Oláh András
„Ahány emlék, annyi fényforrás"
(Széljegyzetek Szenti Ernő verseskötetéhez)
Közel egy éve fekszik az asztalomon Szenti Ernő könyve. Olykor előveszem, beleolvasok. Néha visszalapozok, újraolvasom, újraértelmezem a már ismertnek vélt, ám mégis újat hozó sorokat. Furcsa könyv. Szokatlan. De főképp sokféleképpen olvasható. Egyik olvasatban lehetne akár bölcseletek gyűjteménye is, hisz csak úgy sziporkáznak a szövegben a szarkasztikus humorral megírt, frappáns gondolatok. Más olvasatban viszont amolyan létérzés-versek ezek, hangulatparadoxonok.
Szenti Ernő munkáiban egyszerre van jelen a valóság és a képzelet. Írásai nem pusztán az őt körülvevő világ leképezései, hanem annak egyfajta újrateremtésére, újraértelmezésére tesz kísérletet. Könyvét olvasva szuverén alkotói világ bontakozik ki előttünk, amelyben jelentős szerepet kap a paradoxon, az abszurd, a nyelvi humor, a fanyar játékosság.
A kötet verseit nehéz tematizálni. A szerző mégis kísérletet tett rá, amikor ciklusokba rendezte írásait. Az első szakaszban (Enyéim közt) a hovatartozás megvallását, vállalását megfogalmazó írások kaptak helyet. Nyilván nem véletlen, hogy ez a ciklus tartalmazza a legtöbb olyan költeményt (szám szerint hetet), amely valamely baráthoz, gondolat-rokonhoz vagy szűkebb-tágabb közösséghez címzett ajánlással bír. Gyakran beszélget, moralizál önmagával is - néha első, máskor második személyben.
A második ciklus (Visszavonulót fújt a szél) darabjait jobbára az idő múlását mérő írások alkotják. „Még meg sem érkezett, / máris csomagol a jövő." - szögezi le Ismeretlen tartományok című versében. Áttételesen a cikluscímben említett szél is a múló időre és az öregedésre utal (ezt alátámasztandó: a szél Szentinél fagyos - sértődős - vesztébe rohanó - felhők után koslató - az őszi erdők postása). Már a versek címei is a végesség reménytelenségével szembesítenek: Az utolsó járat, Kinyomott időtubus, Kérgesedés, Többesélyes napfelkelte, Vészcsengő, Stopperóra, Ma por és hamu.
Szenti Ernő öntörvényű alkotó. Transzcendens világában azonban helyet szorít Istennek is. „Az élet csak egy a számtalan / földi és égi tartományok közül. / A nemlét nagylelkű befogadó: / így rendelkezett a Mindenható." - írja Ismeretlen tartományok című versében. Morális felfogása a mindig éber lelkiismeretre épül („...csak színleli az alvást / a lelkiismeret.").
Az idő vészes múlása persze arra is okod ad, hogy emlékezzen, számvetést készítsen. „...te nem művelted, / csupán mímelted a csodát" - mormogja elégedetlenkedve Gyermekem című írásában.
A harmadik ciklus (Értékvégződés) már ezen is túlmutat: „Az se vitte többre, aki gondosan / vezette az élethez kapcsolódó kiadásait. / Az se boldogabb, aki a csillagok / összeszámlálását önmagán kezdte." (Zárt rendszer). E ciklus verseinek többsége valamilyen kérdésre épül (jártál-e már ott, kérdezted-e, tudod-e, megfigyelted-e?). E kérdések többnyire nem igényelnek választ, inkább csak a szembesítést szolgálják. „Jártál-e már ott, ahol a csönd / sikeres puccsot szervezett / a beszéd ellen..." (A szív fehér füstje).
Bár Szentitől távol áll a közéletbe való ártalmas beavatkozás, a politikum azonban néhol titkon mégis tetten érhető egy-egy írásában: „Ezekkel semmi szín alatt, / azokkal meg végképp nem", vagy „Tetszett volna nem belegabalyodni / kicsinyes ügyekbe: ki ásít eredetibben, / ki lopta nagyobb tételekben a napot!" (Letétbe helyezés).
Külön érdekességet jelentenek a ciklus azon költeményei, amelyek a „Kiemelések a minap / megtalált (v. előkerült) jegyzettömbből" megjegyzéssel indulnak. Okkal feltételezhető, hogy ezek a be- illetve feljegyzések valóban léteznek valamiféle munka-jegyzettömbben. Alátámasztani látszik eme vélekedést az a tény is, hogy egyszer-egyszer egy másik versből már ismerős motívumok (esetleg konkrét sorok) köszönnek vissza (pl. az „Annak ellenére, hogy / tenger közelében élte le életét, / nem sok vizet zavart" sorok a Haszonélvezeti jog és a Régi idők mondatai című költeményben is felbukkannak.)
A kötet záró verse - szemben a korábbi írások bölcs derűjével és olykor szarkasztikus humorával - mintha pesszimistább tónusú lenne: „sikerekkel kérkedő balsorsról" ír, és magát az életet is úgy jellemzi, hogy „életveszély cigarettaszünetekkel", ám itt is előkerül a minap megtalált jegyzettömb - és ez a bejegyzés csöppet sem szívderítő: „A veled és velem történtek / rendületlenül hullajtják a hiányérzet magját. // Mi, ha egységességre lettünk volna teremtve, / akkor annak már lenne valamilyen nyoma."
Szenti jobbára szabad verset ír. Még a szabályosnak tűnő, s a kötetben megjelent írások közel felét kitevő háromszor 4 soros költemények sem feltétlenül felelnek meg a kötött vers szabályainak (rím, ritmus, szótagszám). Ugyanakkor azonban összetéveszthetetlenek a Szenti-versek. Frappáns, rövid, szinte ostorcsapásszerű mondatok keresik az utat a befogadóhoz.
Nem számíthat könnyű olvasmányra, aki kezébe veszi Szenti Ernő kötetét. „Ami nem hagyományos, ami szokatlan, az persze távolító, elidegenítő lehet a befogadásban. Közönségszűkítő." - állapítja meg Szenti költészetéről szólva Jenei Gyula. A könyvet a szerző saját illusztrációi díszítik, amelyek ugyanúgy meghökkentőek, töprengésre késztetőek és elgondolkodtatóak, mint a versei.
Szenti Ernő: Nyikorgó árnyak (Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2009)
