Vass Edit
Mit rejt egy fénykép mögöttes világa?
Hartay Csaba: Még nem is játszottunk
„Ahogy egy festménybe be lehet lépni, úgy egy régi fotóba is” – olvasható Hartay Csaba Még nem is játszottunk című kötetében, ami az egész könyv alapvető szerkesztőelvét képezi. Ugyanis az emlékezés folyamatát régi fotók indítják el, mintha egy családi fényképalbumot lapozgatna az elbeszélő, és erre több helyen is találunk utalásokat a könyvben – „...mit rejt egy fénykép mögöttes világa, az exponáláskor ti épp merre voltatok, mit csináltatok?”, „Milyen csendes ez a fotó.”, „Hová futottunk Szilvivel a fotózás után?”, „...valaki lefotóz minket.” Továbbá ott vannak az állóképek: „A képen egy néni látható...”, „Talán inkább naplemente.”, „Anyu szabadidőruhában.”, „Vézna gyerekek lila szájjal vacognak a parton.”, sőt még fényképaláírásoknak is beillő mondattöredékekkel is igazolható a fenti állítás, pl.: „Molnárék telke, 1989 júliusa.”
És itt vetődik fel az első kérdés, miszerint mennyire sorolható be Hartay Csaba új műve az emlékiratirodalom műfaji csoportjába, azaz az autobiográfiák közé. Miért is vetődik fel ez a kérdés? Az emlékezet elég talányos folyamat, a tudományos kutatás a mai napig sem tárta fel minden apró részletét. Amit egy fotón látunk, az vajon mennyire tekinthető az egyén saját emlékének? Ha nem lenne a fotó, vajon akkor is emlékeznénk arra a helyre, időpontra, tárgyra, érzéki benyomásra, élményre vagy lelkiállapotra? Mivel az autobiográfia műfaji jellemzői elég tágan értelmezhetőek az irodalomtudomány jelen diskurzusai alapján, talán nem is szabad szigorúan ragaszkodni az emlékiratirodalom kapcsán olyan ellentétes fogalmakhoz, mint múlt–jelen, fikció–valóság, igazság–fantázia. Azaz a ténylegesen megtörtént események, amelyek dokumentálva lettek egy-egy fotó segítségével, nem zárják ki azt, hogy a teremtő képzelet még hozzáadjon az élményhez, az állóképet mozgóvá, a fekete-fehéret színessé változtassa. Hiszen az emlékezés mint folyamat már önmagában is értelmező mozzanattal bír. Az emlék vagy emléknyom csak egy kép, hang, egy íz, egy érzés – valamilyen észlelés. A memóriában elraktározott információ a felidézés során összefüggésbe kerül, és újra átélhetővé válik, de ez már a képzelet játszótere. Valójában ennek az újra-átélésnek vagyunk szemtanúi Hartay Csaba könyvében.
Ráadásul narráció szempontjából igencsak változatos képet mutat a kötet. A könyv első, Még egy nap című kisprózája körvonalazza az alapvető felállást: a negyvenes éveiben járó narrátor idézi fel gyermeki önmagát. Itt a szerző éles határvonalat húz az emlékező-én és a gyermeki én között, mintha két külön individuum lenne a kettő. De aztán a következő kisprózákban már átvált a felidézett múlt jelen időre, és hol egyes szám első személyű narrátorral találkozunk, ahol a kiskamasz fiú szólal meg, például a (Beteg)szabadság, illetve a Samantha Fox mellei című részben, vagy egy fiúbanda hangján többes szám első személyben, mint a Csak a felnőttek öregszenek, illetve a Makettváros esetében. Tehát ezeknél a kisprózáknál szinkron, azaz egyidejű írásmód jellemző, amikor a cselekmény időben lineáris, és a jelenben való folyamatos írás figyelhető meg. A szerző a cselekmény átélésével párhuzamosan jegyzi le a történéseket, és a kiskamasz narrátor legbensőbb, gyakran kimondatlan érzelmeit is láttatni engedi. Ám arra is találunk példát a kötetben, amikor a gyermeki én jelene összemosódik az emlékező-én jelenével, például A világ legszebb egere vagy A pécsi mama kertje című kispróza esetében. „Annak a konyhának, nagy háznak, kertnek külön légtere volt. Ezek a lebegések ma is élnek, működnek, lélegeznek. Papa szereli a narancssárga Trabantját, szétszedi csavarjaira, mint én a múltat. Mindig van illeszkedés.” Ezeknél a kisprózáknál tehát egyértelműen retrospektív elbeszélésmód a jellemző, amikor az évtizedek távlatából tekint vissza a narrátor, illetve olyan részeket is találunk, ahol a múlt idő használata teszi egyértelművé az emlékezést. A könyv elején inkább a szinkron elbeszélésmód érvényesül, a mű vége felé haladva azonban egyre hangsúlyosabb a visszatekintő írásmód.
Az emlékező-én gyakorta igencsak szabadon jár-kel múlt és jelen idősíkjai között, hovatovább kommentál, véleményez, értelmez. De mi is ennek az emlékezésnek a tárgya? Hartay Csabától nem szokatlan módon a szarvasi gyerekkor, amely a nyolcvanas-kilencvenes évekbe kalauzolja el olvasóját. Ezek az emlékek időben közelebb állnak a szerző Rajongók voltunk című kötetéhez, mint a Lerepül a hülye fejetekhez, mivel az utóbbi inkább középiskolás élményeket dolgoz fel. És milyen ez a gyerekkor? Ahogy már a kötet borítója is ígéri, csintalan, komisz. A kiskamasz fiú és barátainak csínytevései elevenednek meg: bunkerépítés, pirózás, gyanútlan járókelők megdobálása zöldségekkel az erkélyről, betegség szimulálása, cigizés a pincében – csupa tiltott, néhol már-már önveszélyes cselekedet. Mégsem lehet erre a kisfiúra haragudni, hiszen vannak határok, amelyeket azért nem lép át. A könyvben hangsúlyos szerepet kap a család is: szülők, nagyszülők, dédszülők, ahogy felidéződnek a fotóalbumból a jeles alkalmak, ünnepek, nyaralások.
A Még nem is játszottunk egyik erénye, hogy sem a kiskamasz, sem az emlékező-én narrátor nem megy bele politikai vagy történelmi események boncolgatásába, elemzésébe. Ugyanis ez nem is lenne hiteles egy kisfiú nézőpontjából. Nem feltétlenül azért állítom ezt, mert nem érthetné a körülötte zajló eseményeket, hanem azért, mert egyszerűen más érdekli. Hiszen egy ilyen korú gyerek figyelmének fókuszában inkább állnak a barátok, a kortárs csoport, a játék, a csavargás, az újdonságok, mint az, hogy mindenképpen magyarázatot adjon arra, hogy miért nincs telefonjuk, vagy miért csak Trabantja volt a családnak. A gyerek szemszögén keresztül pironkodva még azt is elismeri az emlékező-én, hogy szerette Leninért rajongó tanárát, Jani bácsit, akinek a nézetei, illetve a pedagógiai módszerei ma már megvetés vagy rút röhej tárgyai. Mert a gyereknek az eszme semmit nem jelent (ne felejtsük el, hogy a nyolcvanas években vagyunk, amikor egyre jobban fellazult a rendszer), viszont a Jani bácsiból áradó szeretet, figyelem és törődés annál többet, és maradandóbb nyomot is hagy az emlékezetben, mint az, hogy mit üzent Lenin a Dobó Katica Úttörőcsapatnak.
Visszakanyarodva az emlékezés tárgyához, felvetődik az emlékezés miértjének kérdése. A kötet vége felé haladva ugyanis az emlékező-én egyre többször kérdez: „ki ez a kisfiú, aki vagyok” – teszi fel a kérdést, miközben a pécsi Mama kertjében készült fotót szemléli. Az emlékezés indítéka a múlt megértése, amely megválaszolhatja a jelen kérdéseit, hogy közelebb kerülhessen az emlékező önmagához. Például „elő kellene állítani az akkori vébéká keverőket, hogy valljanak, miért tették ezt velünk. Az érdekünkben. Nyugodjanak meg, uraim, minden az Önök érdekében történt. Oké, de itt állunk negyvenöt évesen, és valahogy azt érezzük, nincs tovább, csak mintha visszafelé.” Ám nemcsak önmagához vagy a „vébéká keverőkhöz”, hanem szülőkhöz, nagyszülőkhöz, dédszülőkhöz is fordul némi bűntudattal a fel nem tett kérdésekért vagy a gyermeki önzésért, ami már teljesen átértékelődött a felnőtt szem fénytörésében.
Hartay Csaba Még nem is játszottunk című kötete alapvetően rövid, néhány oldalas, egymástól független kisprózák gyűjteménye, amelyek között az emlékező-felidéző aktus teremt kapcsolatot. A kisprózák négy fejezetcím alá lettek rendezve a visszaemlékezés időszaka és tárgya szerint. Az emlékezés a szépirodalmi művekben egyáltalán nem új keletű, Hölderlin, Rilke, Baudelaire hagyományain jár Hartay Csaba, ahogy az elillanó benyomásokat akarja ábrázolni. S talán nem véletlen, hogy inkább költők jutottak eszembe, mert az emlékezés nyelve sokkal inkább közelít a lírához, mint az epikához. Főleg a retrospektív írások hangulata melankolikus, nosztalgikus, nyelvezetük metaforikus. „Ugyanaz a part, ugyanaz a láthatás, csak a fák törzsei lettek vastagabbak. Milyen vastag a múlt, milyen benőtt és újra zöldülő.” Mindemellett a múlt felidézése miatt szövegek egymásra játszására is felfigyelhetünk, ami leginkább dalszövegek esetében érhető tetten. Akár egy lejátszási listát is lehetne szerkeszteni mindazokból a slágerekből, amelyek említésre kerülnek a könyvben, ráadásul egy Depeche Mode-dal adja az egyik fejezet címét (A Question of Time), amelyben még azért jó néhány utalást találunk az ikonikus zenekar dalaira. Az együttes Photographic című dala pedig szépen illeszkedik a fotóalbumból felidézett emlékek tematikájához.
Scolar Kiadó, Budapest, 2023.
Megjelent a Bárka 2023/5-ös számában.