(Czimbal Gyula fotója)
Megkérdeztük Nagy Koppány Zsoltot
Hét év óta nem jelent meg köteted, most egyszerre három lát napvilágot: egy tárcakötet, az Apucifoci, egy novelláskötet, a Lórúgás gyomorszájra, valamint egy regény, A vendégmunkás (és a) dalai. Az Apucifocit a „megátalkodott” szerző úgy ajánlja, hogy apránként kell fogyasztani, mint a jó bort, mert egyszuszra végigolvasva megárt. A Lórúgás – Orbán János Dénes ajánlásával – nevettető és sokkoló utazás az Élet labirintusában, annak hullámvasútján, a kortárs magyar próza egyik legjelesebb és legfurmányosabb alkotójának vezetésével; a harmadik könyv pedig szövegében és Csillag István illusztrációival képzőművészetileg is nagyon különös élmény…
Mi az oka, hogy szinte egyszerre jelent meg ez a három kötet?
Hét hosszú éve egyfolytában mások köteteit szerkesztem és tanítok – rendkívül élvezetes munka, szó se róla, csak éppen hosszú ideig nem volt érkezésem egyébre, a saját dolgaimra. De 2020-ban megkaptam a Térey-ösztöndíjat (köszönet érte!), és hirtelen döbbenetes erővel támadt fel bennem az alkotási vágy – és lehetőség. Szigligetre utaztam, írtam és írtam, és szinte magától alakult ki a három külön könyv – még ciklusok szintjén sem lehetett ugyanis ezeket a szövegeket egyetlen kötetbe erőltetni, és mivel volt lehetőségem külön könyvként kiadni őket (ezt is köszönöm!), éltem vele. A maga nemében mindegyik könyv karakteres és jól elkülönül a másik kettőtől: az Apucifoci humoreszkeket tartalmaz, a Lórúgás… klasszikus novellákat (de még verset is), A vendégmunkás… pedig a Székely termék-sorozat része: sok éve vágytam rá, hogy nekem is legyen ilyen kötetem, hiszen az Előretolt Helyőrség Íróakadémia kiadójánál dolgozva nem csak nap mint nap láttam pályatársaim Székely termék-köteteit, hanem többüket gondoztam, szerkesztettem is.
Úgy tűnik, a tárca napjainkban ismét reneszánszát éli, és ez nagyban köszönhető annak, hogy te tárcákat írsz – most is fut sorozatod a Bárkaonline-on. Hogyan kezdődött e műfaj iránti vonzalmad?
Felkérésre. Az elején azonban inkább szorongás volt, mint vonzalom. Az Olvasatnak kellett hetente (!) szállítanom egy-egy friss, humoros, ahogy Karácsony Benő mondaná, hetyke és klorofillal telt tárcát, ami okozott némi gyomorideget. De aztán eszembe jutott, hogy sok évvel korábban vicces tárcákat írtam a kolozsvári Krónikába, Papp Attila Zsolt felkérésére – már csak fel kellett idéznem azt a hangulatot, és a humoros része működött is. Aztán továbbmerészkedtem, az élet egyéb területeire, és eléggé rácuppantam az írás, olvasás, irodalommal kapcsolatos témákra; ilyeneket írok a Bárkaonline-ra is. Ezek várhatóan jövőre jelennek meg kötetben, ugyanis már körvonalazódik egy újabb könyv, amely komolyabb tárcákat és kritikákat tartalmaz majd. (Mindig kínos, mikor a szerző humorosozza és komolyozza a saját műveit, ezért tegyük gyorsan hozzá: szerzői szándék szerint.) A munkacíme: A remegő kezű órásmester.
Legutóbbi interjúnk 2007-ben jelent meg, a Nagyapám tudott repülni című novellásköteted kapcsán. Abban többek közt azt feszegeted, hogy az értelmezés körét azért kell tágítani, mert a megfogyatkozott számú olvasói világban kénytelenek az írók valamilyen marketinget alkalmazni, s ennek szerinted a legjobb módja, ha lehetővé teszed az olvasó számára, hogy az értelmezésen túl játsszon, szórakozzon és felfedezzen. Ezzel szerintem azóta még inkább így vagy…
Igen, ez a meggyőződésem csak erősödött azóta, de ki is egészült kicsit: többek között azzal, hogy ezt a drága megmaradt olvasóhadat primer módon is szórakoztatni kell – ahhoz pedig mese szükséges, mesélés, a prózaírás legősibb feladata, előírása és önmagával szemben támasztott elvárása szerint. Szórakoztatni, nevettetni – hiszen annyi izmosabb eszközzel és jelenséggel kell megvívni az olvasó fogyatkozó figyelméért, hogy szinte lehetetlen küldetés. De ha valaki röhög egy jót, akkor nyert ügyünk van. Persze az sem baj, ha egyazon könyvön (még ha nem is egyazon szövegen) belül megrendül. A marketing azonban nem megy túl jól, röstellem és untat, bár hallom az idők szavát, és nagyjából tudom, mit és mint kéne csinálni – csak jó volna, ha közben a kétes méltóságunkból azért maradna pár morzsa.
Úgy gondolom, A vendégmunkás (és a) dalai című kötetnek előzménye az az évekkel ezelőtti érzékeny útirajz, aminek az alcíme: Köszönöm Budapestnek, hogy kifacsarta belőlem. Hogyan alakult a mostani kötet?
Mint mondtam, nagyon vágytam egy Székely termék-kötetre. Szinte az összes barátomnak és székely pályatársamnak volt már ilyenje, ez pedig valósággal agyonfrusztrált. Annál is inkább, mert létezett ugyan A vendégmunkás dalai című szövegem, amely a 2010-es, Magvetőnél megjelent Amelyben Ekler Ágostra – emlékezünk regényem függelékeként látott napvilágot, de az önmagában kevés volt egy könyvnyi – elvárt – terjedelemhez. Úgyhogy elővettem a székely nyelvtudásomat, ami persze jóval szerényebb, mint, mondjuk, a Sántha Attiláé, Orbán János Dénesé vagy Muszka Sándoré, és írtam még hozzá szövegeket. Amikor a nyelv cserbenhagyott, kerestem székely témákat – és így összegyűlt egy könyvnyi anyag; szépen, olajozottan összeállt és a helyére került minden.
Még mindig meglep, hogy az erdélyi furmányos nyelv nem kunszt, hanem a mindennapok része. Mit tapasztalsz, hogyan fogadják azok az olvasók, akik nem ebbe nőttek bele?
A székely nyelvet nálam jobban és magabiztosabban használó pályatársaimnál azt figyeltem meg, hogy nagy műgonddal szerkesztik meg úgy a mondataikat, hogy egy-egy székely szó jelentése a kontextusból akkor is kiugorjon, kivilágosodjék, ha az olvasó még soha nem találkozott vele korábban. Ez elképesztően nagy munka, de ha jól csinálják, az izzadság nyoma egyáltalán nem látszik: elfedi a könnyed humor, a lazán, mintha csak magától gördülő szöveg. Hát… ennyi a titok, azt tanultam meg: jól kell csinálni.
Majdnem húsz éve jöttél el Kolozsvárról – a feleséged kedvéért. Összefoglalnád dióhéjban, hogy mi történt azóta?
Gyerekeink születtek, ez a legnagyobb csoda, azt hiszem: nagyok, szépek, okosak – Zselyke és Marci. Közben évekig céges angoltanárként dolgoztam, aztán minisztériumi tisztségviselő lettem, majd iskolai tanár. Hat évvel ezelőtt megkeresett Orbán János Dénes – először a Magyar Nemzet elődjének, a Magyar Időknek az elődjeként szolgáló lapnak, a Napi Gazdaságnak írtam kulturális témájú cikkeket, majd az Időknek és a Nemzetnek, ahol a mai napig is dolgozom. Közben elkezdtem szépírást tanítani a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Előretolt Helyőrség Íróakadémiájánál, tanítványaim, vagy inkább kollégáim szinte mindegyike jelentetett már meg jobbnál jobb könyveket, nyert el díjakat. A Tehetséggondozó projektvezető-helyettese vagyok, illetve a cég kiadójának főszerkesztője, mindkettőt szívesen és örömmel csinálom, még ha úgy is tűnt a beszélgetés elején, hogy nyafogok, amiért más könyveit szerkesztem naphosszat. Emellett az Előretolt Helyőrség irodalmi és kulturális melléklet novella- és tárcarovatát vezettem és vezetem, ezek a szövegek jelenleg a helyorseg.ma-oldalon olvashatók. A Magyar Kultúra folyóirat prózarovatát is én viszem. A munkáim miatti rosszindulatú és ízetlen kötekedéssel igyekeztem soha nem foglalkozni, és továbbra sem tervezek ilyesmit: tudom, hogy jó úton haladok és haladnak a dolgaim, ezért ráérős, magabiztos tempóban megyek tovább, és csinálom a könyveket – másnak és magamnak is.
(Kérdezett: Szepesi Dóra)
