Limpár Ildikó
Az oroszok már a spájzban vannak - de ennek most örülünk
Senkit ne tévesszen meg Wladimir Kaminer Orosz diszkó című kötetének relatív vékonysága: mint a nagy orosz elődök írásai, ez sem a felszínt kapargatja, hanem egészen mélyre hatol, bár inkább a társadalom, semmint az egyén lelkét tárja fel irodalmi szkeccsein keresztül. Kaminer ott folytatja, ahol az elődök abbahagyták (vagy, hogy pontosítsak, ahol én hagytam abba az orosz irodalom követését, sok nemzedékembeli olvasóval egyetemben): a kötet kiinduláspontja ugyanis a háború és béke, valamint a bűn és bűnhődés.
A szerző az 1990-es évek Berlinjéről ír, az emigráns orosz zsidó értelmiségi szemszögéből; emigrációja azonban szorosan köthető a második világháborúhoz, illetve annak elhúzódó békefolyamataihoz, melyek során Izrael jelentős pénzösszegeket kapott a németektől a háborús bűnök jóvátételeként - vagyis a bűnhödés kézzelfogható, materiális megnyilvánulásaként. E költségekhez azonban az NDK soha nem járult hozzá, így 1990-ben Honecker meghirdette, hogy orosz zsidókat fogad be jóvátételként. Így érkezett Kaminer Kelet-Berlinbe, az orosz bevándorlók ötödik hullámával, ahogy ő fogalmaz, és így született meg elbeszéléskötete is.
Kaminer Berlinje egészen sajátságos közösségnek ad otthont: biztosan vannak benne németek is, de őket nem nagyon látjuk, s ez már önmagában is kissé abszurdnak tűnik. Látjuk viszont az oroszokat, köztük sok művészlelket, és látjuk a vietnamiakat, bolgárokat, cigányokat, afrikaiakat, franciákat, arabokat, azerbajdzsánokat, kínaiakat, jugoszlávokat. De nem ez a sokféleség teszi igazán izgalmassá Kaminer írásait, épp ellenkezőleg: az az egységes látásmód és stílus, ami jellemzi a kötetet - Kaminer azon képessége, hogy a legkülönbözőbb és leghétköznapibb apróságokban is meglássa az abszurdumot, a karikatúrázható momentumokat, s hol fanyar mosolyra, hol pedig hasat rengető kacagásra vegye rá olvasóját. Hogy a sokféleséget egy tető alá hozzá, a humor mindenkit befogadó, széles karimája alá, hogy onnan kacsintson ránk cinkosan. Hiszen tudjuk jól, milyen világról ír. Hiszen könnyen felismerjük írásaiban kis hazánk abszurdumait is.
Kaminer egyes szkeccsei Monthy Python-i abszurdmagasságokba emelkednek. Ilyen elbeszélés például az Egy műalkotás hétköznapjai vagy az Egy elvesztegetett nap - személyes kedvenceim a kötetből. Hogy miért, azt nem árulhatom el. Hogy egy James Bond-i fordulattal éljek, „ha elárulnám, meg kellene öljem". (Mármint a poént.) Legyen elég annyi, hogy aki nekiáll a kötetnek, nem fog csalódni: olvashat az orosz telefonszex sajátosságáról, modern életünk boszorkányairól, arról, miként mentheti meg egy emigráns orosz életét egy neonáci plakát, és hogy mi történik, ha valaki igazi „német típusú" házassági hirdetést próbál feladni.
Koromból adódóan az én orosz irodalomhoz kapcsolódó egyetlen igazán frenetikus, megnevettető élményem egy magyar színielőadás, amit volt szerencsém többször is látni a magyar televízió képernyőjén, és aminek felszabadító humora valamiképpen szintén köthető azokhoz a politikai változásokhoz, melynek végeredményeképpen Kaminer végül emigrálhatott. Emlékszel még a Három nővér paródiájára Márkus Lászlóval, Körmendi Jánossal és Gálvölgyi Jánossal a főszerepben? Ha igen, olvasd el a kötetet, és remekül fogsz szórakozni, moj daragoj drug. Ha nem, és már egyetlen szót sem tanultál oroszul, olvasd el a kötetet - nemcsak Berlint fogod megtalálni benne.
Wladimir Kaminer: Orosz diszkó. Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2005
