Megkérdeztük Hartay Csabát
Május derekán Hartay Csaba és Takács Vilmos volt a Békéscsabai Jókai Színház és a Bárka vendége az Alkotó-Társak beszélgetéssorozatban. A jól sikerült est már akkor írásbeli összegzésért, de legkevesebb helyszíni beszámolóért kiáltott – helyettesítse ez a rövid interjú, amelyben Kiss László kollégánk kérdezte új kötetéről a szarvasi cowboyt.
Legutóbbi, kacskaringós című regényed a Joe és Jen csodálatos utazása a gyilkolás terhe alatt ismerős szövegrészleteket tartalmaz. Korábban olvastam őket, amikor még, ha jól emlékszem, börtönregényben gondolkodtál. Miért vagy hogyan változott meg ez a koncepció?
Nem tudom, mennyire lett volna izgalmas, ha a két főszereplőmet az egész regényben ott tartom a cellájukban, szerintem baromi erőltetett lett volna 100 oldal után. Volt egy pont, amikor emiatt abba is hagytam az írást, mert éreztem, hogy ezt írni is unalmas innentől, hát még majd elolvasni valakinek. Az erőlködés izzadságszaga átüt a prózán. És egyszer csak jött az ötlet, hogy ki kell őket hoznom, de nem a szokványos módon, hogy, mondjuk, letelik a büntetésük. A többi legyen meglepetés annak, aki még nem olvasta a könyvet.
A világirodalom nagy utaztató művei gyakran parabolisztikusak. Az ember tragédiája szerzője például az első emberpárt választotta főhősének. Te Joe-t és Jent. Kik ők, és miért érdekesek a számodra?
Egyszer álmodtam is a srácokkal, és érdekes módon nem kamaszok voltak, hanem korunkbeli emberek. Én vagyok Joe és Jen, és persze kapásból le is tudom ezt tagadni, ha arról van szó. Talán azért érdekesek, mert teljesen reménytelen figurák. Én is ilyen rossz gyerek voltam, csak épp nem öltem meg senkit, de gyakran volt akkora bűntudatom a sorozatos lógások miatt, mintha mégis megtettem volna.
Különleges utazása során a két fiú számos helyre elvetődik és karakteres figurákkal ismerkedik meg. Olvasás közben sokáig azt éreztem, ez az első olyan Hartay-kötet, amely a legkevésbé személyes, vagy egyáltalán nem az, aztán a történet egy pontján felbukkant valaki, aki maga is fő szereplővé válik: Johann Hamerli. „A kesztyűgyáros Hamerli távoli rokona vagyok”, olvasható egy régebbi versedben, a Fügeborban. Mennyire vagy benne ebben a regényben te, mennyire van benne a múltad?
Óhatatlanul becsordogál az ember személyisége, mivel én írom ezt, és nem egy számítógépes program, még egyelőre ott nem tartunk szerencsére. Sosem terveztem előre, mi lesz a könyvben, mi lesz a vége, mikor mi fog történni. A véletlenre bíztam, ezért is ültem örömmel sokszor a gép elé: na, most merre megy ez a két csibész, és vajon kikkel fognak találkozni? Egy ponton bejött nagyapám. Sokat mesélt a háborús élményeiről, mennyi orosz katonát megölt. Támadnak álmomban – mondta. Érdekes kihívás volt a bűn mértékét, a gyilkosságok számát összevetni, itt mondja ki az öreg a fiúknak: a bűnnek nincs térfogata, tömege, kizárólag súlya van.
A kötet számos izgalmas prózapoétikai kérdést felvet. Ezek közül engem egy foglalkoztat igazán: el lehet engedni a kilencvenes éveket, vagy Turbo?
El kéne, de annyira rém unalmas a „felnőttkor”, hogy sajnos nem megy. Akkor voltunk igazán kamaszok, minden fontos dolog akkor történt velünk, a mai napig azokat a zenéket szeretem leginkább. Múltkor a telken egy régi barátom azt mondja, ezt hallgassuk meg, ez egy új, 2001-es szám! És ezt teljesen komolyan mondta. Hangosan röhögtünk magunkon. Néha persze rettentő kínos ez az örökös nosztalgia, szánalmas alakok vagyunk, én legalábbis gyakran ezt érzem, de mit tehetek? Időgép még mindig nincs, marad az írás.
