Kiss László
A „szüntelen beszéd” könyve
Zalán Tibor A lovak reggelije című verseskötetéről
Zalán Tibor legújabb, közel tíz év verseit tartalmazó kötete idén jelent meg a Kortárs Kiadó gondozásában. A vaskos verseskönyv négy ciklusból áll, és egy Ciorantól származó idézet vezeti föl, amelyben a lélek ürességét „tomboló ürességnek” nevezi a román filozófus, vele tehát Zalán Tibor is, aki ugyancsak azok sorát gyarapítja, „akik temérdek könyvet írtak arról, / hogy belső ürességük nem apadt el teljesen.” A lovak reggelije ennek a belső ürességnek a működését teszi próbára, legyen szó a kötet első ciklusáról, amely a költői szereplehetőségeket veszi számba, a költő- és művésztársak előtt tisztelgő vagy emlékidéző „irodalomtörténeti” versekről (Balassitól Tolnaiig), s különösen a kötetzáró nagy ciklus darabjairól, amelyek a könyv felét teszik ki.
Nem csupán elolvasva, de felületesen átlapozva is szembetűnő, milyen gazdag ez a kötet. Számtalan formát és strófaszerkezetet találni benne, karcsú, rövid darabok és tömött félhosszú versek váltják egymást, ismerős mítoszok és jelentős történelmi pillanatok bukkannak elő, egzotikus tájakon járunk, Kínától Murteren át Párizsig, avantgárdon edzett képek segítik vagy éppen bonyolítják a megértés folyamatát, nagy nekilendülések váratlan megtorpanásokba futnak, csupa sortörés és soráthajlás, csupa írásjeleit vesztett szöveg. Hiszen, mint minden érvényes könyv esetében, a hol vad és nyers, hol gyöngéd és érzelmesen szelíd nyelv is megmérettetik – és sokszor bizony könnyűnek találtatik: „Hallgatásunk szünte / len beszéd”.
A kötet záró ciklusa, Az idő sakktáblája különleges vállalás. Távolabbról szemlélve ötvenegy verse masszív tömb, külön és egyben is, nagyon kevés kivétellel minden verset kilenc versszak alkot, minden versszak kilencsoros, és minden sor kilenc szótagból áll. Közelebbről szemügyre véve azonban a mindegyik versre jellemző szó- és sortörések, -szakadások, az írásjelek szinte fel sem tűnő hiánya kikezdi ezt a monolit szerkezetet. Már ez az ellentmondás is izgalmas, a ciklus két darabjánál azonban konkrétan megakadtam. Nem azért, mert nem tudtam velük mit kezdeni, hanem mert nem volt hová tovább. Az egyik a Hír – barna csomagolópapíron volt, amelynek lehetett volna alcíme, vagy, mint annyi más versnek a kötetben, ajánlása, mottója is – ennek helyén azonban a következő kijelentés áll: „Kovács Péter halott”. Zalán Tibor legújabb kötetét (is) Kovács Péter rajzai illusztrálják, érzékletesen szemléltetve a versekre jellemző elmosódásokat és áttűnéseket. A Hír – barna csomagolópapíron című vershez egészen elképesztő rajz-hármas került. Az első három versszakot egy kusza vonalakból álló grafika kíséri, amely miközben látni engedi, egyértelműen elfedi valakinek az arcát. Ahogy a következő oldalpárosra lapozunk, a vonalak gombolyagja javarészt lebomlik, és míg a költő erővel mondja, amit a halálról gondol, az arc mind jobban kivehető lesz, hogy aztán az utolsó oldalpáron, ahol „szétszéledtek a kereső- / vonalak is”, jól láthatóan, tisztán, mégis csupán felskiccelve kerüljön elénk: „A halál végül / úgyis megtalál”. Azt hiszem, ennek ismeretében érthető, hogy a másik kiválasztottam, a Háttal című vers Istennel pöröl, és bár azzal zárja kifakadását, hogy „Nem vagyok többé alattvalód”, nem lehet nem arra gondolni, hogy aki ilyet mond, az sorsszerűen az alattvaló pozíciójából beszél, és az indulat vezérli. Milyen szerencse! Indulat nélkül ugyanis, és ezt tanúsítja Zalán Tibor legújabb verseskönyve is, nincs alkotás, nincs művészet: nincs megszólalás.
Zalán Tibor: A lovak reggelije. Kortárs Kiadó, Budapest, 2021., 328 oldal, 4000 Ft.
