Bereti Gábor
A lét innenső felén
Fecske Csaba: Árnyűző élet
Fecske Csaba új verseskötetét olvasva, hamar kiderül, hogy az Árnyűző élet a fecskei líra jellegzetességeit felvonultató, összefoglaló munka. Az úté, amely a kezdeti metaforizáltságban elveszni látszó poétikától a metaforizáltságot elveszíteni nem akaró poézis kiteljesedése felé haladt.
Az Árnyűző élet lapjain, miközben a versek továbbra is a tematikai sokszínűség hordozói, csupán annyi változás történik, hogy a költő számára az élet értelmét jelentő versek világát egyre inkább a jövőtől lassan elszakadó búcsú-érzület árnyai lengik át. Hogy a sajátos, mert ambivalens fecskei Isten-érzet mellé fölnő és megerősödik az elmúlásérzet. Miközben természetesen költészete továbbra is a sokszínű élettematika, az életteljesség interpretációja.
A szemléletes nyelv és a metaforikus dikció megtartása, ahogy a személyesség szövegben megőrzött erudíciós jellegének a lehetőségei is, az elmúlásélményt nyomatékosítják. De kedveznek a szövegszerűség lírát erodáló hatásainak is, egészen az elmúlásérzület ahumánus horizonton felrémlő határáig, hatásaiig. Ám Fecske Csaba poézisszervező ambíciói elfogynak ott, ahol a líravilágként is felfogható életvilág végződik, ott, ahol a posztmodern lehetőségét, mint a múlt és a jelen valóságát egy önreferencia nélküli poszthumanizmus próbálja meg képviselni. S épp ez, az időintervallumnak a mű imaginárius terébe való kiterjesztése, a hiány, a hiányzó létezésének megszólaltatása, a nem-létező, életét vesztett létnek – különösen kötete második ciklusában a felesége emlékének szentelt részben, első pillantásra talán triviálisnak tűnően – az életvilág felőli megközelítése válik poézise kihívásává. A kísérletező poézis felől tekintve a nem-létező létének szakralitáson inneni, a limes-lét felőli megfogalmazása lesz költészete igazi tétje. Ahogy azt Csípős gyönyör című versében is láthatjuk: „penetráns bűz veri fel / a reggel nyugalmát valaki már megint / a lépcső alá szart hajléktalan / mondják a népek … én láttam is egy emberformájú lényt / gyűrött nejlonszatyorban cipelte / nyomorúságos múltját szeméből kicsüngött / a lélek … elkaptam gyorsan a fejemet … igyekeztem az újságos felé / hogy hozzájussak napi bosszankodnivalómhoz … súlyos léptekkel közelít a tél bennem és kívülem … varjú károg a villanyoszlopon pacsirtáim cérnára fűzve / haldokolnak valahol gyermekkorom mezején légy bátor … ugorj át egyik érzésből a másikba / élvezd a hűtlenség csípős gyönyörét”.
A Csípős gyönyör című vers is a modernitás önreprezentációs sémáiban mozog, s szóhasználatával és témavezetésével is kerüli, nem preferálja a látens retorikai működést célzó, az ezekben rejtve létező feszültségek feltárására irányuló olvasásmódokat. Az olvasónak kell megszólaltatnia a vers azon regisztereit, amelyekről szerzőnk vagy hallgat, vagy nem vesz tudomást. Tehát ez nem az emberi hallgatás beszédes csendje, hanem a reménykedő várakozás történelmi némasága. Ahogy Fecske Csaba verseinek többségénél, itt is az olvasónak kell a műbe rejtett időbeli effektusokat, instrumentumokat, materiális konzisztenciákat az esztétika helyértékén a maga habitusát mobilizálva életre kelteni. Ha például Árnyas kertben című kötetére gondolunk, láthatjuk, hogy az árny szimbolikus használata már korábban is megjelenik költészetében, ám ha a két címet összevetjük, az árnyszimbolika jelentésváltozására figyelhetünk fel. Az Árnyas kertben kötet címében megjelenő árny szó egy kisvendéglő nevére utal, azaz a szójel itt az életvilág egy objektumát idézi, jelen kötetünkben azonban az árnyűzés a szójel egy másik értelmét, az árnyakkal fenyegetett élet védelmének a funkcióját hozza játékba. Az árny szóalak jelentésváltozása, mint láthatjuk, egyben Fecske Csaba költészetének hangulat- és hangváltásirányát is jelzi.
A felesége emlékének szentelt második ciklus versei már az életen túli világ narratívájából érkeznek, onnan, ahol a remény s a beszéd is már csak a némaság része. Az érzelmek kiáradnak az elmondhatatlanság terepére, ahol már csak a líra nyelve lehet a lehetetlennel azonosulni nem tudó lélek és a szövegvilág egymást helyettesítő, támogató megjelenítésének eszköze. Itt testivé válik a bizonytalanság, és a személyiség maradék tájékozódási képessége már csupán az emlék. Ahogy azt a Csillagszámláló című versben is láthatjuk: „tegnap későn érkeztem haza / kissé kótyagosan az utóbbi időben ez / hidd el nem szokásom ültem a / vetetlen ágyon részvétlen szótlan / percek ölében és vártam hogy hazaérj / időbe telt míg ráeszméltem hogy nem jöhetsz / én csak élve felejtettelek és ilyet se / csináltam soha életemben a csillagokat / kezdtem számolgatni végül abbahagytam / égető nyári csillagok voltak és több mint / amennyit én meg tudnék számolni különben is / miért volna jó tudni a számukat a kötelességtudó hajnal / úgyis eltakarítja őket mintha ott se lettek volna”. Az élő, amikor égve felejti a villanyt, s ráeszmél, párja már nem jöhet haza – olvassuk a nyelvi bravúrt: „én csak élve felejtettelek”.
A vers terének materialitásába foglalva fogalmazódik meg a testhez kötöttség érzéki emlékezete, s bomlanak ki a múlt, egy hajdanvolt ideális lét, az otthon-lét motívumai. Bomlanak ki az elbeszélés hagyományos, metaforikus módja és az új körülmények új beszédmódjait igénylő viszonyok lappangó erővonalai közt a nyugtalanító késztetések, kihívások. De hol érezheti magát otthon a magát csupán a határokon otthon érző lélek, az én? Aki a múltjától elszakadni nem tud, s talán nem is akar, mert az új színhelyek motiválatlan rendjében otthonra úgysem lelhet. A költő ezért valós helyét csupán az elbeszélhetőség rendjében találhatja meg, ám ez az elbeszélt rend sem lehet más, mint a lecsupaszított metaforák révén megalkotott otthontalanság. A hangzásnak ezek a jelentésképzésben egymástól távol eső, mégis egymásba visszhangzó elemei hangolják oly jellegzetessé, megbékülő hangulatúvá a ciklus verseit. S épp ezek a nyelvbe foglalt paradoxonok indukálják a hangzás és a jelentés harmonikus összekapcsolódásának lehetőségét. A kései modernitásban épp ez a vallomásosság enged teret az új modalitásokat kereső verskísérletek számára, hogy az újszerű, az önreflexióra hajlamosító attitűdjeik révén lírai énjük arculatát végül is a limes-lét lényegét hordozó aurában lelhessék fel.
Metafora és allegória, otthonlét és elmúlás, ahogyan az anyagba zárt lélek küzd a versben önmaga énjével, a másikkal. „Elvész bennem a holdtalan hideg szerelmed”, olvashatjuk a Gyanú című kis remeklésben: „az éjszakád vagyok / vihar előtti holdtalan hideg / eltévedsz bennem / megbotlasz szétszóródott / dolgaimban kemény mondatokba / ütközöl idegen érzésekbe / semmi sem véd meg tőlem / ne is akard menthetetlen vagy / a múlt gyanús viselkedése miatt / exhumálom rég eltemetett szerelmedet”.
Az idő múlását konvencionális képek sorával metaforizálja. S ez eredményezi stílus és téma harmóniáját. Nála az időtrópusok megidézése nem puszta múltba nézés, hanem megvalósuló folyamatosság. Az egyéni sorsban megnyilvánuló egyetemes, amely nem exhumált emlékidő, hanem mint az ő (a költői én) jelenét karakterizáló állapot. Mert a jelen csak akkor nyerhet értelmet, ha így, mint a másik jelenét karakterizáló állapot íródik bele az egyén sorsába. Ezt itt is a limes-lét stílussá transzponált metaforahasználatával éri el, ahogyan azt Fecske Csaba legtöbb versében láthatjuk.
Fecske Csaba: Árnyűző élet. Magyar Napló Kiadó, 2020.
Megjelent a Bárka 2021/3-as számában.
