Megkérdeztük Nagy Dánielt
Első verseskönyved idén jelent meg a Fiatal Írók Szövetsége gondozásában: Úgy tűnik, az érzelmek megint kezdenek divatba jönni. A hosszú vagy hosszabb cím nem fehér holló a magyar irodalomban, a tiédet mégis kissé szokatlannak, figyelemfelkeltőnek, már-már provokatívnak érzem. Mi volt a szándékod ezzel a címbe emelt közléssel?
Hú, a cím. Kitálalok róla. Jó hosszú. Több bemutató is volt, amikor nem volt kedvem kimondani a címet. Féltem, hogy belehibázok. Nyilván kellemetlen lett volna. Annyit mondtam, hogy az érzelmek. Egyébként úgy emlékszem, Simon Marci is félt ettől, amikor ajánlotta a kötetet. Na de nézzük: Úgy tűnik, az érzelmek megint divatba jöttek. Nem! Úgy tűnik, az érzelmek megint kezdenek divatba jönni. Ez a helyes. És volt olyan opció is, hogy már megint divatba jönnek. A kötet szerkesztői – Sirokai Mátyás és Gondos Mária Magdolna – szerencsére lebeszéltek róla. Hála nekik.
Egyébként soha nem gondoltam, hogy lesz egy jó címem. És lett. Mert szerintem ez egy jó cím, pont a kérdésben felsoroltak miatt. Egyrészt pályakezdőként nehéz felkelteni a laikus olvasók figyelmét (mondjuk, a szakma figyelmét szintúgy nehéz). Miért vegye meg az én könyvemet? De tényleg. Eleve, Nagy Dániel a nevem. Átlagos. Nem izgi. Viszont egy provokatív, érzelmeket tematizáló cím változtathat ezen. Hisz az érzelmek szervezik az életünket – ahogyan tudatosítjuk, kifejezzük (vagy nem fejezzük ki) őket, reflektálunk rájuk. És kezdenek divatba jönni? Mi van? Erre kíváncsi vagyok. Mondhatja magában az egyszeri olvasó. Amúgy volt egy másik opció is: A jókedv valahogy mindig megtalál. Jobb a mostani. Gondolom én, mivel az első kiadás egész gyorsan elfogyott – bár ehhez a csodás borító is hozzájárult.
A másik ok szakmai: a címmel szerettem volna utalni arra a tendenciára, amit egy ideje kibontakozni látók a fiatal magyar irodalomban. Mégpedig – röviden – hogy egyre dominánsabb az önreflexív alanyi költészet. Az elbeszélők már nem akarnak a nyelv mögé bújni, ironikusan kinevetni a világot, hanem transzparensen beszélnek a traumáikról, identitásukról. Mintha a ma tapasztalt identitásválságban már nem maradt volna más eszköz, mint belekiabálni a világba, hogy ez és ez van. Körberajzolni az ént. Valóságközeli élménnyé írni a személyest. Távolabbról nézve az autoritások elszámoltatása is benne van ebben a gesztusban. De itt már csak hangosan gondolkozom. Ezzel kapcsolatban ajánlom Pinczési Botond Parnasszusban megjelent lényeglátó szövegét a transzparens líráról.
Ezenfelül pedig van egy személyes ok is. Ahogy egy jó coming-of-age sztoriban, az én felnövésem során is történt mindenféle dolog, aminek következtében nehezebben fejeztem ki, vagy éltem át bizonyos érzelmeket. Iróniával tartottam távolságot tőlük. Aztán rájöttem erre, és azt vettem észre, hogy egyre vallomásosabb, az érzelmeket direktebben felvállaló szövegeket írok. Váó – mondtam magamban. Tehát nálam is divatba jöttek az érzelmek.
Tapasztalataim szerint még mindig a jó pár éve berobbant publikálási és kötetdüh korszakát éljük. Ehhez képest viszonylag „későn”, 30 éves korodban jelent meg az első köteted, noha tudható volt, hogy a versanyag évek óta készen áll, egyben van. Mi volt az oka a kivárásnak?
Egyik kedvenc amerikai költőm, Tony Hoagland idézi Zbigniew Herbertet, aki szerint kétfajta költőalkat létezik: a farkát lustán csóváló „macskaköltő”, aki látszólagos közömbösséggel csak várja, hogy a vers rátaláljon, illetve a szorgos, úgymond egész nap a földeken dolgozó „ökörköltő”, aki megdolgozik a versért. Hát én – sajnos – ez a „macskaköltő” voltam. Lettem volna inkább „ökör”. Folyamatos kételyeim voltak a versírással kapcsolatban, nem tudtam helyet találni neki az identitásomban, annyi minden érdekelt, és a személyes jóllétem igájába sem szerettem (tudtam?) volna fogni a költészetet. Szóval van ilyen is. Aztán persze lehet, hogy csak féltem, hogy ameddig nem jön ki kötetem, addig lehetek egy a sok tehetséges fiatal költő közül, ha viszont kint a kötet, nincs helye magyarázkodásnak.
Az Úgy tűnik, az érzelmek megint kezdenek divatba jönnit négy mottó vezeti fel – miért érezted szükségét ennek a négy idézetnek, okvetlen kellett a mankó? Ha egyet kiemelhetek közülük: Németh Gábor szerint „[a]z irodalom valami, amit alul kell múlni.” Ez a gondolat miért fontos a számodra, te mit értesz „alulmúláson”?
A hagyomány kijelölése és a könyv hangulatának teaserelése – ez volt a célom a mottókkal.
A művészethez való viszonyomat nagyban befolyásolták olvasmányélményeim, azon belül is avantgárd, neoavantgárd szövegek. Ezért került be Balaskó Jenő-idézet. Meg eleve, őt kevesen ismerik, ismerjék meg többen – gondoltam. Például ez is: az Ilyen éjszakát hagytatok című kötetét Mészöly Miklós és Göncz Árpád (már köztársasági elnökként) együtt árulta a szerzővel a Blaha aluljáróban, tiltakozva az akkori terjesztői monopólium ellen. Váó! Imádom. Na, de az alulmúlás. Ami egyébként lehetne felülmúlás is. Úgy is tetszene. Nyilván provokatív. Elbizonytalanít. Mihez képest lesz itt az alulmúlás. Milyen az az irodalom. Hát, én mindig félek, hogy az irodalom unalmas lesz. Konkrétan szorongok! Az irodalomért! Hogy egy nagy homogén massza lesz az egész, és akkor ez az irodalom (és az intézményrendszer) csak úgy történget. Szóval kis reminder ez nekem is, hogy ebben ne vegyek részt. Az irodalom legyen inkább kényelmetlen. Máris jobb. Idekapcsolódik Erdély Miklós szövegrészlete:
NAGYTESTŰ PRÉMES ÁLLATOT LÁTTAM HÁTUL-
RÓL FEJE KÉNYELMETLENÜL BALRA FELFELÉ CSA-
VARVA, AMINT AZ ESTHAJNALCSILLAGOT NÉZTE
MEREVEN. AZONBAN FÉNYTELEN ORRHEGYE NEM
VOLT VALÓDI, SEM A PRÉMJE, SEM AZ ÁLLAT, SEM
AZ ESTHAJNALCSILLAG NEM VOLT VALÓDI. CSAK
A KÉNYELMETLENSÉG VOLT VALÓDI. CSAK A KÉ-
NYELMETLENSÉG – AZ VOLT VALÓDI.
Vagy mi van, ha a szöveg leépíti önmagát, önszántából, és aztán ott lesz az irodalom. Mi van, ha le kell vetkőznie a versszerűséget a versnek, hogy megtörténjen. És akkor: mit bír el a vers. Mennyi ürességet. Ez is érdekel. És erre is rákérdez az említett Németh Gábor-idézet. Folyamatosan párbeszédben vagyok vele. Nem hagy nyugodni. Imádom.
Hadd legyen még egy mottó: Salinger – vagy a beszélője? – azt javasolja-kéri, hogy „ne célozz annyira”. Verseid alapvetően megfigyelésekre, közlésekre épülnek, és a látottakból leszűrt tapasztaltakat fogalmazzák meg csattanószerűn. Te hogy célzol, hogyan figyelsz, amikor verset?
Az idézet Salinger Seymour: Bemutatás című regényéből származik. Ráadásul az idei FISZ-táborban kiderült, Fehér Renátónak is fontos ez a mondat. Erről itt írt. Egyébként zavarba ejtő. Ne célozz annyira. Jól hangzik, nem? Nekem ebből a célratartás. Akarni valamit, úgy igazán. Eltalálni. Bele a közepébe. Nem, ez nem én vagyok. És a versírás sem az. Én soha nem célzok. ha valaki céloz, oké, célozzon. Én a mondatokban bízom. 1 darab jó mondat képes maga köré grativálni egy egész szöveget. És hogy mi az a mondat, és hogy rátalálok-e. Egy motivációvesztett mondatra. Ez a kérdés. A költő találó. Nem véletlen, hogy a trubadúr a francia trouver, találni igéből származik. Ezért is volt felszabadító olvasni anno ezt a sort. Valaki szeretné, hogy ne célozzak! Végre! Mindig is szerettem azokat a karaktereket, akik felvállalták, vagy akiknek jól állt valahogy, hogy nem akarnak annyira nagyon semmit. Mondhatni, nem céloznak. Semennyire. Mintha még eldöntés alatt állna, hogy van-e cél, és ha igen, mi is lesz majd az a személyes történetben. Maguknak időt adtak, a mellélövéseknek pedig teret. A csendes eldöntetlenség heroikus felvállalása. Hogy aztán találjanak. Verset, vagy bármi mást. Például ahogy Antoine Doinel (Jean-Pierre Léaud) a Négyszáz csapás végén kikocog a tengerig, majd belenéz a kamerába. Az a másfél perces jelenet. Én úgy célzok, ha verset.
Első köteted kiérlelt, alaposan átgondolt könyv: hogy érzed, megvan a hang?
Meg. És ez jó érzés. Jó érzés tudni, hogy van egy nyelv, van egy világ, amiben otthonosan mozgok, és amin keresztül tudok mesélni személyes és társadalmi tapasztalatokról is. És az is jó érzés, hogy egyre inkább el tudom magam fogadni költőnek. Hogy én vagyok az, aki képes a nyelv eseményeit előidézni. Aki képes újrahasznosítani egy Aldiban megmentett töredékmondatot. De tényleg, mint egy profi hulladékgazdálkodó, gyűjtöm be a lesajnált mondatokat a világból, majd próbálok velük körbebeszélni valamit. Micsoda szakma! Egy pályaválasztási börzén ezt elő is adhatnám. Végül azzal zárnám az előadást, hogy igaza van Ben Lernek, amikor azt írja A költészet utálata című esszéjében (ford. Mohácsi Balázs), hogy a költő tragikus figura, és a költemény mindig a kudarc lenyomata. Mert amúgy én is így gondolom.
Egyébként, persze, látom, hogy ennek a mostanra kiforrott nyelvemnek milyen határai, milyen esetlenségei vannak, mikre kell figyeljek és miket kell átgondoljak. A kiérleltséghez: most azt gondolom, kihagytam pár ziccert. A menedzserlét, az önsegítő könyvek és a digitális ökoszisztéma hétköznapokra gyakorolt hatása mind olyan témák, amikről többet is írhattam volna a kötetbe. És talán több önreflexív gesztus sem ártott volna. De hát, ez már csak a szokásos megjelenés utáni panaszkodás.
