Zsidó Ferenc
Narráció fél tíz után
Mindig is izgattak a narrációs technikák, az elbeszélői nézőpontok. Böll ezen a téren (is) újat hozott, így tehát a Böll-jelenség számomra íróként és gyakorló/gyarló irodalomtanárként is érdekes.
Az iskolában ugyebár valami olyasmit tanítunk, hogy egy narráció vagy heterodiegetikus (egy kívülálló narrátor által elbeszélt) vagy homodiegetikus (a narrátor szereplő is egyszemélyben), a cselekményalakítás pedig vagy metonimikus (a történések belső logikáját követő) vagy metaforikus (az elbeszélés jelképes mozzanatok köré csomósodik), időkezelés szempontjából pedig például lineáris vagy retrospektív. Ezek jó kis fogódzók diákok számára, de Böll esetében nyugodtan csődöt jelenthetünk, ha rájuk hagyatkozunk. Vegyük például a Biliárd fél tízkor című regényt. A narratológusok számára egyértelműen ínyencfalat. Írók számára dettó. Diákok számára viszont rémálom. Teoretice heterodiegetikus narráció, hisz valóban van egy kívülálló narrátor, de saját nézőpontját csak ritkán érvényesíti, jellemzően egyes szereplők belső monológjai váltakoznak, sűrű egymásutánban, így olykor az is kihívás a befogadó számára, hogy eldöntse, ki beszél. Narrátorból tehát nagyon sok van ebben a könyvben. A megszólalások jól differenciáltak nyelvi és stiláris szempontból, ugyanakkor nincsenek külön fejezetekbe tagolva, csupán egy-egy sorkihagyás jelzi a váltásokat.
Elvileg metonimikusnak is nevezhetnénk a történetmesélést, hisz egy bizonyos síkja lineárisan halad előre, a biliárdozás valóságos, így nem pusztán metaforikus jelentéssűrítés. De aztán az egyébként nem túl hosszú (270 oldal) regény többszólamúvá válik, az idősíkok is váltakoznak. A regény játékideje csupán egy nap, de magába sűríti a Fahmel család három nemzedékének történetét, s közvetett módon a német történelem fél évszázadának történetét. A lineáris időben tehát nagyon keveset haladunk előre, a retrospekciók révén annál többet hátra. És ezek az idősíkok is szabdaltak. Hol a két világháború között vagyunk, amikor a legidősebb Fahmel felépíti a Sankt Anton apátságot, hol a második világháború idején, amikor a fia felrobbantja, hol az 1950-es években, amikor az unoka az újjáépítés közben feltárja a döbbenetes családi titkot.
Böll ugyanakkor nem él vissza az olvasó türelmével, nem cincálja szét annyira a szöveget, hogy a befogadó elveszítse türelmét, kedvét. Odafigyelést igényel, de cserébe egy jól kifundált, döbbenetes történettel szolgál, amely elméleti igénnyel értekezik olyan morális kérdésekről, mint elkötelezettség és felelősség.
A könyv átmenet a belső narrátor által elbeszélt tudatfolyam-típusú regények és a hagyományosan külső narrátor által elbeszélt, a szerzői mindentudás lehetőségét kihasználó klasszikus művek között. A külső narrátor (formális) megtartásával azt érte el Böll, hogy a történet lendületes, cselekményes, nem annyira széttöredezett, szubjektív és lírai, mint egy tudatfolyam-típusú regény esetében. Számomra ez nagyon közel van ahhoz, amit úgy nevezhetnénk, hogy az ideális recept.
Az ilyen könyvet minimum kétszer kell elolvasni. Először a történetért s a szellemi mélységért, másodszor a narrációs nyalánkságokért. Érettségi tételként gyűlöletes lehet - épp azért, mert nehezen beskatulyázható, itt nincsenek egyértelmű kategóriák, egész műre érvényes narratológiai megállapítások. Csak az olvasás izgalma van, a fordulatok és nézőpontváltások kaleidoszkópja, esztétikai tobzódás, mely után a befogadó bízvást állapíthatja meg, „ez jó mulatság, férfi munka volt".
Legújabb magyarországi kiadása: Heinrich Böll: Biliárd fél tízkor. Mérték, Mérték, 2007.
