Kovács Flóra
Átírások és választások
Első pillantásra tűnhet úgy, hogy Markus Werner Nemsokára című könyvének tétje egy szívbetegségben szenvedő férfi önnön állapotához való viszonyulásának kifejtése. E regény azonban sokkal több ennél, a betegség csak lehetőséget ad egy meg-nem-nevezhető személyhez forduláshoz, annak megszólításához, így a beszédhez, amely egy individuum átíráskísérletei köré összpontosul.
Lorenz Hatt, a megnyilatkozó főszereplő nem az én felfedésére törekszik, inkább az én különböző mozgásai, lehetőségei foglalkoztatják: „[u]gyan kérlek, itt nem az én megtalálásáról van szó, idegesítenek a folyton önmaguk után nyomozók, akik legtöbbször a legújabb vakolatukat tévesztik össze valódi és egészséges énükkel. Én kíváncsiságból foglalkozom magammal, talán unalomból is, korántsem áll szándékomban nyakon csípni magam, legfőképpen nem mániám megtalálni énem középpontját, és kiegyenesedni, megszabadulni a púpjaimtól, eldobni a mankóimat és kitatarozott hülyeként végezni” (25.), „talán csak annyit, hogy volnának esetleg más utak, s ez, azt hiszem, semmi mást nem bizonyít, mint hogy az ember hajlamos az igazit mindig a megvalósulatlanban gyanítani” (177.). Hatt hozzáállásából következik annak bevallása, hogy ő mindig félt önnönmaga felülírásától, jobban mondva a változtatás mindig aggasztotta. Ez valamiféle olyan szemléletet tükröz, amely megpróbálja elrejteni az individuum alakulóban levésének nyomait, sőt ez alaknak mintha kétségei lennének e mozgásról önnönmaga esetében. A rettegés a szétesés miatt erős. Az átírás ebben az értelmezésben a széteséshez vezet, vagyis egy erősnek vélt „alapzat” megbomlásához: „[o]lyan valaki lenne a példaképem, akiből a vélekedései aljasság vagy ostobaság nélkül, csak úgy, kipattannak, egy olyan ember, aki olyannyira szilárd, hogy félelem nélkül szökkenhet egyik véleményről a másikra, érted, egy ilyen ember önmagában nyugszik, mint minden igazi szárnyaló, s mivel önmagában nyugszik ezért merészel szárnyalni” (54-55.).
Ha más átírásokra nem is képes e férfi, a tőle különböző országbeliekkel szembeni előfeltevéseire reflektál, és amennyire tudja, ezeket meg is változtatja. Ezt teszi az amerikai útitársnál, az arab fiúnál és az orvosnál. Érdekes módon a nemeket érintő meglátásai eléggé zavarosak, hiszen egyfelől az egyenjogúság mellett szól, másfelől viszont egy olyan logikát mutat be, amely eléggé kikezdhető.
Az átírás e kötetben az eltávolítással kapcsolatba hozható. Hatt több alkalommal is elmeséli szívrohamának lefolyását. Az elmondás során ugyanakkor személytelenedést figyel meg magán a történet viszonylatában. Úgy véli, hogy az érzelmek vesznek el, íródnak ki a történetből, azaz e történet megszűnik az övé lenni („[é]s ezzel a történet, minekután már El Kadhi doktornak és a nővéremnek is elmeséltem, még inkább eltávolodott tőlem; az általam használt, megismételt szófordulatok és mondatok megerősítették bennem az érzést, hogy tulajdonképpen egy idegenről beszélek: az ősverzióban még valahogyan jelen voltak az érzelmek, amelyeket a történtek során éreztem, de az ismétlésben ezek már nem visszhangoztak, s talán ez lehet az oka, hogy az egészet nemcsak valótlannak, de hamisnak is éreztem”, 119.). E jelenség azért fontos, mert az eltávolítás majd közrejátszik abban, hogy a férfi a szívátültetést nem kéri, így nem harcol önnön halála ellen.
Markus Werner regényéről a fentiek miatt azonban ne gondoljuk, hogy sötét tónusú. Inkább azt, hogy szikár. Ezért képes tehát oly nagy pontossággal megírni az egyén kétségeit.
Markus Werner: Nemsokára. Ford. Hajdú Iringó. Csíkszereda, Bookart, Svájci írók, 2013.
