A nyúl mint legkisebb közös többszörös
Beszélgetés Turbuly Lillával
– Írói pályádon megerősödni látszik a színház és a bábszínház műfaja. Mi ennek az oka?
– Színikritikusként sok bábszínházat nézek, lehetőségem van rálátni, mennyire sokszínű ez a műfaj. Gyerekkorunkból a paraván mögül előbukkanó kesztyűsbábokra emlékszünk, ma már egyáltalán nem ilyen, sokféle technika, az élőjáték és a bábjáték keveredése jellemzi. Ezen kívül nem is csak gyerekműfaj, felnőtt előadásokkal is találkozhatunk. Sokszínű, ráadásul olyan világ ez, amelyben a vidéki bábszínházak is nagyon erősek. Van vagy tíz nagyon jó vidéki műhely, például a győri Vaskakas, a kecskeméti Ciróka, a szombathelyi Mesebolt, a zalaegerszegi Griff, lehetne sorolni, egyre több bábszínház tör fölfelé.
– Vajon miért szeretik annyira a gyerekek a bábszínházat?
– Azt hiszem, közel áll a gyermeki gondolkodáshoz, a bábbal mindent lehet, azt is, ami élő játékkal nehezebben megvalósítható, a csodákat, a szürreálist könnyebb megmutatni. Ahogy a gyermeki képzelet is nagyon szabad, úgy ez a műfaj is nagy szabadságot ad. Az aprók színházának vagy csecsemőszínháznak nevezett előadásokat a három év alatti korosztálynak játsszák, itt nem történetmesélésre törekednek, hanem a picik világához közelálló látvánnyal, hangulattal szeretnék megfogni őket. Magyarországon is egyre többen ismerik, szeretik ezt a műfajt, és a szülők igénylik, viszik a gyerekeket. A bábszínház pár hónapos kortól a felnőttekig mindenkinek tud előadásokat ajánlani. Én úgy értem el a gyerekszínházhoz, hogy kritikusként sok előadást láttam, és mivel mesét már írtam, nyilván ez inspirált, hogy megpróbáljak gyerekdarabot írni. Nyúl Karcsi történetét évek óta hordoztam magamban, motoszkált bennem a gondolat, ebből lehetne gyerekdarab! A mese Rudi és Baltazár címmel jelent meg évekkel ezelőtt. Baltazár, a nyúl és Rudi, a hajléktalan egymásra találása, kettejük története lett az alapja a színdarabnak. Amikor Kolozsi Angélát fölkérték rendezni a zalaegerszegi Griff Bábszínházba, megkeresett, hogy szeretné, ha én írnám hozzá a darabot, gondoltam, vegyük elő ezt a történetet. Javasoltam neki meg a színház művészeti vezetőjének, Bartal Kiss Ritának a mesét, elolvasták, és tetszett az ötlet.
– Hogy is volt Karcsival? Mesélted, hogy egyszer húsvét után befogadtak egy nyulat a parkőrök a Károlyi kertben, ezért is lett a neve Karcsi…
– Évekig itt élt ez a nyuszi, ebben a közösségben. Nagyon kedvelt figura volt, a gyerekek keresték, nézegették, benne volt a helyi köztudatban, hogy itt van Karcsi, a mi nyulunk. Amikor szegény elpusztult, kitettek egy táblát a ketrecére, hogy sajnos, Karcsi hosszú, boldog élet után itt hagyott bennünket. A szülők zavarba jöttek, most mit mondjanak a gyereknek… Én magam láttam olyan jelenetet, hogy jött a kisgyerek a szülővel, és mivel nem tudta elolvasni, mi van a táblán, a szülő meg nem merte neki megmondani, hogy a Karcsi nyuszi meghalt, zavarában mondott valami olyasmit, hogy máshova vitték. Aztán láttunk egy főiskolás vizsgafilmet, a Károlyi kert egy napjáról forgatták, abban meg egy fiatalember elmondta, milyen jelenet tanúja volt. Amikor már az új nyuszi lakott itt, akinek ugye más a színe, mint az eredeti Karcsinak, a szülő azt mondta a gyereknek, hogy ez a Karcsi nyúl, nem látod, csak kifehéredett! Nem merte neki megmondani az igazat, holott a régi egy nagy, sötétszürke nyuszi volt, ez meg egy pici fehér. Bele is került a darabba egy mondat: „Anyu, a Karcsi összement és kifehéredett!” Arról is szerettünk volna szólni a darabban, hogy minden gyerek találkozik előbb utóbb az elmúlással, elpusztul egy kisállat, vagy elmegy egy nagyszülő, tehát, hogy ne kerüljük meg a témát.
– Miről szól a darab?
– Van egy élőjátékos keret, ami arról szól, hogy az új nyuszi odakerül a parkba, és a szereplők elmesélik neki a régi nyuszi történetét: ez a keretjátékon belüli történet alapvetően bábokkal zajlik, amelyben megpróbáltuk a magyar társadalmat kicsiben leképezni. Van benne egy nagymama, aki a kutyájával jár a parkba, a gyerekei külföldön élnek, és az unokájával néha szkájpol; szerepel benne egy elfoglalt üzletasszony, aki állandóan a telefonján lóg, és a kisfia hiába zargatja, nem nagyon foglalkozik vele. Megjelenik egy cserfes cigány kislány, van benne egy hajléktalan figura, és volt egy katonás parkőr is, egy nő, csakhogy kiderült, hogy a hat szerepre csak öt színész van – erre Angéla zseniális húzással összevonta a hajléktalant a parkőrrel, aki éjszakánként titokban ott alszik a parkban, és ez az ötlet hozzá is tett az előadáshoz. Próbáltam úgy megírni, hogy a felnőtteknek is érdekes legyen; ez a sokszínű társaság elég sokat vitatkozik, végül is a nyúl, mint a legkisebb közös többszörös valamennyire összehozza őket. Van egy kis ügy, amiért közösen tehetnek valamit, így kicsit elsimulnak az ellentétek. A másik vonal pedig az, hogy hogyan fogadjuk el, hogyan dolgozzuk föl egy szeretett lény elvesztését. Emellett reméljük, humoros meg szórakoztató is a darab.
– A színház inspirál?
– Abszolút! Úgy érzem, szeretnék még gyerekdarabot írni. Kolozsi Angéla mondta a bemutató után, reméli, nem kell újabb öt évet várnia arra, hogy közös darabunk legyen, merthogy öt éve volt a Talált szívből egy bábszínházi bemutató, Kecskeméten a Cirókában, és most ez. Egy húron pendülünk, érzékenyen rezonál arra, amit írok. Olyan lett az előadás, ahogy elképzeltem, sőt, még annál jobb.
– Nagyon megfogtak a bemutató képei: ott a báb, és mögötte az ember, egyik sem hangsúlyos, az összjáték a fontos.
– Így van, ráadásul Bartal Kiss Rita bábjai rendkívül érdekesek. Megvan a báb feje, a testét pedig egy, a szereplőre jellemző táska alkotja. Az üzletasszony anyukánál például egy elegáns, hátizsákos retikül, a hajléktalannál egy szatyor. Az utóbbi ötlet egyébként egy felnőtt novellámból ered, ennek a címe: Ideiglenes paradicsom. Szintén a Károlyi kertben láttam egy hajléktalan nőt, aki vitte magával a szatyorban a koktélparadicsomjait… az volt az ő kertje.
– Érdekes lenne a darabot eljátszani a Károlyi kert közönségének is!
– Az biztos! Szoktak is lenni itt bábelőadások, gyereknapokat szerveznek, illene ide!
– Nyúl Karcsi a Vizslaparkban, ez lett a darab címe. Zalaegerszegen van a Vizslapark…
– Szerettünk volna, hogy legyen valami helyi kapcsolódása. Zalaegerszegen ez a legismertebb park. De a színdarabot követően megírtam a mesekönyv-változatot is, Nyúl Karcsi a Károlyi kertben címmel, a Manó Könyveknél fog megjelenni.
– A bábos drámaíró versenyen is sikert értél el. Mesélnél róla?
– A békéscsabai Napsugár Bábszínház rendezi már hatodik éve ezt a versenyt, és minden évben fölkérnek három olyan szerzőt, akikről tudják, hogy írnak gyerekeknek. Most Dániel Andrást, Adamik Zsoltot meg engem kértek fel. A program azzal kezdődik, hogy a helyi újságból kiválasztanak tíz hírt, amelyekből este egyet kisorsolnak témaként. Az idei téma „A nők jobban fáznak?” lett. Annyit tudtunk az egészről, hogy valami kutatás szerint a nők jobban fáznak. Ebből reggel nyolcig kellett írni egy darabot. Aztán összesorsolták a darabokat a rendezőkkel, engem Bereczki Csillával és az öt-öt színészből álló színészcsapatokkal, nekik két napjuk volt arra, hogy színpadra állítsák a szöveget. A verseny végére megjelent egy kis füzetben mind a három darab, a szereplők bemutatásával, néhány képpel. Az enyémnek egy kandúr a főszereplője, Haramiusz, aki oroszlánnak képzeli magát, és terrorizálja a környezetét, ám egy kicsit megleckézteti az élet.
– Hogyan dolgoztál? Vannak benned kész panelek, amik valami hatására előjönnek?
– Én úgy tudok csak írni valamiről, ha találok a saját gondolatvilágomban egy reális fogózkodót, és a köré már föl tudok építeni valamit. Most az ötlet onnan jött, hogy a környékünkön van egy alfakandúr, mi csak Haramiának hívjuk, aki üldözi az összes környékbeli cicát, a mieinket is – gondoltam, most bosszút állok, és megírom!
– Nem mindennapi helyzet, hogy egy éjszaka alatt kell megírni egy darabot. Érdekelne, miből indultál ki.
– Az első gondolatom az volt, hogy ez alapvetően egy elég feminista téma lehet, és tőlem nem áll távol ez a jó értelemben vett feminizmus. „A nők jobban fáznak?” egy olyan cím, amiben a nemi szerepekre rá lehet játszani. Ezek férfi-női szerepek, de mivel mégis egy gyerekdarab, legyenek állatok, így ugrott be, hogy legyen egy macsó kandúr a főszereplőnk, aki azt hiszi magáról, hogy oroszlán, és akkor nyilván ő nem is fázik, sebezhetetlen. Aztán kiderül, hogy de, ő is lehet esendő, eltévedhet, fázhat, akár még sírhat is.
– Gratulálok a díjakhoz! A darabodból készült előadás megkapta a legjobb előadás díját, a rendezőjét, Bereczki Csillát és az egyik színészt, Biro Gyulát is díjazták.
– A legjobb szövegért járó díjat Adamik Zsolt kapta, aki csodás mesét írt. A legjobb előadás díja egy közös díj, amelyben mindannyiunk munkája benne van, így közös volt az öröm is. Nagyon töményen történt meg három nap alatt, ami egyébként két hónapot vesz igénybe egy színházi munkafolyamatban. Közös munka volt, fárasztó, de inspiráló, izgalmas.
– Még a bábokat is el kellett készíteni!
– Így van. Lehet válogatni a színház díszletraktárából, de a kis oroszlánbábot frissen készítették. Ilyenkor az egész műszak non stop rendelkezésre áll. Nagyon jó a szervezés, ez egy nagyon barátságos rendezvény. Még nem vettem részt ilyenen, féltem is, hogy fogok reagálni arra, hogy nekem most teljesíteni kell, mi van, ha leblokkolok, nem jut eszembe semmi. De aztán elkezd dolgozni az adrenalin. Magamról is sokat tanultam, látom, hogy ilyen feladathelyzetben nem jön ki belőlem a maximum, de azért egy szakmai biztonság talán már megvan, tudok valamit írni. Az a jó benne, hogy a szöveget a rendező meg a színészek föl tudják húzni. Míg a prózaírás, a versírás magányos dolog, itt tényleg a rossz darabból is lehet jót csinálni, meg a jó darabot is el lehet rontani, annyi sok tényezőn múlik a végeredmény.
– Jó kis beszélő neveket találtál ki: Haramiusz, Prüszmüsz… Ebből is lesz mesekönyv?
– Gondoltam rá, mert van benne egy kis rész, Haramiusz monológja, amikor eltéved az erdőben, és rájön, hogy nagyon is esendő. Eköré lehetne valamit még írni…
A szerzővel Szepesi Dóra beszélgetett.
