Kéttagú „kontrollcsoportok” dilemmái
Megkérdeztük Szávai Gézát
Nemrég jelent meg Az életed, Polcz Alaine című könyve a PONT Kiadónál, és készül egy ikerkönyv Mészöly Miklósról. Tudjuk, hogy egyféle szimbiózisban éltek velük Kisorosziban, szoros baráti kapcsolat fűzte a két családot egymáshoz. Ennek a kapcsolatnak képi emlékei jutnak most el az olvasóhoz, az Ön szövegével, képaláírásaival, vallomásaival. Mi foglalkoztatta ebben a munkájában leginkább?
Az, hogy túlélem-e, vagy nem… Hogy egyáltalán a végére jutok-e. Jó másfél éve küzdök egy betegséggel, dolgozni nem tudtam, jobb híján a tengernyi fotót nézegettem, próbáltam rendet rakni közöttük, ami lehetetlen, hiszen gyerekkorom óta szenvedélyesen fényképezek, túl sok a kép. A szenvedélyt nem csak kimondottan a fotózásra, hanem az élet rögzítésének mindenféle formájára értem. Ez a fénykép-rendezgetés pedig fergeteges gyorsasággal alakul át a szembesülés és szembenézés szinte rituális gyakorlásává, ezt mindenki megtapasztalja akár saját magán, akár idősödő családtagjain. Hogy mivel szembesít a fényképek sora? Az életünkkel. Arra pedig halálunkig kíváncsian figyelünk. A mások élete, a velünk élő, vagy az életünkben fontos szerepet játszó személyek élete is foglalkoztat – és hirtelenében egyszerre csak élesebben villant ki a fotókból és az általuk felidézett emlékek sorozatából Polcz Alaine élete, meg a Mészöly Miklósé, meg egyáltalán az a mögöttes televény, ami az életművek vagy akár egyes művek mögött van. Amit ebben a közös televényben – akár utólag – észlelek, az az én életemet is ismerős, de mégis furcsa megvilágításba helyezi. Ez azért volt számomra érdekes, no meg egyúttal új dolog, mert én soha nem akartam önéletírásféleséggel bíbelődni. De mihelyt a sok fénykép, Alaine-kép, Mészöly-kép „mögöttesét” felidéztem, azt is nagyon pontosan jeleznem kellett, hogy ki az, aki e két életet, a Mészöly-Polcz házaspárét felidézi, milyen közelségből, milyen nézőpontból, és legfőbbképpen: miért? És a fényképek elképesztő felidéző-erejének hála máris előttem-körülöttem kavargott a sok szálból font életek hálója, amely befogja AZ ÉLETET, ami mindannyiunkat annyira érdekel, engem pedig különösen az foglalkoztat, hogy egyes életekből – abból a bizonyos kusza televényből kiválva – miként születnek művek. Mi van a művek mögött? Nyilván a szeszélyes, a kiszámíthatatlan és általában szűkre szabott élet, melyben nekem is döntenem kellett: a mi két családra szabott szimbiózisunkból a Polcz Alaine életének szentelem az első könyvet, amit talán még be is fejezhetek… Szóval, bevallom, az élet foglalkoztatott, miközben írtam, és az, hogy megengedi-e az élet, hogy befejezzem a könyvet. Döbbenet: a fotók és az írás által mozgósított felidéző-erő – komolyan állítom – életerővé alakult esetemben, még ha viszonylag rövid időre is. Erre mondják halkan, hogy ez „nem semmi ám!” Régen exponált fényképek évtizedek múltán mire képesek…
Az ikerkönyvek képi anyaga főként a kisoroszi emlékek alapján áll össze?
1983-ban kerültem közeli barátságba Mészöllyel és Alaine-nel (addig csak Miklóssal voltam felületes ismeretségben). Én egész életemben fotóztam, nálam a fényképezőgép olyasmi volt, mint egy gyufás skatulya, állandóan babráltam, játszottam vele. A „játszótársaimnak” is gond és fontoskodás nélkül odaadtam, gyerekeknek is. Természetes, hogy az évtizedes kisoroszi együttlétezésünk idején készült a legtöbb fotó, sőt Alaine is, Miklós készített rólunk felvételeket. Amit ezekből éppen fontosnak tartok, az bekerül a két kötetbe, de mivel (házasságban!) összeérő életekről írok, olyan archív, nagyon régi fotókat is felhasználok, amelyeket beszédeseknek érzek az éppen „fényképekkel elbeszélt” élet vonatkozásában. Nincs ebben semmi különös, mindenki által tapasztalt, természetes emberi jelenségről van szó. Nézze, ha negyven-negyvenöt éves hölgybe lesz valaki szerelmes (vagy hölgy a hasonló korú vagy idősebb férfiba), mindig előkerülnek a régi képek: ilyen lány (fiatalember) voltam, édesem!… Ide három pontot helyeznék, felhívásként, hogy töprengjünk csak el mindezen! Aztán a fotózás alkalomszerűségével folytatva a gondolatot, jeleznem kell, hogy az életünk irodalmi, kiadói események forgatagában zajlott, könyvbemutatókon, könyvfesztiválokon és utazásainkon is bőven készültek akár irodalomtörténeti jelentőségű felvételek. Ezekből nagyon keveset közlök, mert Alaine és Miklós, ha szabad így mondanom: „emberélete” érdekelt, nem pedig „szakmai vagy hivatalos jelenéseik” foglalkoztatnak. Annyit azért megemlítenék, hogy szívesen utaztam velük. Ha az író legfontosabb eszköze a nyelv, akkor nem árt, szerintem egyenesen szükséges ismernie belőlük legalább hármat. A CONFLUX (CONFLICT ellentéte!) nevű nemzetközi programunkba olyan írókat fogadtunk be, akik hajlandóak voltak megtanulni egy környezeti (szomszédos ország béli) nyelvet: nehogy már mindig basic englishül vagy francais facile-ül beszéljen egymással a lengyel és román, magyar stb. író. Persze fontos tudni egy világnyelvet is. Az anyanyelvvel együtt ez csupán három nyelv ismeretét jelenti. Ezzel a kikötéssel én nagyon sok (nyelveket nem beszélő) írókolléga ellenszenvét kiváltottam, tudom, most sem növeli a népszerűségemet ennek az elvnek sokadszori, kitartó ismétlése. De egy értelmiségi, egy íróember számára ez az elv oly természetes kellene, hogy legyen, ellenszenvet kiváltó személyemtől teljesen függetlenül is! Alaine viszonylag jól beszélt románul és franciául, Miklós megértette magát németül és franciául, nyakunkba vehettük tehát könyveinkkel a világot. De legalább a velünk szomszédos népek világába jussunk már el! – ez volt a jelszavunk. És megjártuk Bukarestet, a félig orosz, félig román Kisinyovot stb. Igen érdekes fényképek is készültek itt-ott, tehát nem csupán Kisorosziban.
Polcz Alaine-t egy helyen nagyformátumú asszonynak nevezi. Miért volt nagyformátumú személyiség az Ön saját megközelítésében?
Bizonyos személyiségek minden celebkedő „reánk- vagy másra tukmálódását” hangsúlyosan mellőzve, én úgy vélem, hogy az a nagyformátumú ember, aki – tudatában vagyok a paradox megfogalmazásnak! –a saját életével talál megoldásokat, gyakran életre szóló megoldást: a saját életére! Nem az egynyári celebek között kell keresni őket. A meddővé és beteggé erőszakolt Alaine igenis talált célt, amely kitöltötte saját életét, és erős támaszává válhatott élete társának (nem szeretem azt mondani, hogy „párjának”!) is.
Polcz Alaine-nel az élet dolgai révén kötődtek egymáshoz, nem szakmai vagy elméleti szempontok határozták meg a kapcsolatukat. Mészöly Miklós esetében is így volt ez? Nádas Péter mondja a Mészöly Miklós és Polcz Alaine kapcsolatáról szóló írásában, hogy „Két férfi között mindig komplikáltabb a viszony, mint egy férfi és egy nő között.” Ön mit gondol erről? Hogyan került barátságba Mészöly Miklóssal?
Én a viszonyok „komplikáltságát” semmiképpen nem osztályoznám. Legfennebb helyzeti értékük és sajátosságuk szerint. Életem során kevés barátommal, köztük Miklóssal olyan magától értetődő és félszavakból értő kapcsolat alakult ki, amit egyszer csak barátságként kellett megnevezni. Na, és Miklóssal árnyalták a képet és a viszonyt a feleségek. Alaine és Ilona között (talán sok mindenben hasonló sors-determinációik alapján is) mély barátság alakult ki. Alaine szerint ilyen barátság házaspárok között egészen ritka. Alulírott Géza szerint viszont, ha kéttagú „halmaz” – házaspár – kerül barátságba egy másik kéttagú „halmazzal”, akkor adott pillanatban az egyik kéttagú „csoport” afféle viszonyítási „kontrollcsoportként” fogja fel a másik házaspárt. Kölcsönösen így működik. Egymáshoz viszonyítanak, hasonlítanak stb. A feleségek rühellik, ha nem borotválkoznak a férjek. Ez idáig rendben. De az már vicces, amikor Alaine azt mondja nekem „hóttkomolyan”: „Géza, miért nem vágja le a bajuszát, nézze meg, Miklósnak sincs!” Na, én óvtam, Miklós is óvta a barátságunkat a feleségek „kontrolljától”. Én ugyanígy óvtam a házasságomat a barátnő Alaine „kontrolljától”… Miklós pedig a házassági problematikát eléggé negligálta. Hát valahogy így működtek a mi kontrollcsoportjaink. Egy szóba sűrítve: a barátságunk.
Hogyan írná le, milyen az Ön privát Mészöly-képe?
Erre talán a készülő könyv se lesz elég. Hát még, ha el sem tud készülni! Marad az a két mondat, amit Torzmagyar című könyvemben (126. old) írtam róla: „Az egyetlen olyan barátom volt, akit zavartalanul töprengve bántottam, ő töprengve bántott. És csak a töprengés számított.”
Sokrétű, kiterjedt életművéért, értékformáló munkásságáért, a rendszerváltás utáni Magyarország egyéni és közösségi válsághelyzetének hiteles elemzőjeként, tavaly az MMA Illyés Gyula díjában részesült. Mit jelent Önnek Illyés Gyula irodalmi hagyatéka, milyen szempontból kapcsolódik leginkább az életművéhez?
A díjak értelmezését szerencsésebbnek tűnik mellőzni. Esetemben nyilván még az is szembeötlő, hogy a magyarországi „irodalmi hivatalosságok” (vagy hivatalba cseppent „irodalombecslő és baráti társaságok”) engem egyetlen állami díjra sem méltattak, hiába javasolnak sok éve az írók szövetségei, egyesületei… Így aztán, ha véletlenül mégis nekem szavaz meg, és nekem ítél egy közösség (MMA irodalmi tagozata) valamilyen – nem állami! – díjat, akkor az nagyobb figyelmet kelt. Egyébként Illyés valóságkutató indulatát, a Puszták népét kedveltem igazán. A Kháron ladikján című kései könyvéről már gimnazistaként recenziót írtam.
(Kérdezett: Pál-Lukács Zsófia)
