Beretvás Gábor
Hajónapló
Színháztól színházig. 36 interjú Tompa Gáborral
A Színháztól színházig. 36 interjú Tompa Gáborral címet viselő, a Bookart Kiadó gondozásában 2022-ben megjelent interjúkötet igazándiból Tompa Gábor naplója is lehetne. Ugyanis a Kolozsvári Állami Magyar Színház vezérigazgatójával készült interjúk, a 2008-ban készült felvezető írást kivéve, tulajdonképpen 2015-től szinte a 2022-es megjelenésig monitorozzák – az alany addigi életét is belefoglalva – munkáit, munkaterveit, világlátásának változásait.
A Hajdú Áron és Szatmári Cecília által szerkesztett 340 oldalnyi anyag felvezetője okos választásnak bizonyult. Már csak azért is, mert a Tompa Gáborral egyenrangú testvér-művész, Visky András író, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti aligazgatója, egyetemi tanár a beszélgetőpartner. Illetve azért, mert a bensőségesnek ható interjúból kiragadott részlet vektorként jelöli ki az irányt a kötet későbbi, 2015-től kezdődő, egyéb, jobbára nem ennyire elmélyült viszonyokat feltételező beszélgetéseihez.
Az időrendben egymás után következő interjúk készítői olykor a színházi szakmában elismert, tudományos rangú havilapok, periodikák szerzői, olykor pedig bulvárosabb témákat is érintő újságírók. Leginkább románok, erdélyi magyarok, illetve magyarországiak a riporterek, de akad a kötetben olyan, kevéssé felkészült nyugat-európai kérdező is, aki mint egy távoli színházi kultúrából származó művésznek adja át Tompa Gábornak a szót.
A gazdag műveltségű színházi szakember gondolkodásának főbb motívumai rétegzetten jelennek meg a kötetben. Egyrészt mint rendező nyilvánul meg a könyvben, másrészt színházigazgatói szerepben, harmadrészt fesztiváligazgatóként, majd a Színházi Unió elnökeként, végezetül egyetemi oktatóként. Több embert kívánó feladatok ezek. Nem meglepő, ha egy személy vállalja magára mindet, ezek a szerepek egymásra rakódnak.
A rendező Tompának például fontos a nyilatkozatok szerint, hogy a színészegyéniségek lehetőséget kapjanak – ugyanakkor ez az igazgatónak is érdeke. Másik gondolata, hogy a remake, az újrahasznosított koncepció igazából a gondolat újrahasznosítása, amit vállalni kell egy újrafogalmazott előadás működése érdekében. Bevett szokás ez a színháztörténelemben, mondja. Másrészt beszél arról is, hogy mi a Visky Andrással kialakult közös munkamódszerük. Visky mint drámaíró hogyan hat rá a közös színpadra álmodás közben.
Fesztiváligazgatóként megint csak összeérnek a szerepek, hiszen az általa létrehozott, tervezetten kétévente megrendezésre kerülő Interferenciák fő befogadó intézménye az általa vezetett színház, mely tagja az Európai Színházi Uniónak, amelynek szintén ő tölti be a vezetői posztját. A fesztivál tematikája pedig nyilván igazodik ahhoz a gondolatisághoz, amely rendezőként is mozgatja. Mint például az idegenség 2016-ban, a háború 2018-ban, illetve a remény fogalomköre 2022-ben.
A tanárként a San Diego-i egyetemen tartott órák pedig a fentiekből táplálkozó mester képét erősítették a szövegek szerint. Egy biztos: az Európában bevezetett bolognai rendszer károsságát hangosan hirdető Tompa félti az európai egyetemes kultúrát, magaskultúrát, félti a színházat. De az amerikai oktatásban is csalódni látszik. Megosztott tapasztalatai szerint pont az elveivel ellentétes erők kezdik az Egyesült Államok felsőoktatását is kikezdeni. A nyitott közönség nevelése, a tehetség diszkriminációja elleni fellépés, a színész emocionális és intellektuális képességeinek irányításáról vallott nézetei az új ideológiai divathullámokkal könnyen ellentétesnek mutatkozhatnak. Példának okáért nem hisz abban, hogy a származás vagy a nem kérdése fajsúlyosabb tényező kell legyen egy felvételinél, mint a tehetségé.
Érdekesség, hogy a kötetben szereplő idegen nyelvű interjúk magyarra fordításában népes gárda volt a szövegek szerkesztőinek a segítségére. Lövétei Lázár László, Szonda Szabolcs, Kémenes Árpád, Koszta Gabriella például több szöveg magyarításáért is felelős volt. A magyarra fordított szövegek annyiban egységes képet mutatnak, hogy a román szerzők magázódnak bennük az alanyukkal. Ezáltal a viszonyuk a rendező-igazgatóval könnyen tiszteletteljesebbnek hathat, mint amit a legtöbb erdélyi magyar, illetve magyarországi beszélgetőtárs esetében megfigyelhetünk.
Mellesleg az érdemi mondanivaló általában a kérdezetté. Ritka, hogy a riporterek egyenrangú vitapartnerként viselkednének. A szövegek így javarészt nyilatkozatszerűek, melyekben megjelennek olyan viszonyítási pontok, amelyek visszaköszönnek. Ezt az állandóságérzetet egyrészt a nevek határozzák meg. Tompa szellemi és művészi utastársai a szövegek jelentős részében felbukkannak. Visky András, Georges Banu, Silviu Purcărete, Andrei Șerban, Mihai Măniuțiu állandó vendégei az interjúszövegeknek.
Ugyanígy vissza-visszatérnek a rendező személyiségét meghatározó történetek is a hét évet felölelő interjúk olvasása közben, melyekben Tompa sokszor visszatekint addigi életére. Ilyen történet példának okáért apjának, Tompa Miklósnak, a Székely Színház alapító igazgatójának intelme, miszerint hagyjon fel a színházigazgatói szerep gondolatával, mert az csak elmagányosodást eredményez. Vagy visszaköszönnek a rendezői karrier szempontjából meghatározó A kopasz énekesnő színpadra állítására tett utalások is. A szecsuáni jólélekhez kapcsolódó történetben pedig az új aktivizmusok, a woke, a cancel culture okozta nehézségek kapnak teret, melyek a művészi szabadságot fenyegető tényezőként jelennek meg. Továbbá érdekes módon többször kerül elő az is, hogy Ascher Tamás végül lemondta, és nem pótolta a kolozsvári rendezését (eddig). Érdekes lehetne a társulat és Ascher együttműködése, de nem világos, hogy a beszélő miért tér ki furtonfurt erre. Persze megértem, hogy a Godot...-t eddig hétszer megrendező kolozsvári igazgatónak ez akár áthallásos is lehet.
Az előadások sorvezető funkciót is betöltenek. Tompa rendezései, A buszmegálló, a III. Richárd, Az öreg hölgy látogatása, A vihar, A velencei kalmár, a Hamlet egyben a Kolozsvári Állami Magyar Színház intézménytörténete is, illetve a társulatról készült állapotfelmérést is magukba foglaló helyzetjelentések. Jelzem, a napló-jelleg ebben a kontextusban nagyon is megragadható. Hiszen a legrégebben regnáló romániai színházvezető válaszai sokszor leginkább érzelemdús monológként működnek, vagy olykor ventillációként is értelmezendőek. Ez az interjúkötet a sodródó bárka hajónaplójának képe felé röpíti a könyvet, ami igazából leginkább a kapitánynak kedves. (Érdekes módon nem is a szerkesztők a kötet jogtulajdonosai, hanem maga a megkérdezett.)
Sajnos azonban ez a forma nem az olvasónak kedvez, és nem is az ismétlődő kérdések címzettjének. Ugyanis az, hogy a szövegek sűrű egymásutániságban keletkeztek, elkerülhetetlenül az önismétlő szerepébe száműzi a nyilatkozó alanyt. Van rá alkalom, hogy az interjúkat alig több mint egy hetes eltéréssel keltezték. És, mint a szövegek is bizonyítják, az ilyen gyakoriság nem elégíti ki azt az újdonság- és információigényt, amely indokolná ezt a 330 oldalnyi terjedelmet.
A kötet számos izgalmas tényezőt villant fel a múltból a Tompa Gábort formáló erőkről. Marosvásárhelyről. Apjáról. Az egykori bukaresti egyetemi életről, ahol színházi nyelvezeteket próbált elsajátítani. A kolozsvári színház újraszervezéséről. Az Európai Színházi Unióról. A Tompa nevéhez köthető nemzetközi színházi fesztiválról: a kolozsvári Interferenciákról. A San Diegóban töltött egyetemi oktatói évekről. A múlt a jelen idejű interjúkban tör a felszínre, és ugyanígy az egyre borúsabb jövőkép is mantraszerűen újfent és újfent megjelenik a szövegekben.
Az interjúk készültének hét évében Tompa ismétlődve reflektál az egyre szigorodó Covid-állapotokra. Elmélkedéseiből egyszerre hallatszik ki a színház jövőjéért aggódó művész, a közönség elvesztéséért kesergő igazgató és a füstbe ment munkát sajnáló fesztiválszervező hangja. Érthető az elkeseredettsége, néha azonban hangja átcsúszik a vírustagadók magabiztosságába. Az oltásellenesség verklizése az olvasónak könnyen fárasztó lehet, annak ellenére, hogy Tompa érvelni igyekszik elvei mellett. Mint ahogy hasonlóképpen jár el a woke-jelenség, illetve a cancel culture ügyében, melyet nemegyszer a kommunista diktatúrák cenzori gyakorlatához hasonlít.
Más oldalról is érdekes lehet a „cenzúra” kérdése... Például van a kötet végén egy Tompa Gábor című szöveg (a tartalomjegyzékben Tompa Gábor életrajzaként találjuk meg), amelyben szerepel egy „Megjelent kötetek” és egy „Róla megjelent kötetek” lajstrom, de nem minden érintett szerző/szerkesztő neve van itt feltüntetve. Ez az írás tartalmazza Tompa rendezéseinek Románián kívüli és belüli listáját is, és kitér az oktatói tevékenységére, valamint a workshopjaira. Továbbá fel vannak sorolva benne a díjai és kitüntetései.
A Tartalom pedig, mely tartalomjegyzéket sejtet, nagyban segíthetné az olvasót abban, hogy az interjút készítő személy alapján is kereshessen. Példának okáért, ha a Nánay István által készített interjút vetném össze Nánaynak a Kolozsvári Állami Magyar Színházat és annak vezetését taglaló egyéb írásaival, ez felettébb hasznos lenne. Mint ahogy a rövid életrajzba becsempészett ezen mondat háttere, forrása is érdekelne: „A kolozsvári társulatot a szaksajtó a legjobb magyar színtársulatként tartja számon.” Ám ennek feltüntetése is elsikkadt sajnos a szerkesztés közben.
Ezzel egybevágó ismérve a kötetnek, hogy az egy ilyen hosszú működés során bekövetkező, a társulatot érintő és azon túlmutató problémák nincsenek benne kibontva, inkább el vannak fedve. Mert ez némileg hiányként róható fel. Azt a látszatot kelti, mintha a 2015-től 2022-ig tartó időszakban alig kérdezték volna a színház vezetőjét munkája ilyetén nehézségeiről. Történik ugyan próbálkozás Hatházi András drasztikus kilépésének feltárására, vagy szóba kerül Andriy Zholdak neve, de a kötetben megjelent interjúkban Tompa Gábor nem fejti ki részletesen, hogyan kezelte ő és a társulat a problémásabb helyzeteket. Kár, mert ez nagyban árnyalná a róla és a színházi viszonyokról festett képet.
Ugyancsak érdekessége a kötetnek, hogy bár a kolozsvári színészek jobbára csak mint egységes társulat szerepelnek benne, ifj. Vidnyánszky Attila és Vecsei H. Miklós azonban számos alkalommal vannak megemlítve: mint a jelen oszlopai, illetve a Kolozsvári Állami Magyar Színház esetleges majdani irányítói. (Igaz, mint a kérdésekből kiderül, az utódkeresés nem újkeletű dolog az igazgató életében, Keresztes Attila vagy Kelemen Kinga ilyen lehetőséget sejttettek a riporter szerint.)
De az utódkérdés és az oktatási problémák megoldása még csak a vitorlákra felfestett üzenet. A kapitány marad. Verseskötetet jelentet meg. További filmterveket dédelget. Készül a következő fesztiválra. És saját bevallása szerint családjához közel, gyerekeinek szellemi útravaló átadásával tervezi tölteni a következő éveket. Legalábbis a kötet erre a képre látszik ráerősíteni.
Színháztól színházig. 36 interjú Tompa Gáborral (szerk. Hajdu Áron, Szatmári Cecília). Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2022.
Megjelent a Bárka 2023/6-os számában.
