Megkérdeztük Garaczi Lászlót
1995-ben jelent meg első lemur-könyved, a Mintha élnél. Akkor mennyire gondolkodtál előre? Milyen folytatásokat terveztél?
Az volt az első rész, és bár terveztem, hogy folytatom, nem tudhattam, mit hoz a jövő. Egy interjúkérdésre könnyelműen azt válaszoltam, hogy ötrészes lesz. Ennek iszom most a levét, mert sokan úgy tudják, hogy a Hasítás a befejező kötet. A Mintha élnél még magán viseli a korábbi kisprózák, a Nincs alvás! jegyeit, mozaikos szerkesztésű, váltogatja a regisztereket, az idősíkokat. Ha valamit terveztem vagy sejtettem, annyi lehetett, hogy a következő részek nem biztos, hogy hasonlítani fognak egymásra. Sorozat, de minden könyv új szerkesztés- és eljárásmódokat próbál kidolgozni.
Jelentős kritikai visszhangot váltott ki a mű, csakúgy, mint a soron következő kötetek. Hogyan látod utólag a lemur-szövegek recepcióját? Az előzmények kapcsán felmerülő várakozások nem hatnak rád olykor nyomasztóan?
Érdekes megfigyelni, hogy az olvasók és a szakma véleménye néha egybeesik, néha alterál. Talán a Pompásan buszozunk! kapott egyformán pozitív visszajelzéseket mindkét irányból, de az Arc és hátraarcnak is jó volt a fogadtatása. A Wünsch híd nyilván határeset, mert bár a sorozat része, nem biztos, hogy regény-e egyáltalán, és nem inkább prózaversek füzére. Ezzel a kritika is megküzdött, de sok értő, izgalmas elemzés született, és az olvasók közt is kialakult egy szurkolótábora. Hogy bevállaltam egy ilyen kísérletet, talán jelzi, hogy az elvárásokkal nem nagyon szoktam foglalkozni. Máskülönben a Pompásan buszozunk! újabb és újabb verzióit írnám meg. Azt hiszem, izgatnak az új formák, megoldások, szeretek kockáztatni.
Mennyit változott a figurához való viszonyod, illetve a hozzá kapcsolódó elbeszélői hang az elmúlt több mint két évtizedben?
A beszélő pozíciója is változik a kötetekben, ahogy különböző narrációs technikákat próbálok ki. Így van ez szerintem az úgynevezett életben is, máshogy beszélünk a rendőrrel, édesanyánkkal, és a pókkal a szoba felső sarkában. A váltások algoritmusával is leírható valamiképpen egy mentalitás, az elbeszélő és a főhős dinamikus viszonya a különböző életperiódusokhoz. Mindez jelez egy karaktert és tükrözi az én változó viszonyomat is a könyvekhez, az irodalomhoz.
Ahogy utaltál is rá, a Wünsch híd némiképp kakukktojásnak tűnik, s bevallom, arra számítottam, hogy az új könyv hasonlóan poétikusabb hangvételű lesz. Ehhez képest a Hasítás mintha a korábbi művekkel, például a Pompásan buszozunk!-kal állna közeli rokonságban, legalábbis annak nagyobb részében, hiszen a lezárás más hangulatot tükröz. Tudatosan nyúltál vissza, vagy így kívánta az anyag? Te hogyan látod a mostani kötet helyét?
Egy idő után nyilvánvaló volt, hogy ha ennek az új könyvnek a helyét ki akarom jelölni, akkor a különbözőségek ellenére is valahol a Pompásan buszozunk! közelében lehet. Kerettörténetbe ágyazott, sztorizós, ironikus, ugyanakkor van néhány élesebben megrajzolt karakter a főhős körül, több a politika, és a groteszk beszédmód melankolikus és dezillúziós hangokkal keveredik. Összefüggésben talán azzal, hogy a történet egy része a rendszerváltás körül játszódik.
Sohasem zárható ki az önéletrajzi olvasásmód, hiszen még a Garaczi nevet is játékba hozod. Hogyan viszonyulnak egymáshoz a valós és a fiktív mozzanatok?
Mint a korábbi könyvekben is, valós történetekből, emlékekből, saját sztorikból indulok ki, amik aztán a feldolgozás, a szöveg gyúrása közben alapvető változásokon mennek keresztül, és tisztán fikciós epizódok is kapcsolódnak hozzájuk. A végeredmény viszont mégis magán viseli az eredeti lenyomatát valamilyen módon. Jó esetben az egész igaz, miközben egyetlen eleme sem valódi.
A címben szereplő szó több jelentése értelmet nyerhet olvasás közben. Mely lehetőségek váltak fontossá a regény szempontjából?
Sok olvasat lehetséges, a szlengben a hasítás bulizást, pörgést, begyorsulást, tépést jelent, orvosi műszóként mondjuk a műtéssel vagy az élveboncolással állhat kapcsolatban, a pszichológiában arra a poszttraumatikus jelenségre utal, mikor az ember lehántja az emlékeiről az érzelmeket, hogy megvédje magát tőlük. Illetve egy komplex tünetegyüttest is hasításnak hívnak, ami a jelenségek értékelését kényszeresen leegyszerűsíti jóra és rosszra. Ráadásul a jó vagy rossz megítélése percenként változhat, átcsaphat egyik a másikba, a csodálat gyűlöletbe, a megvetés imádatba.
Az ötödik könyvvel valóban lezárul ez a széria, el tudod engedni a lemur-történeteket, vagy felbukkannak még hőseid valahol?
Nem zárul le, már gyűjtöm az anyagot a következő részekhez. Úgy tűnik, hogy az egyik a szülőkre és a családunk régi történeteire koncentrálhat, a másik egy esszéisztikus elbeszélés lehet arról, mit gondolok, vagyis a hősöm mit gondol az irodalomról. Most viszont egy teljesen más jellegű könyvet írunk a feleségemmel, Nagy Ildikó Noémivel. A munkacíme Hullámzó horizont. Nem a lemur-sorozat része, de felbukkanhat benne néhány ismerős helyzet, karakter, mert időben és térben kapcsolható a Hasításhoz. Még nagyon az elején tartunk, meglátjuk, hogy alakul.
Kérdezett: Ménesi Gábor
