Gróh Gáspár
Németh László felejtés?
Füzi László: Fent s alant. Németh Lászlóról
Azt hiszem, tudomásul kell vennünk, hogy utóvédharcot folytatunk. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ez a harc fölösleges volna – a magam részéről hiszek benne, hogy olyan értékeket védünk, amelyekre előbb-utóbb szükség lesz.
A kora kilencvenes években volt Sándor Ivánnak egy könyve, Bibó felejtés címmel – amit talán nem kell itt értelmezni, magyarázni.
Mi a Németh László felejtéssel nézünk szembe, de hozzátehetném az Illyés felejtés kérdéskörét is. A három név jelképes, mindannyian egy nagyjából évszázaddal ezelőtti forgatagából nőttek a magyar szellemi élet meghatározó nagyjaivá. Egy évszázad azonban már a történelemben is észrevehető idő, és elegendő lehet ahhoz, hogy az akkori, égetően aktuális kérdések lekerüljenek a napirendről.
Nos, én azt hiszem: lehet, hogy hármójuk a közbeszédben hátrább szorult, de velünk élnek ma is. Németh László kerek ötven éve, Bibó 1979-ben, Illyés 1983-ban távozott.
A haláluk óta eltelt idő is kínál történelmi távlatot, hát még akkor, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a világ mennyit változott. Azt szoktuk mondani, hogy volt közben egy rendszerváltás, és valóban, ennyi is éppen elég volna, de régiónk esetében ez a váltás nem csak egyetlen átalakulást jelentett.
Ez a Németh László-életmű mai fogadtatására is kihat.
Bibó maga is arról beszélt, hogy itt összetorlódott több korszak problematikája. Az I. világháború és a történelmi Magyarország földarabolása megszakította a (korábbi) századelő modernizációs folyamatait, a második világháború pedig véget vetett a harmincas években új dinamikát kapó átalakulásnak. Aztán jöttek a kommunista hatalom évtizedei, amikor befagyott minden szerves változás, technológiai és társadalmi értelemben a régió leszakadt a Nyugatról, a nemzeti modernizáció feladatának mindkét eleme tiltólistára került.
Vagyis a kilencvenes évek változása azt jelentette, hogy egy menetben kellett volna több korszakváltás feladatait teljesíteni. Ebben a gyors, több lépcsőfokot ugró átalakulásban néhány kimaradt: ez is ott állt a Bibó–Németh–Illyés felejtés mögött. A változás felülírta azt a törekvést, amelyre Bibó, Illyés és Németh László életét tette. A vágyott modernizáció nem a belső erők építésével, mozgósításával valósult meg. Így aztán, bármennyire is fáj, nem csodálkozhatunk felejtésükön.
De mi az oka, hogy vagyunk még, akik nem akarják felejteni őket?
Nem csak az, hogy szellemük besugározta ifjúságunk (persze az is…). Hogy kitartunk mellettük, ahhoz más is kell. Döntően az, hogy úgy gondoljuk: azok a feladatok, amelyeknek megoldására ők vállalkoztak, akkor is elvégzetlenek, ha hiányukat más problematika fedi el. Egyfelől látjuk, hogy a világ alapjaiban átalakult, másfelől látjuk azt is: a mai konfekcionált posztmodernizáció csak akkor igazítható alakunkra, ha legalább történeti választ tudunk adni a magyar modernizáció kérdésére.
Ehhez pedig Németh László életművének ismeretére is szükségünk van. Ezért ragaszkodunk hozzá.
Füzi László is ezért írta azokat a tanulmányokat, amelyek ebben a könyvben kaptak új jelentést: a részkérdéseket tárgyaló írások együttese többet mond, mint külön-külön. Egy tanulmánykötet lényege, hogy megmutatkozhat bennük az a szinergizmus, amelyről korábban csak a szerző és esetleg néhány nagyon elszánt szakember tudhatott.
Füzi László nem könyvet, hanem tanulmányokat írt. Ezek több szempontból mutatják meg a Németh László-életmű összetettségét. Füzi idézi Szabó Zoltán tanulmányát, amelyben az egykori küzdőtárs azt írja: Németh László személyiségében két pólus küzdött egymással: a „természetes” és az „artificiális”. Előbbit alkatával jellemezhetjük, utóbbin a tanult, szellemi értelemben konstruált lényét érthetjük.
Hogy ezt a kettősséget maga Németh László is érezte, azt mindennél pontosabban mutatja, sőt bizonyítja korai, éppen Kecskeméten megjelent önéletírásának címe: az Ember és szerep. Ebben olvasható: „Van az ember és van a szerep, melyet vállalni tud. Az egyik csupa takart mélység, a másik csupa világ felé fordított felület, és mindkettő mi vagyunk.”
Füzi tanulmányai is tükrözik ezt a tagoltságot.
Ír arról, hogy Németh Lászlónak a szó hétköznapi értelmében nem volt stabil otthona, nem tudott sokáig egy helyen maradva megtelepedni, noha, már csak négy lánya miatt is, szüksége volt egy biztos helyre, ahova hazatérhetett. Ilyen családi otthon valamelyest létezett, de ez mit sem változtatott sajátos „vándorösztönén”. Figyelemre méltó, hogy – mondjuk így – szálláshelyei megjelentek műveiben is, a Törökvész úti ház éppen úgy, mint a Debrecen melletti Bocskaikert, ahogyan Hódmezővásárhely és Sajkod is. Valamiként mindegyikük életművének korszakjelzője is. De ezek csak a nagyobb tételek: ott van még Sátorkő, Dunakeszi, vagy éppen Szigliget, nem szólva a hosszabb-rövidebb, esetleg csak egy nyárra szóló bérleményekről.
Az író vándorlásának lelki-szellemi-társadalmi hátteréről is ejt szót Füzi László. Az ok lehet Németh László hétköznapi életvitelét is belengő szellemi nyugtalansága, akár ebből adódóan az a menekülésvágy, amely majd minden nagy művét belengi. És persze a feleségével való szinte folyamatos harca – és végül maga a történelem, amely valóban mintha üldözte volna. Mert nem volt alaptalan az Illyés Gyula naplójában rögzített megjegyzés, miszerint Németh László olyan üldözési mániás, akit valóban üldöznek.
Sajátos menekülési ösztönének ellentmondásos megnyilvánulása egy másik fontos tanulmány témája, amelyben Füzi az öngyilkosság Németh életében rendszeresen megjelenő problémáját vizsgálja.
Különös képlet ez: ne tagadjuk, van abban valami tragikomikus, ha valaki újra és újra fölveti öngyilkosságra való készségét, sőt ír az arra tett előkészületeiről – hogy aztán ne kövesse el ezt a szörnyű tettet.
Tudnunk kell: egy olyan érzékeny és összetett intellektusú író-gondolkodó, mint Németh László, az öngyilkosságban egzisztenciális döntést lát. Amikor arról ír, hogy üldöztetései idején mit jelentett számára a cipőjébe rejtett zsilettpenge vagy a zsebében hordott, halálos adag morfium, akkor is a lelki egészség határozza meg. A fizikai fájdalomtól való félelem sem köznapi: nem maga a kín rémíti, hanem az, hogy annak elviselhetetlensége miatt méltatlan helyzetbe kerülhet. Igazából ettől fél, nem a szenvedéstől.
Megkerülhetetlen a Németh László-regényvilág megismerésében Füzi Lászlónak az Irgalomról készült elemzése. Központi kérdése, hogy a szinte mindig szédítő gyorsasággal dolgozó Németh László ezt a regényét miért írta majd öt éven át – miközben a regény problematikája, koncepciója már évtizedekkel korábban is ott volt a fejében. Füzi e különös késlekedésre filológiai magyarázatot keres, talál is. Ráadásul összefoglalja a regény családi vonatkozású háttértörténetét, az írónak szüleihez való viszonyát, apja iránti rajongását, anyjával szembeni kritikus érzéseit. Mindez messzemenően indokolhatta a késedelmet.
De a kötet egészéből több is kiolvasható, mint egyetlen tanulmányból. A regény hosszadalmas készültének mélyebb oka az lehetett, hogy csak akkor tudta megírni, amikor belsőleg megérett rá: ekkor az „irgalom” már nemcsak érzelmi és morális fogalom volt számára, hanem élettapasztalaton alapuló várakozás és vágyakozás. Összetalálkozott természetes és artificiális lénye.
Nemcsak ebben a regényben. Az idős Németh László tanulmányai, levelei, élethelyzete mind az irgalom-élmény kulcsszerepéről tanúskodnak.
Ez magyarázat lehet a kommunista rendszerhez való viszonyának támadott elemeire is. (Miközben az ’56-os forradalomról és a kádári hatalomátvételről alkotott véleménye levezethető ifjú- és férfikorának gondolatvilágából is.)
A hatvanas években viszont nemcsak politikai kényszer volt a pártállami világ tudomásulvétele (bár joggal kérdezhető: mi mást tehetett volna?), hanem bölcs belátás is. Ekkor a nemzetet már nem átformálni vagy megváltani akarta – hanem részvéttel (ahogy Márai ajánlotta) és irgalommal szerette, ezzel adva példát arra, hogy a magyarságnak is ilyen irgalommal kellene önmaga felé fordulni.
A tanulmánykötetek természete, hogy az egyes írások nem fogaskerékként illeszkednek össze – mégis valamiként egy működőképes szerkezet áll össze belőlük. Ez a kötet is működik, nemcsak a közös téma, Németh László műve (és attól elválaszthatatlanul fogadtatásának története) kapcsolja össze a tanulmányokat, hanem a szerző szemlélete is.
Ez így van rendjén, de tágabb összefüggésben magára a Németh László felejtésre is utal. Füzi Lászlónak már nem kell vitatkoznia másokkal, más Németh László-interpretációkkal, mert a mai szellemi viszonyok közt kialakult egy (sajnos zsugorodó) Németh László-buborék.
Akik itt összejöttünk, alapjában véve ebben élünk. Lényegében ugyanazt gondoljuk Németh életútjának fejezeteiről, hasonlóan gondolkodunk 1956-ról, nem vitatkozunk az Irgalom értékeiről, annak sajátos összefoglaló és így testamentum-jellegéről. Ezt a „némethista” szövetséget érzékelhetjük a kötet záró ciklusában, a Németh-recepció aktuális fejezeteinek áttekintésében is. És azt kell látnunk, hogy Németh László eszmei örökségével kevesen foglalkoznak, és ezek között nincsenek fiatalok, miközben az életmű olyan elkötelezett és kiváló kutatói hagynak el minket, mint Görömbei András és Monostori Imre.
Egy könyv bemutatásának nem lehet célja, hogy annak írásait részleteiben is áttekintse: arra kell szorítkoznia, hogy kedvet csináljon olvasásához, és valamelyest eligazítson tartalmáról, koncepciójáról.
Füzi László maga is küzd ezzel a köteles visszafogottsággal. Egyetértően idézi Németh első monográfusát, Vekerdi Lászlót, aki kimondja: az olyan formátumú alkotók, mint amilyen például Goethe és – meggyőződése szerint – Németh László volt, sohasem ismerhetők meg teljesen. Nem törekszik erre ő sem, Füzi sem. Azonban amit mond, az egyrészt fontos, egyedi olvasatot kínál – és bevezet az életmű kimeríthetetlen gazdagságába.
Napkút, Budapest, 2025.
Megjelent a Bárka 2025/5-ös számában.
