Kolozsváry Marianna
A Kolozsváry-gyűjtemény
Elvágyódás
„Egry József Delelése nekem mindig az elvágyódást jelentette.” – jegyezte meg egy visszaemlékezésében Kolozsváry Ernő. Ez a mű még az első időkben került a gyűjteményébe, melyen a Balatonban álló tehenekre ügyel az elmélázó pásztor és körülötte a fény, pára és tükröződés háromszögelésében valahol megnyílik egy másik dimenzió. Több értelemben is megidézhette benne e jelenet az elvágyódást. 1934-ben született egy kis rábaközi zsákfaluban, Edvén. Apja ács volt, s a család a ház körül gazdálkodott. Betéve tudta a helyi dalt: „Szélrűl legeljetek, fának ne menjetek...”, hiszen a gyereknek az volt a dolga, hogy a teheneket őrizze. Bejárta velük a Rába partot, mezőket, réteket, és a háborús évekkel ölelt pásztor idillben naphosszat csak a környezetét csodálva gondolkodott, meditált. Fantáziájával messzire repült, érzékeny lett a világra, önmagának becézett „falakban megeredt hajakat, verőereket”, apró megfigyelt részleteken keresztül fokozatosan látott bele a mindenségbe, így juthatott el a folyóparton kifordult elpusztult fa gyökerének látványától később Vajda gyökérvilágának drámájáig. Igény alakult ki benne a magasabb lelki tartalmakra, hogy a földhöz ragadtságból kitekintsen egy izgalmasabb, összefüggéseiben megjelenő világra, hogy ezt az igényét egész életében megtartva „kirepülhessen a pontból és a pillanatból”. Babits határozta meg ekképpen a művészet fogalmát, így természetes volt, hogy felnőtt életének kezdetén szinte öntudatlanul, a művészet befogadása, a műalkotások gyűjtése felé fordult. „Szépséglabirintus falait tapogatva jutottam el másokon keresztül önmagamhoz”– vallotta, és ez a labirintus a Rába kanyarulataitól vette kezdetét, innen indult el rajta, felvértezve a falusi emberek hitével, tartásával, emberségével, hagyománytiszteletével és rengeteg szenvedéllyel.
Az álmoknak, vágyaknak új tér kellett, fizikai értelemben is hajtotta az elvágyódás, tanulni akart, így az elemi iskola elvégzése után átbiciklizett Pápára és felvetette magát az ottani gimnáziumba. Azután Budapest következett, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem, ahol fizika-kémia szakos tanári diplomát szerzett, és mindeközben megtapasztalhatta a szürke-szomorú ’50-es évek szűkösen mért összes boldogságát Latabártól a 6:3-on át az ’56-os forradalom mámoráig. Aztán a győri Kazinczy Ferenc Gimnáziumba került és véglegesen e városban telepedett le, melynek később első rendszerváltás utáni polgármestere is lett, mégis egész életében igazi edvei maradt, megőrizve a falu szeretetét, felmenői iránti tiszteletét, a rábaközi nyelvjárás ízét, speciális kifejezéseit.
A család
Az 1957-ben munkába álló fiatal, jóképű fizikatanárt a Kazinczy lányközössége „köztulajdonba” szerette volna venni, de az akkor másodikos Szekeres Anna ezt máshogy gondolta. Hamarosan szerelembe estek, és a ballagás után nem sokkal, fillérekkel a zsebükben Budapestre szöktek, hogy összeházasodjanak, hiszen a lány szülei nem támogatták kapcsolatukat. A mindenki számára Anikóként ismert szép szőke feleség életre szóló igazi társ lett, aki mindig hitt a férjében, támogatta, segítette gyűjtőszenvedélyében, még akkor is, ha emiatt évekig nem telt új ruhára, ápolta a kapcsolatot a festő barátokkal, példásan vezette a háztartást és mindeközben megszült és felnevelt négy gyermeket. Elsőszülöttként megéltem a gyűjtemény kialakulását, s megfertőzött az otthoni környezet és művészettörténész lettem, majd három évre rá megszületett az öcsém, Zsolt, aki szüleinkhez hasonlóan a tanári pályát választotta, de jócskán szorult bele apánk festészet iránti érzékenységéből is, végül majd egy évtized elteltével Gyöngyvér és Kinga érkezésével vált teljessé a család. A ’60-as évek közepére a fiatal házasok beköltözhettek egy lakótelepi társasház második emeleti két szobás lakásába, és reményeket szövögetve, akkor már két gyermekkel elindulhatott a közös élet, amelyhez hozzátartozott a lakás berendezése, csinosítása, és ehhez jól jött volna pár szép kép a falon. Kolozsváry ízlése hamar ledobta onnan az első igénytelen próbálkozásokat, egyre fajsúlyosabb műveket akart maga köré. Kezdetben a kvalitásos zsánerfestészetig jutott el, a valós értékek a kommunista művészetpolitika tiltott szektorában egyelőre rejtve maradtak előtte. De felébredt benne a szenvedély, a nagy gyűjtők példája erősen motiválta, így a továbblépés érdekében kézenfekvő volt őket megkeresni. Ekkor már magasra emelte a mércét, nagyot álmodott, és egy Egry József-képet szeretett volna vásárolni.
Szenvedély
Az Egry-albumokat bújta és a műtárgytulajdonosok neveit vizsgálva rájött, hogy dr. Radnai Bélával (1891–1962), a kor egyik legnagyobb magángyűjtőjével kell felvennie a kapcsolatot. Felhívta telefonon, bemutatkozott a nagy gyűjtőnek-mecénásnak, és megbeszéltek egy találkozót vasárnapra. Rózsadombi villájukban a kor legnagyobb művészeivel felolvasó- és vitaesteket rendező Radnaiék hétvégén sokáig szoktak aludni. Honnan tudta volna ezt egy vidéki fizikatanár, így a gyűjtőszenvedélytől feltüzelve már reggel nyolckor türelmetlenül nyomta a csengőt. Radnainé az ablakból kinézve el akarta zavarni, de a férje megsajnálta a lelkes fiatalt, talán egykori önmagát látta benne és megszólalt: „Várj, ne küldd el, felöltözöm. Így léphetett be az Egry szentélybe, ahol egymást érték a falon a mester képei. Az első nagy ájulatából hamar magához térítették a művek árai, és be kellett látnia, hogy ezt az álmát fel kell adnia. Ekkor Radnai ismét megszánta, és azt tanácsolta neki, hogy gyűjtse a saját korát, mint ahogy ő is azt tette annakidején. Kolozsváry így emlékezett erre, az Egry József Keresztelő Szent János című képe előtt lezajló jelenetre egy későbbi írásában: „És csoda történt, mert a képbe feledkezés mámorában úgy éreztem, én állok a Balaton közepén, engem keresztelnek, és én születek újjá. Ezen kellett átesnem, a többi jött magától. És ettől kezdve nem biztos tippekre licitáló gyűjtő akartam lenni, hanem korom dzsungeléből kiszűrni az értékeket.”
Egry József: Keresztelő Szent János
Ez persze csak hosszútávon volt igaz, a végső irányt valóban ez a gondolat adta meg, de Radnai tanácsa egy ideig még csak lappangott a tudatában, hiszen az elkövetkező években számos más ismert magángyűjtőhöz eljutva még mindig Radnaiéhoz hasonló gyűjteményt szeretett volna létrehozni. Így került a birtokába Fruchter Lajos gyűjteményéből Gulácsy Arte Vita Naturája (1916–1917), egy győri klasszikus gyűjteményből Vaszary Virágcsendélete, Ferenczy Noémi számos gobelinje és gobelinterve a művész egykori tanítványától és Nagy István Bambája Glücks Ferenc gyűjteményéből. Glücks Ferenc beszélte rá, hogy egy következő Nagy István-kép helyett vegyen inkább Farkas István-festményt. Így választotta ki Farkas egyik főművét, a Vihar utánt (1934). Feleségével Pesten vonatra szállt a majd két méteres, üvegezett súlyos képpel, és a győri állomástól a kezükben cipelve tették meg a több mint egy kilométeres utat lakásukig.
Szobrok is kerültek otthonukba, Medgyessy Ferenc Táncoló lány (1923) az özvegytől, és számos munka személyesen Borsos Miklós szobrászművésztől, akinek tanácsai a hagyományos képzőművészet medrébe terelgették a gyűjteményt, addig míg Kolozsváry meg nem érett rá, hogy Borsoson átlépve egy progresszívebb irányba elinduljon. Igaz hogy csak egy tanári fizetésből, és sok spórolással, de szépen formálódott a Mónus Illés utcai kis lakásban levő kollekció, semmi sem tűnt lehetetlennek, így aztán újra felébredt a vágy egy Egry-festmény megszerzésére. Márton Ödön (?–1971) gyűjteményében talált rá Egry József Delelés (1927) című művére, és egy szerencsés véletlen folytán kölcsönökből sikerült is megvásárolnia. De a legnagyobb szerencse nem is az volt, hogy övé lett az áhított Egry, hanem az, hogy az atyai barátként tisztelt Márton Ödön felhívta a figyelmét egy fiatal festőnőre, Ország Lilire, és átküldte őt Rácz István gyűjtőhöz, ahol Lili műveinek látványa azonnali villámcsapásként érte. És innen már elkezdődhetett egy teljesen más történet...
Barátok
Radnai tanácsa most nyerte el értelmét, most indulhatott el saját kora felé, az izgalmakat rejtő dzsungel ösvényén, hiszen most találkozott azzal a világgal, amelyre egykor a Rába parton vágyott, most lelte meg egykori meditálásainak terét, magában hordott legmélyebb gondolatainak megjelenített formáját. Meg akarta ismerni ezt a festőt, és a következő héten egy Ráczéknál tartott összejövetelen erre alkalma nyílt. Mikor megpillantották egymást, azonnal félrevonultak és hosszasan beszélgettek. A boszorkányos képességeiről közismert Ország Lili később úgy emlékezett erre a jelenetre, hogy rögtön megérezte, hogy ez az ember a legfontosabb gyűjtője lesz. 1964 ősze volt ekkor és ettől kezdve fokozatosan nagyon mély barátság alakult ki köztük. Leveleztek, Lili sokszor Győrben töltötte a hétvégéit, Anikóval együtt utazott el Dalmáciába és Ernőnek festményt ajándékozott 33. születésnapjára, de a legfontosabb ajándék az a szellemi kapocs volt, ami a gyűjtő megismerkedésükkor kinyíló látóterét tovább tágította. Eközben kedvére válogathatott Lili munkáiból. Az akkor aktuális „városos” korszak (1963–1967) műveivel kezdte, de visszanyúlt a korábbi ikonos és ortodox szürreális időszak legjobb műveihez is, majd a későbbi írásos képek (1967-1972) következtek, hogy aztán a tizennégy év alatt felhalmozott hatalmas anyagot a festő halálát is jelző labirintus sorozattal zárja le. Folyamatos vásárlásai anyagi biztonságot jelentettek Ország Lilinek, aki ennek ellenére önzetlenül segítette őt, hogy a szocialista kultúrpolitika által elrejtett képzőművészeti világban sikerüljön más nagy értéket teremtő alkotókra rátalálnia.
A következő lépést 1965-ben Korniss Dezső jelentette. A híresen zárkózott Kornisst nagyon nehéz volt ismeretlenül megközelítenie. Hiába hívta fel többször is, a mester rendszeresen elhárította a találkozás lehetőségét valamilyen kitalált ürüggyel. Mígnem egyszer Kolozsváry véletlenül megjegyezte, hogy nála van Egry József Delelés című műve, anélkül, hogy tudta volna, hogy ez a kép Korniss nagy kedvence. Megtört a jég, a festő kíváncsi lett erre a kitartó emberre, akit aztán első gyűjtőjeként jegyezhetett. Kolozsváry az akkor még érintetlen anyagból szemezgethetett és azonnal megvásárolta a csorgatott technikával készült Feszületet (1947) és a csurgatásos Kalligráfiát (1960). Az évek alatt még számos Korniss-mű ejtette rabul, találkozásaik alkalmával rengeteget beszélgettek, imádta Korniss szűkszavú, fanyar humorát, szókimondó természetét, s közben a művész sokoldalú életművén keresztül megismerhette a modern festészet szinte minden formáját. Olyan főművek kerültek az Európai Iskola időszakából a birtokába, mint a Szerb temető (1950), a Fuvolázó II. (1950), a Kulcsos (1949) és a Kapu (1949).
1966 nyarán ismerkedett meg Bálint Endrével, akihez szintén Ország Lili küldte. Barátságuk azonban több okból is nagyon nehezen alakult ki. Kolozsvárynak fogalma sem volt arról, hogy Korniss gyűjtőjeként a híres Rottenbiller utca 1-be érkezni nem túl jó ajánlólevél, hiszen a két mester között életen át tartott a feloldhatatlan ellenszenv. A másik ok pedig a fiatal gyűjtő heves vérmérséklete, faluról hozott büszke nyakassága. Az első találkozás alkalmával kiváló ízléssel kiszemelte magának Bálint főművét az Itt már jártam valaha I. című művet (1960), és hiába hárított a mester, hogy az tabu, de válasszon nyugodtan valami mást, ő sarkon fordult azzal, hogy ha ez nem lehet az övé, akkor nem kell semmi sem. Ez a huzavona még lejátszódott pár alkalommal, mire a gyűjtő belátta, hogy a szinte hiánytalan párizsi korszak (1957–1963) anyagából érdemes más csodálatos műveket is megvásárolni. Elsőként az Itt már jártam valaha II. (1960) lett az övé, majd a Halál falun (1960) és a Szent Márk tér (1966). Aztán már nem volt megállás, jöttek a további művek sorra (Népfa, 1959; Fal és éjszaka, 1961). Ahogy jobban megismerték egymást, kialakult a barátság is. Ettől kezdve a mester már rendszeresen ajándékozott kisebb-nagyobb műveket, és sosem hagyta ki, hogy a jeles ünnepek alkalmával a családtagoknak is küldjön pár kedves szóval kísért monotípiát. A Bálint életét összegző főművét, a Szentendre nyolcadik templomát (1969) is ő vette meg, és végül a hőn áhított Itt már jártam valaha I. (1960) című kép is az övé lett, mégpedig ingyen. A betegeskedő mester tisztelte Kolozsváry életerejét, motiváltságát, és neki ajándékozta ezt a pusztulásnak indult remeket, azzal a kéréssel, hogy mentse meg. Szerencsére ez sikerült is és ma is a gyűjtemény egyik ékköve.
A hatvanas évek végén Anna Margit művészetével gazdagodott a gyűjtemény. Ebben az időben a festőnő a vásári szentképek világát mentette át képeire. A Veronika kendője (1969) volt az első szerzemény, pont ebből a korszakból. Az Európai Iskola keretein belül festett „bábus” képek csak később szólaltak meg Kolozsvárynak, s akkor igyekezett minél több művet megvásárolni, hiszen már pontosan érezte az azokban elemi erővel ható fájdalmat, tragédiát.
Veszelszky Béla két nagyméretű tájképét előbb vásárolta meg, minthogy megismerte volna magát a festőt. A helyhiány miatt Bálint műtermében elraktározott nagyméretű, monumentális művekben meglátta azt a tájat, amely „kiterjedésében alig egy négyzetkilométernyi, de alkotójának maga a kozmosz, melyben szublimálódott a teljes léte”. Mikor először találkoztak, a sokat szenvedett, semmibe vett művész kitörő örömmel fogadta, mint első gyűjtőjét, ő pedig mindig úgy emlékezett a mesterre, mint aki arisztokratikus megjelenésével maga volt az etikus tisztaság.
Román Györggyel Ország Lili szerette volna megismertetni a hetvenes évek elején Kolozsváry Ernőt, aki ellen akart állni az újabb kísértésnek, hogy gyűjteményében megint új fejezetet nyisson, és hogy az amúgy is már-már kezelhetetlen adósságait tovább növelje. De vesztére pár évvel később az akkor induló Vörösváry Ákos-gyűjteményben megpillantotta Román képeit, és az ezt követőekre így emlékezett: „Szinte szédelegtem. Olyan elementárisan hatottak rám, hogy azonnal Román Györgyhöz rohantam. A Széchenyi utcai lakásban a siketnéma festő csak rakta, rakta elém a műveit buddhai méltósággal, időtlen mosollyal az arcán várta, figyelte a hatást. Megzavarodva a látványtól egy álomvilágban éreztem magam. Végül egy képet kiválasztottam, a Vigalmak háza (1943) címűt. Az elkövetkező tíz év alatt még 25 mű került a gyűjteményembe.”
Anyagi bizonytalanság
Nem feltétlenül csak Román György ellenállhatatlan művein múlt, hogy csődbe kerüljön a Kolozsváry család. Megszokták már, hogy a családfő szenvedélye miatt nem jut sok minden másra, csak képekre, és a szeretetteljes, oktató otthoni légkör miatt még mi gyerekek sem bántuk ezt, legfeljebb alkalmanként dohogtunk egy kicsit. Hogy az adósságokat fizetni lehessen, a szülők délutánonként magánórákat adtak, és megtanultak praktikusan, spórolással élni. Ernőnek volt egy jegyzetfüzete, melybe a törlesztett és még hátralévő adósságait jegyezte, mindig tele voltak a lapok, és mindig hosszabb lett a lista. A barátságból és a bizalomból fakadó részletfizetési lehetőség nélkül valószínű nem nagyon tudott volna semmit sem vásárolni, ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy a mellőzött művészeknek életbe vágóan fontos volt az a Győrből érkező kis havi fix. Azonban volt olyan alkalom is, amikor egy művet egyben kellett kifizetni, ilyenkor jött jól kölcsöneivel a rokonság és a nagyszámú baráti kör, de olyan is előfordult, hogy csellel szerezte meg a pénzt az OTP-től, mikor, nem létező jószágaira vett fel disznóhizlalási kölcsönt. Gyakran képeladásokból tudta finanszírozni az újabb vágyott művek megszerzését, ennek esett áldozatul Mednyánszky László Öreg és fiatal csavargó (1900 körül) című műve, illetve Kassák Fekete krétaköre (1950-es évek). Mindkettő a Kiscelli Múzeum gyűjteményének fontos darabja, s a múzeum modern anyagának még jó néhány műve szintén a Kolozsváry-gyűjteményből származik.
Egy idő után a kollekció már nem fért el a kis panellakásban, már csak azért sem, mert kiegészült egy jelentős népművészeti anyaggal, mely szervesen kapcsolódott a falakon lévő modern festészethez és a gyűjtő lelkéhez egyaránt. Szerencsére 1976-ban sikerült egy tágas négy és fél szobás belvárosi lakásba átköltözni, ahol már a mai méltó helyére került a gyűjtemény.
Új generáció
Az új, nagy tér miatt végre előkerülhettek a népi szekrények és ládák mögé kényszerült alkotások, sőt így már arra is lehetősége nyílt a gyűjtőnek, hogy a feltörekvő nemzedék munkáival kacérkodva kollekciójával továbblépjen. A másik ok erre a nyitásra az volt, hogy pontosan érezte, hogy ezek a fiatal alkotók művészetükben az általa eddig gyűjtött nagy öregek által képviselt szellemiséget viszik tovább. Keserü Ilonát például éppen maga Korniss ajánlotta. Akkoriban sokat jelentett a szárnyait bontogató festőnőnek, hogy első gyűjtője Kolozsváry Ernő lett , ráadásul a rendszeres részletfizetésekből vásznat és a festéket tudott vásárolni. Kolozsváry biztos ízléssel válogatta ki az előtte lévő anyagból a ’60-as, ’70-es évek sajátosan egyéni humánummal telített pop-artos remekeit. (Közelítés, 1969; Hasítás, 1969)
Deim Pált az 1974-es műcsarnokbeli kiállításán fedezte fel. Kislányával együtt nézte végig a kiállított műveket, s megkérdezte, hogy melyik mű tetszik neki a legjobban. A Minden értelmetlenül meghalt ember emlékére (1972) című plasztikára mutatott. (Ez volt az első választásom.) Kolozsváry impulzív, szenvedélyes ember volt, így hát azonnal Zsigulijukba pattantak és kiautóztak Szentendrére az alkotóhoz lefoglalni a művet. Így vette kezdetét egy több évtizeden át tartó évődő, szókimondó barátság, s így került főművek sora a gyűjteménybe. Az életmű legfontosabb és legmonumentálisabb darabja a Szárnyasoltár kifejezetten Kolozsváry rendelésére készült, aki a lánya ágya fölötti helyre szánta azt, és csak az ő unszolására festette meg a becsukható szárnyak hátoldalát is.
Nádler István művészete is felkeltette az érdeklődését. Képeinek muzikális telítettsége, „festői vehemenciája”megragadta, hiszen komolyzene imádata és lobbanékony természete e művekben tökéletes visszhangra talált. Sokszor élt azzal a hasonlattal, hogy ő olyan, mint a karnagy, aki mások művein keresztül mutatja meg önmagát. Nádler minden korszakából igyekezett jelentős műveket megszerezni, és övé lett a festő legelső nagy munkája, az 1963-as Niké, mely a magyarországi informel festészet főműve.
El Kazovszkij 1990-es műcsarnoki kiállítását megnézve beleszeretett ebbe az egyedi, a görög mitológia és a keresztény művészet összekapcsolásán alapuló művészetbe. Sajátos mitológiai tájai és a túlvilágról alkotott víziói felidézték kisiskolás félelmeit. Ez a színességében is drámai, különleges világ teljesen megigézte és igyekezett abból minél több fontos darabot megvásárolni, összességében végül is majd negyven mű került a birtokába.
A köz szolgálatában
Természetesen ez a végtelen gyűjtőszenvedély soha sem volt öncélú. Imádta a művészetet és imádott tanítani. A Kazinczy Gimnázium diákjai pontosan tudták, hogy Ország Lili említésével már el is terelhetik az aznapi óra témáját a fizikától. Csapatokban hordta az érdeklődő tanítványokat a gyűjteményébe, máskor alig ismert embereket invitált otthonába, és égő szemekkel, óriási hévvel beszélt, mesélt a művekről, ugyanazzal a lelkesedéssel, mint ahogy megszerezte azokat. A megmutatkozás vágya hamar szétfeszítette lakásának szűkös kereteit, és kiállítótermekben kereste a kapcsolatot immár a nagyközönséggel, kezdetben Győrben, a Xántus János Múzeum Képtárában 1974-ben, majd 1998 nyarán gyűjtői pályájának csúcspontján a budapesti Műcsarnokban. A modern magyar képzőművészet agyonhallgatott értékeinek propagálása volt a célja akkor is, amikor egy-egy festőbarátjának rendezett a saját anyagából kiállítást, és e tevékenységének a legnagyobb eredménye, amikor a két, beszélő viszonyban sem lévő ősi riválisnak, Korniss Dezsőnek és Bálint Endrének szervezett közös tárlatot Szentendrén.
Ország Lili: Szorongás
A közügyek mindig is érdekelték, az általa gyűjtött művészet humánumával szöges ellentétben állt a kommunizmus antihumánuma. Nem volt az a típus, aki csendben sunyított a Kádár éra gulyáskommunizmusában, a rá jellemző vehemenciával szidta lépten-nyomon a rendszert, és győri viszonylatban ez közismert lett. Ez volt az oka, – a mögötte álló életút mellett – hogy a rendszerváltás idején őt választották Győr polgármesterének. Irodájában a legkedvesebb festményei vették körül, melyek különleges látványa azonnal megalapozta a hangot bármilyen tárgyaláshoz. Négy év alatt sokat tett a városért, többek között az Audi autógyár is ekkor telepedett le Győrben. Felállítatta Deim Pál és Mészáros Dezső köztéri szobrait, de talán a Városi Művészeti Múzeum létrehozása volt számára a legkülönlegesebb. Megtudta, hogy az általa több mint harminc éve látott Radnai- gyűjtemény befogadásáért több város is versenyez. Páratlan lehetőség, hogy egy ilyen képzőművészeti kincset megszerezzen a városának, s ezzel megalapozza a városi művészeti múzeum anyagát. Ezért megkereste az özvegyet, aki hosszas egyeztetés után igent mondott. A város főterén lévő szép Esterházy-palotát újították fel a kollekció számára. A város anyagi és szellemi érdekén túl Kolozsváry Ernő, a gyűjtő úgy érezhette, hogy így egyben tartotta példaképe életművét, hogy ezzel a gesztussal meghálálta, megköszönte a rálocsolt keresztvizet, azt az atyai útmutatást, ami annakidején, ott a Radnai villában elindította őt élete kalandján.
Megjelent a Bárka 2019/4-es számában.
