Megkérdeztük Szabó Imola Juliannát
Beszélgetésünk apropója, hogy nemrégiben jelent meg Varratok című köteted a L’Harmattan kiadónál. A szépírás mellett egy sor más dologgal is foglalkozol. A honlapodon (http://szaboimola.hu/) így mutatkozol be: „betűéspixelrakodómunkás. Író, táncelméleti szakíró, intermediális alkotó. Versprózákat, verses meséket és táncinterpretációkat ír. Képverseket, vers/tánc-videókat készít. Kutatási területe a kontakt-tánc.” Melyik terület a legfontosabb számodra a felsoroltak közül? Milyen szerepet tölt be az életedben a szépírás?
Mindegyik egy-egy életszakaszból fakad. Az írás volt a legkorábban, már nagyon kicsi gyerekként furcsa és ritmikus képekben beszéltem a tárgyakról és fogalmakról. A halálról különösen. Aztán ez a szavakból eredő lüktetés elhalkult, amikor először láttam táncszínházi előadást. Felkavart és elbűvölt. Évekig nem engedett. A kislányom születése volt az a fordulópont, ami szinte mindent átrendezett, belül és kívül is. Onnantól döntenem kellett arról, hogy mibe fektetek időt. Én meséket suttogva altattam őt, ő meg ébresztgette a bennem szunnyadó világot. De talán csak alkotóenergiák vannak, amik más-más csatornán jutnak felszínre. Mintha ugyanazt a kérdést kutatnám, csak olykor más az eszköz. Az irodalom az a forma, amivel a legtöbbet foglalkozom, amiben a nyelv és én folytonosan gyűrjük egymást. Ez a gerinc. A többi innen mozdul el.
A könyv borítóját és grafikáit Palman Zsuzsi készítette, monokróm tustechnikával. A vonalakból és foltokból öltött képek ugyanúgy a grafika és a festészet határmezsgyéjén mozognak, mint ahogy a te szövegeid a próza és a líra közt. Hogyan zajlott a közös munka? Eredetileg is fekete-fehér illusztrációkban gondolkodtál?
Zsuzsival évek óta alkotótársak vagyunk, volt közös kiállításunk és videó-kísérletünk is. A kötetnél egyből tudtam, hogy a fejezeteknél az ő képei kellenek, hogy vele lesz egész. A borítónál a madarak voltak meg, és folyamatosan Zsuzsi tusvonalait láttam magam előtt. A fejezeteknél is pár szót mondtam csak neki, ő meg egyből érezte-értette, hogy mire gondolok. Mindezt úgy, hogy a saját köztes világát is felszínre hozta. Mivel én terveztem és tördeltem a könyvet, így úgymond otthonszüléses saját gyerek. Az elejétől fogva tudtam, hogy monokrómban lehet és kell is álmodnunk. Tudtam, hogy milyen méretet, betűt és papírt szeretnék. Hogy a borító belső oldalára milyen szavak kerüljenek. Minden részletre megpróbáltam odafigyelni, és úgy tervezni meg a könyvet. Így született ez az összevarrtság, amihez Zsuzsi hozta az egyik cérnát, én meg öltögettem, varrtam és szabtam egy közös testet.
A Varratok találó cím, számos jelentést hordoz magában, akár egymással ellentéteseket is. Utalhat sebre, orvosi beavatkozásra, de magára az összeforradásra is. Betegségre és az abból való felépülésre egyaránt. Sőt, nálad az emberek közös sorsára, egymásra hatására is: „Aki jön, már soha nem megy. Hozzánk varrják.” A munka mely fázisában találtál rá?
Nem emlékszem már, csak arra, hogy sokáig kerestem a jó címet. Aztán odakerült a szövegek fölé és mindent összerántott. Megszerettem, mert pont azt a sokrétű jelentést cipeli, amire gondoltam. Innen jött az ötlet az öltés utótagú fejezetcímekre is.
Tudsz és szoktál varrni? Hányféle öltéstípust ismertél a kötet megírása előtt és ismersz azóta?
Nagyon bénán varrok. Pár éve rájöttem, hogy ez a gondoskodásnak amúgy egy szép gesztusa. Így fel szoktam varrni a leszakadt gombokat vagy a kiszakadt játszós-nadrágokat, a férjem pólóját. De csúnyára sikeredik mindig. Sokat kutattam a kötet kapcsán az öltésfajták után. Nézegettem szabásmintákat, varrógépeket. Beszélgettem megszállott varrókkal is. De ennek a varázslásnak a képessége sajnos szikrájában sem lelhető fel bennem.
A kötetet – szüleid mellett – Borbély Szilárdnak ajánlottad. Ismerted személyesen vagy inkább a szövegei hatottak rád erősen?
Összeszedtem minden bátorságom, és írtam a Varratok kapcsán Szilárdnak. Azt éreztem, hogy valami mély és közös kérdés miatt hatalmas szükségem van a véleményére. Ő pedig a legnagyobb nyitottsággal válaszolt. A mai napig hálás vagyok neki ezért. Sajnos nem maradt sok időnk az alkotói párbeszédre. Én pedig ugyanazt a rablást és hiányt éreztem újra, mint gyerekkoromban. Végre találtam valakit, akivel igazán „beszélgetünk", és ő meg önként sétál az óriás markába. Akkor tudtam, hogy csendben csak ennyit szeretnék a könyv elejére írni, köszönetül.
A Varratokban egy család története is kibontakozik. A testvér halva születik, a szülők válnak, az apa korán meghal, a nagyapa nem tud járni, a nagymama rákos, a dédapa háborúban végzi. Tele van tragédiával a szöveg, „A halottak hajói sorra úsznak a fejünk felett”. Egyfajta gyászmunka is ez a könyv? Vagy a személyesség álcája mögött sok-sok fiktív elem is vegyül a családtörténetbe?
A saját családom szálait bogoztam vagy toldottam meg más történetekkel. Sok benne a csavar, vagy szereptoldás és a fikció. Ami közös, az a hétköznapi szürrealitás és az elmúlás jelenléte. Lehet, hogy furcsán hangzik, de amikor írtam, azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül. A dédpapás szövegnek engem is meglepett a vége, csak úgy kifolyt belőlem az egész. Megmutattam anyukámnak, aki döbbent arccal mesélte, hogy így volt, Paula néni apukáját lelőtték. De én erről nem tudhattam semmit. Ezután már tudatosan hagytam, hogy mozogjanak bennem a családi karakterek. Valamiért dolguk volt bennem-velem, mert egyre tisztábban állt össze ez a szál a szövegekben, és egyre erősebben éreztem a fontosságát ennek a csonka családrajznak.
Elsőre azt gondoltam, hogy mélyről feltörő, szinte maguktól íródó, önjáró szövegek ezek. Aztán láttam, hogy az egyes tételek nagyon erős struktúrába vannak rendezve. Koncepció szövi át az egyes írások és a ciklusok majdnem minden esetben egyszavas címadását; ráadásul a szövegeket át meg átjárja a varrat, az öltés motívuma. Mennyire spontán nálad az alkotási folyamat? Van, amit előre megtervezel, mielőtt leülsz írni?
Úgy éreztem, hogy ez egy veszélyes kötéltánc. A sok kép és lebegés miatt féltem, hogy zuhanni és ütközni fognak a szavak. De akkor még nem tudtam, hogy mi lesz az a nagyobb rendszer, ami összefogja majd az egészet. Közel három év anyagát hámoztam és hámoztam, húztam és tömörítettem ilyenre. Így lett tizenkilenc öltésből kilenc. Ez a része megviselőbb volt amúgy, mint a megírás. Aztán egyre nagyobb erőt és szabadságot éreztem. Műfajilag is. Később vettem csak észre, hogy valamiféle belső rendezői elv születéstől halálig rendezte a szövegsorrendet.
Sűrű a nyelve, emlékezetes az atmoszférája a kötetednek. Voltak-e olyan olvasmányélményeid, amelyek efelé az írásmód felé tereltek? Vagy egyszerűen arról van szó, hogy így, képekben, filmszerűen látod a világot?
Ez a nyelv megtalált, és aztán sokat küzdöttünk egymással, míg megtanultam vele bánni. Rengeteg munka és fegyelem építi fel ezt a szövegtestet, miközben mégis az intuíció sodorja a képeket bennem. Most ez foglalkoztat. A nyelv határai és ösvényei. A kis híd, ami próza és líra között megy át. Az elsődleges vágyam az, hogy ezt a roncsolt nyelvet hitelesen és működő rendszerként tudjam mozgatni. És önmagában is megálljon. Hatások a táncfilmekből és fényképekből jönnek. Olyan ez kicsit, mint egy tákolt vonat, ami éppen áthalad a megállón. Ha akarom, akkor felismerem a kerekekben Weöres Sándor hatását, az ablakban Jász Attila vonásait, és mintha Mándy bőröndje feküdne Kiss Anna macskaprémje mellett. Mégis, zötyögünk át a tájon, és ezt a tájat csak én látom, így nekem kell valahogy róla beszélni.
Meseszerű, gyermeki, mitikus a látásmódod, melyben nagy szerepet kapnak az illatok, érzékek, érzelmek. A gyerekkorodból emlékszel erre a „világszemléletre”, a saját gyerekeid segítik felidézni, vagy teljes egészében meg kellett konstruálni?
Szegény családból jövök, ahol anyukám varázslóként színezte át a nehéz pillanatokat. Ez mély emlék. Hogy a kikapcsolt villany és a költözés is egy játék lehet, ha máshogy nézel körbe. Sokat dolgoztam olyan munkahelyen (takarítóként, gyári csomagolóként, stb.), ami borzasztóan megviselt lelkileg és fizikailag is. Ott nagyon sokat segített a túlélésben ez a belső utazás, a súlytalanná válás képessége. Ezeknek a nehéz éveknek sok ponton felismerem a lenyomatát a könyvben. A jelenben pedig a kislányom és a kisfiam tanít minden nap valami újat, amit nem tudtam, vagy már rég elfelejtettem. Segítenek jól látni.
A Varratok a szövegek sűrűségével, merész képzettársításaival, képiségével a líra, történetszerűségével a próza felé mutat. Hogy érzed: ez a verspróza forma lehet újabb kötet(ek) alapja?
Most ez jön belőlem. Mintha a Varratok egy alapzat lenne. Erre épül a Liszka hintája, amin most dolgozom. Ez a terveim szerint egy vers-próza-regény lesz. Szeretem elhagyni a komfortzónám, ez a könyvterv pedig nagy kihívás. De emellett több gyerekkönyvtervem is van, amikben szintén ezt a líra-próza határt rajzolom körbe. Az idő talán eldönti majd a formát. Ami igazán fontos számomra, az a mélység és a súly, amit valóban beleteszek. Most lírai a tömegem, de ki tudja, lehet, hogy évek múlva vegytiszta prózát fogok majd kihordani.
Darvasi Ferenc
A szerző fotóját Bach Máté készítette.
