt magyarázná, vagy végérvényes interpretációkba bonyolódna[1]. Nem meggyőzni akar, hanem megváltani. Vagyok, mert nem vagyok, mondja Pilinszky. A költészet a nem zártság par excellence megnyilvánulása. A szóközök és a beszédes csend terepe. A továbbgondolható és továbbgondolandó kétségek megnyugtató bizonyossága. A szakadék fölötti lebegés komfortzónája. Az otthontalanság és a mindenütt otthon levés nyugalma. Kiűzetés. Mindenhonnan.
Mert ilyenek vagyunk, mi, emberek: szörnyetegek, angyalszárnyakkal. De inkább szárnyak nélkül. Szeretnénk jobban élni. Mindig jobban. Mindig kényelmesebben. Évszázadok, évezredek óta fáradhatatlanul és éberen küzdünk a jobb életért, az emberi méltóságért, jogokért, az értékek védelméért, a lélekemelésért, szépségmentésért. És amikor elérjük ezeket, óhatatlanul elkényelmesedünk, elveszítjük a kapcsolatunkat a lelkünkkel (a költészet halála), éberségünket, az értékekről szerzett mély tudásunkat, tájékozódásunkat a világban, és szétesünk, és estünkben még magunkkal is rántunk mindet, ami szép volt, érték, megtartó erő. Bűnöket cipelünk a világítótoronyba. Majd leromboljuk azt is.
Egyedül a költészet tud nekünk tükröt tartani, ő tud minket megállítani a szakadék felé tartó rohanásunkban, egyedül ő tud minket galléron ragadni és felrázni: állj meg, ember, mit művelsz?! Jaj annak a közösségnek, jaj annak a társadalomnak, amely elveszíti élő kapcsolatát a saját lelkével, amely nem él már költői életet, és amelynek nincs poeta sacere. Az nem közösség, és nem társadalom immár. Mert a költészet adta tartás, fény és időtálló válaszok nélkül lelketlen és önmaga körül keringő anyag vagyunk csupán, üres elemek, darabjaira hullott számkivetettség. Érintés nélküli, mindenmentes lelkek. Kik nem vezetik az áramot. És nem várnak kegyelmet.
A kórus ma egyre hangosabb és agresszívebb: túlélni, mindegy, milyen áron! Mindegy, hogyan! Annyira nagy a baj! Aztán majd ráérünk bíbelődni a részletekkel. De ez egy óriási tévedés! Mert ha nem végezzük el a házi feladatot, ha nem tesszük rendbe a szellemi alapokat most, ha nem kezdünk el azonnal költői, súlyos életet élni, ha nem foglalkozunk azzal, ami ide vezetett, ha nem hagyjuk abba az örökös hárítást, mutogatást, ha mindig a könnyebb utat választjuk, ha majd ott akarjuk folytatni, ahol abbahagytuk, akkor nem fog változni semmi, akkor vagy nem élünk túl, vagy nem is érdemeljük meg, hogy túléljünk. Amíg van költészet, van remény is, eszmélésre, békére, jó csendre, jelenlétre. A rombolásból, a létrontásból való kiszállásra. A Nyílegyenes Ösvény, amely göröngyös, szűk és kényelmetlen. De éberen tart.
Az angyal felment.
A vers nem enged.
Budapest, 2023. 07. 06.
