Toroczkay András
Árnyékos oldalaink
Van egy ember, polgári nevén Jász Attila, negyvennyolc éves, és indiánneve van. Az indiánneve: Csendes Toll. Csendes Toll pedig azt kérdezi tőlünk és egyben önmagától: „Mi van a küzdelmen, kudarcon, a szenvedésen túl?” És hogy: „Van-e ennek értelme, értéke számunkra?” A cseppet sem könnyű, de mindannyiunk számára megkerülhetetlen kérdéseket (belső árnyainkat) ez a tatai rézbőrű egy Belső árnyék című vaskos kis füzetben járja körbe három művész, három képalkotó életén és alkotásain keresztül.
Az első művészportré Csontváry-Kosztka Tivadaré, a második Tarkovszkijé, a harmadik pedig Kaposi Tamásé. Mindhárman kísérteties alkotók. Az első kettő neve sokak számára ismerősen cseng, a harmadiké talán csak a szakmának ismerős. Egy fiatalon meghalt képzőművészről van szó, aki rövid pályája végén, halálos autóbalesete előtt szinte mániásan autó előtt elfutó vadakat festett. Ahogy a Belső árnyékban olvashatjuk: „A barlangrajzok mágikus állatalakjai / az úttestre mennek meghalni, / váratlanul átfutnak az országúton, / és amikor egy fénycsóva homlokon, / vagyis a két szemük között találja el őket, / valaki meghal, / de mielőtt az alagút végén / már látszó fény beszippantaná az áldozatot, / a visszapillantó-tükörből jelez nekünk, / egy tekintet lenyomatán át, / nem lehet tudni, hogy mi történik, / két ember veszekszik vagy beszélget, / nagyon erősen gesztikulálva / az első két ülésen az autóban, / a visszapillantó-tükörben / csak egy szempár látszik, / félelem és bizonytalanság, / fékezhetetlen megismerési vágy, / autó előtt átfutó vadak / ősi értetlensége tükröződik / angyali szomorúsággal keverve.” (Autó előtt átfutó vadak. 1990) Hogy miért mondtam, hogy kísérteties alkotók? Szintén Kaposinál maradva: a Belső árnyék úgy épül fel, hogy nem csak az alkotók művészi pályájára reflektál, főként képleíró versekkel, ahol az adott alkotók munkái inkább csak dobbantók egy mindig alázatos, elegáns versugráshoz. De egyúttal a versek mellé kommentárokat is fűz, kiemelve az alkotók életének mágikus mozzanatait. Ilyen például Kaposinál a szent nyírfakéregre ömlő ketchup esete. Mint Jász Attila, azaz Csendes Toll idéz egy interjúból, amelyet Kaposi Endrével, Tamás szintén híres festő édesapjával készítettek a fiáról szóló filmben: „Egyik kolléganőnk, egy kutató, 1991 nyarán Szibériában járt. Találkozott sámánokkal, és az egyiktől kapott egy szent nyírfakérget. Ha vigyáz rá, akié, a kéreg megvédi őt. Küldött nekünk is egy darabot, amit betettünk egy befőttes üvegbe, de nem tetszett az üveg teteje. Végül találtunk egy szép tetőt, viszont annak az üvegében ketchup volt. Át akartam önteni, de siettem, hogy levigyem a kutyát, véletlenül ráöntöttem a ketchupot a kéregre. 1991. november 6-án, este öt után... Gyorsan lemostam és átraktam az új üvegbe. Éjjel a rendőrök ébresztettek, hogy meghalt a fiam! Frontálisan ütközött egy szabálytalanul előző Ladával, este fél hat körül: egy pillanat volt az egész. Pont mikor a nyírfakéreggel szerencsétlenkedtem.”
Ahogy haladunk az olvasással (lassan, mert ezeket a verseket lehetetlen és értelmetlen is gyorsan átfutni) a három, első pillantásra talán kapcsolat nélküli élet a múlt század elejéből, közepéből és végéből, mint egy háromszög alakú metafora lép működésbe. A Csontváry-versek E/1-jű mondataira ráépül a Tarkovszkijt megszólító E/2, majd a Kaposit megidéző, róla és műveiről gondolkodó E/3. Így lesz kerek, teljes, csaknem spirituális élmény a Belső árnyék.
Jász Attila: Belső árnyék, Kortárs, 2013.
