Bék Timur
Nagy dolgok a ténytelenségben
Jónás Tamás: Bentlakás
Jónás Tamás verseskötetére egy antikvárosnál bukkantam rá, és ötszáz forintot fizettem érte, bár utólag úgy gondolom, hogy – amúgy börtönvalutával számolva – fél doboz cigarettánál jóval többet ér eme költemények együttese. A Bentlakás ezerkilencszázkilencvenkilencben adatott ki a Noran könyvkiadó gondozásában. Vékonyka, körülbelül hetven oldalas kötet, egy farmerdzseki belső zsebében is kényelmesen elfér. Borítóján szürke, hóborította fák nyúlnak a fehér égbe, mely egyből elfelejteti velünk a cím triviális jelentését, és szinte egyértelművé teszi, hogy mire is utal a bentlakás. A hátlapon az akkor huszonhat éves költő rövid ars poeticáját olvashatjuk. „Szeretném azt hinni, hogy időtlenségben és ténytelenségben élek, nem ott, ahol a dolgok történnek. Van ugyan néhány fontos dolog is, de azokat képtelenség leírni.” Amikor ezeket olvastam, félmosolyra húztam a számat, és a legőszintébben arra gondoltam: ez jó duma.
Mikor a borítónál közelebb férkőztem a szövegekhez, s elolvastam néhány verset, egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy a szerző általános- és középiskolában a kiközösített, meg nem értett tanuló volt, akit sokkal jobban leköt a metafizika, mint a fizikai létezés, vagy a társas kapcsolatok. Ha ez nem lett volna így, jobb gyermekkora, és minden bizonnyal rosszabb versei lennének. (De ez csak egy margójegyzet, nem a szerzőről, hanem műveiről szeretnék beszélni, úgyhogy megkérem magam, térjek vissza a témához. Köszönöm.) Először a versek előtt található, dőltbetűs szövegek keltették fel az érdeklődésem. Ezek prológusok, melyek a vers megírásának körülményeiről, okairól, kontextusáról világosítják fel az olvasót úgy, mint: „a költő molnár utcai albérletének ablaka előtt sóhajtozik és fogalmazgat” (Negyedik emeleti elégia), vagy „a költő láza 39 és 40 fok közötti, a város is fő (főváros) erős árnyak sötétlő borzalom és a halálos tavasz szele... húúú”. Ez az ironikus hangvétel, mely egyszerre idézi a bagatell, iskolai verselemzés „Mire gondolhatott a költő?” alapkérdését, és fojtja meg a felesleges, zavaró pátoszt, teljesen egyedivé, újszerűvé formálja a kötetet. Azt sugallja, hogy ne azzal foglalkozzunk, hogy mire gondolhatott a költő, milyen lélekállapotban és hol írta a verset, hanem foglalkozzunk a szöveggel; vesszünk el a versben, mert ott van a lényeg!
Jónás Tamás betűvetülete szimpatikus, jó humorú, őszinte lírai ént alkot. A nyitóversben elnyeli a sorzáró szavak egy részét, s így generál rímeket. „Az ablakunk alatt még sok-sok ablak van. / A lapos háztetőn műsorra les az an. / A konyhaablakon más konyhák szaga jön. Nagy út mellett lakunk, itt nincsen soha csön.” Bár konkrétan ez a bravúrral később nem találkozunk, általánosan jellemző a versekre, hogy úgy ad hozzájuk, hogy elvesz. Hol betűket, hol alanyt, hol állítmányt, hol a tanulságot, a lényeg, hogy tudjuk, mi tűnt el, és mindig mást, többet találunk helyette.
A kötet nincs tartalmilag vagy formailag összekapcsolódó fejezetekre osztva (két rövidebb cikluson kívül: Rémisztgetők gyerekeknek, Családi kör), a versek külön-külön ragadnak ki kis darabokat a valóságból, mely néha örömtelinek, néha szomorúnak és kegyetlennek tűnik, de sohasem vehető komolyan. Távolságtartón és bölcsen beszél a keserű, nehéz dolgokról. „Van elég / Szappanbuborék / Pikk-pukk / Lássuk / Mint durrannak szét (...) Pukk / A másik lyuk / Fekete / A Napunk ideje / Így jár le / Pikk / Eltaposott csikk / Nincsen fényereje / Pukk / Az űr hidege / Így jön ide (...) Pikk-pakk-pukk / Könnyen megszokjuk.” (Apokalipszis)
A lírai én ismétlődőn elrugaszkodik a talajtól, hátrahagyja a rideg valóságát, és másik – vagy másiknak tűnő – valóságokba helyezi át magát, melyek olykor szörnyűbbek, mint a sajátja. Ezek az empatikus képzelgések (vagy képzelt képzelgések, ha úgy tetszik) egyszerre lehetnek terápiás és nevelő szándékúak: „a költő saját feleségének érzi magát” (Boldog fruskák), „a költő a körúton sétált és klimaxos nőnek érezte magát”, „a költő így csalogatná magát vissza az elhagyott szerető helyében”.
A saját életére vonatkozó verseknél sokszor már a prológusban felfedi az eltávolítás eszközét, játszik a képzelet és a valóság kapcsolatával, játszik magával a verseléssel, de stílusosan, humorosan műveli mindezt: „a költő eme verse majdnem teljesen a valóságon alapszik csupán az utolsó sor hazudik mivel légy nem ült a sajton de valahogy be kellett fejezni ezt a szonettet is (...) Tekintetem a földön. / (Megöl-e a majd ez az otthon?) / S légy ül a sajton.” (Ebéd). Mint az itt is látszik, a szonettformát csak a strófák hossza idézi, s másutt is önkényes a versek szerkezete. Olykor összecsengnek a sorvégek a szabad versekben, néhol kitűnik egy-egy versláb [„És nem sokat ér az idő” (Apokalipszis)], de általában következetlenül, esetlegesen bukkannak fel ezek a formai eszközök. Úgy gondolom azonban, hogy a Bentlakás lírai énje mindezt megengedheti magának, belefér a költő image-ébe.
A Bentlakás a borítónak ellentmondóan fontos dolgokról beszél, jobban mondva körülírja azokat. Azzal, hogy egyedi hangon szól a megfoghatatlan ideák világi vetületeiről, mintegy áldozatként megélve azokat, Jónás Tamás egy nagyon értékes kötetet teremtett meg a múlt század alkonyán. Értékesebbet, mint tíz szál cigaretta.
Jónás Tamás: Bentlakás. Noran Kiadó, Budapest, 1999.
