Csepregi János
Apró sebek a húgom nyakán
Sokszor belecsúszik az irodalommal foglalkozó emberek többsége abba a hibába, hogy a „magaskultúra" és a „szépirodalom" pátoszos fogalma mögé bújva, csípőből utasítson el mindent, amit túlzottan populárisnak érez, s természetesnek tartja, hogy mindaz, ami nem kellően intellektuális, esetleg túlzottan felhasználóbarát vagy humoros (ráadásul ezernél is több [!] példányban került kiadásra, s ne adj' Isten, esetleg még el is kapkodták a köteteket): az rossz. Ebből fakadóan nincs semmi meglepő abban, hogy a szórakoztató irodalom és a meseregények világának 99%-ához bizalmatlanul viszonyul. Pedig.
Én nem igazán kedvelem ezt az elitista megközelítést, ami természetesen nem jelenti, hogy ne lennének esztétikai elvárásaim egy művel kapcsolatosan. Ezért is húztam a számat - tagadhatatlan nyelvi igénytelenségük miatt - évekig a Harry Potter könyvekre, melyek összességében ennek ellenére is egy zseniálisan csavaros krimivé állnak össze. Aztán végül a csapdájukba estem.
Na de hogy vámpírtörténetek? Jaj, tudni se akarok róluk! Többnyire teljesen szentimentálisak, teátrálisak és végtelenül sekélyesek, akár filmen (oké, azért az orosz Őrség-filmek kivételt képeznek), akár könyvben, mindez ráadásul totál pongyolán. Nem sokkal ezelőtt még el sem tudtam volna képzelni, hogy vámpíros könyvet, sőt könyveket vegyek a kezembe. Aztán valahol olvastam, hogy készítettek egy Rémségek cirkusza című filmet, melynek egyik főszerepét egy John C. Reilly nevezetű, általam nagyon kedvelt, nem túlzottan jó megjelenésű és a legkevésbé sem sármos színész vállalta. Hirtelen felindulásból vásároltam egy DVD-t, amihez ajándékba adták a mű alapjául szolgáló regénysorozat első kötetét is. Ha a mozi nem is hagyott különösebben mély nyomot bennem, a némi említésre méltó öniróniát, illetve a vérszívó klisékre irányuló gúnyt is tartalmazó tinifilm után a kötet igazi meglepetésnek bizonyult egy fejfájós délutánon. Ez a meseregény egyszerűen briliáns. Annyira fordulatos? Nem. Annyira izgalmas? Nem. Hát akkor? Ez a könyv annyira abszurd, hogy az szinte elképzelhetetlen.
Hogy a szerző, Darren Shan milyen megfontolásból döntött úgy, hogy egy regénysorozatot épít egy tizenhat éves, ám gondolkodása és döbbenetes infantilizmusa alapján maximum tizenkettőnek tűnő pókmániás fiúra, azt el sem tudom képzelni, mindenesetre akár tudatosan, akár véletlenül sikerült ennyire naivra a főhős, akinek a szemén keresztül látjuk a világot, mindenképp telitalálat. Ráadásul hősünk rengeteget moralizál, ám a benne zajló lelki folyamatok szavakba öntve inkább megmosolyogtatják az embert, mint sem megrendítenék. Néha egy-egy - érzésem szerint inkább - megrendítő történés meg sem érinti, máskor folyton pityereg, hát szó se róla, nem lehet könnyű a jóérzésű, jólelkű vámpírgyerekek élete. Ráadásul időnként előkerülnek olyan, vélhetően a szerző által fontosnak tartott, ám egy vámpírsztoriban meglepően furcsa témák, mint a környezetvédelem vagy a környezettudatos vámpír, hiszen hogyan is juthatnának haláluk után a vámpírok paradicsomába azok a vérszívók, akik nem voltak jók már földi életükben?
Ha könnyű, szórakoztató és szerethető könyvre vágynánk egy kánikulával tarkított nyári délutánon, szerintem cseppet sem ciki levenni a gyerekszoba könyvespolcáról. Én már az ötödik kötetre vadászom a Vaterán.
Darren Shan: Rémségek cirkusza (Móra Könyvkiadó, Budapest, 2001)
A regénysorozat címe: Darren Shan regényes története
