Thomas Antal: Kastélytorony

 

Szilágyi András

 

Gyulai művésztelepesek – 90 év után

A Gyulai Évszázadok Alapítvány kiállítása a gyulai Kohán Galériában

 

Soknemzetiségű, nemzeti- és művészeti hagyományait megbecsülő város Gyula. S ha visszatekintünk az első gyulai művésztelep történetére, s feltesszük a kérdést: vajon kik voltak azok, akik érzékeltetették a hely vizuális szellemterét, s kik voltak azok, akik felismerték és „színsajátossá” tették festészetükkel ezt a tájegységet? Nos, akkor a válaszból – az 1928-ban megalakuló és 1941-ig működő – első gyulai művésztelep története, művészete el- és kihagyhatatlan. 1928-ban Gyula más, művésztelepet létrehozó városok, Szolnok, Nagybánya, Kecskemét példáját kívánta követni. Az 1928-tól 1941-ig működő művésztelepen a festők, a szobrászok több hónapon keresztül a város hétköznapi életét, a környék természeti tájvilágát értelmezve alkottak!

Gyula kiépített térszerkezete, építészetének copf, biedermeier, klasszicizáló karaktere és különleges természeti környezete, s nem utolsó sorban a generációkon keresztül formálódott nemzetiségi együttélés kulturális sajátosságai alkalmassá tették / teszik, sőt, mintegy predesztinálták a várost egy állandó jellegű művésztelep fenntartására, működtetésére.

Hiányt pótló tárlat megrendezéséről van tehát szó, amiben a művészettörténeti feladat az „idő által betemetett fedő- és fedett rétegek” feltárása volt. Az alkotók számára Gyula, a korabeli kisvárosi élet és alföldi természeti tájvilág megfestése különleges kihívás volt! A kiállításon mintegy félszáz alkotás, a magángyűjtők, magángalériák, közgyűjtemények és nem utolsó sorban a város intézményeiben felkutatott, összegyűjtött művei kerültek bemutatásra. A teljesség igénye nélkül megállapítható, hogy az első gyulai művésztelep vizuális szellemterében (életképek, portrék, városképek, tájképek) a 19. század végétől eredeztetet népélet-felfogás, az akadémizmus kereteibe visszahelyezett szemlélet, valamint plein air látásmód érvényesült. Pállya Celesztin (1864–1948) a művésztelep 1928-as első vezetője, a kisképek a miniatúrák kismestere volt.

 

Pállya Celesztin: Dinnyevásár

 

A kiállításban bemutatott művében érzékelhető a népéletképi hagyományok megújítására. Horváth Béla (1883–1973), aki 1931–34 között vezette a művésztelepet. A kiállításon bemutatott kisméretű nyitó képe meggyőzően bizonyítja az egyazon színek tónusárnyalatai iránti fogékonyságát.

Kézdi-Kovács László (1864–1942) festőművész, aki nem csupán nemzetközileg elismert alkotó, hanem a Nemzeti Szalon vezetőségi tagja is volt, elkötelezett volt a művésztelep országos rangra emelésében. A kiállítás főfalán a festő egyik kiemelt műve kerül bemutatásra. Barkász Lajos (1884–1960) festőművész Ferenczy Károly szellemiségében alkotó művész volt, akinek festészete, minden túlzás nélkül, még felfedezésre vár! A harmincas évek elején kapcsolódott a művésztelep munkájába. Thomas Antal (1889–1967) művei a meglepetés erejével hatottak. A művész, a fény, a levegő, a színek telítettségével túllép a hagyományos perspektíván. Szilágyi István (1896–1945) gyulai születésű festőművész művében az alföldi táj rendhagyó térmegbontása már nem az égi, hanem a zöldek árnyaltában fürdő táj tenger végtelenségében mélyül el.

Bíró György (1900–1962) lírai hangvételű akvarellekkel szerepel. Mihalovits Miklós (1888–1960) vizuális szemlélete rendkívül népszerű volt a magyar felsőközéposztály tagjai körében. A főfalon kiállított, Gyulán készült műve teljes vértezetében mutatja festői kvalitásait. Turmayer Sándor (1879–1953) művein a város sajátos atmoszférája érvényesül.

 

Turmayer Sándor: Erkel tér

 

Aradi Edvi Illés Jenő (1886–1962) és Szabó Csapó Márton (1889–?) festészete valósággal megújul a művésztelepen.

 

Szabó Csapó Márton: A katolikus nagytemplom

 

Műveik jellemzése külön fejezetett igényelne. Viski János (1891–1987) műveiben a népi romantika, az ember és állat kapcsolata, a vidéki táj fény- és színhatásai plein air festőiséggel érvényesülnek. Fontos megemlíteni, hogy a művésztelep évi rendszeres, társadalmi eseménybe illő tárlatain kiállításra kerültek a mesterek iránymutatásai szerint alkotó helyi gyulai festők művei is: gróf Almásy Denise, Braun Gábor, Erdős Péter, Kiss Sándor, Kotzó Emil, dr. Kulcsár Sándor, dr. Ladics Tamás, P. Barna Margit művei is.

Mindezek ellenére a tárlaton bemutatott művek vizuális mineműségéből levonható a következtetés. Nem elsősorban egy-egy városrész jellegzetes motívumainak megfestése vált az esztétikai minőség hordózójává, hanem kivált az, milyen festői módon érvényesültek a tájszínformák ellentéteit, színtelítettségeit. Ebből következően a képterek tájalakzatai, nem meghatározó módon, barnán nyersek, nem sárgán szikesek, nem fehéren meszesek, nem szűrkén kiégettek, hanem színtelített módon a vízzel, a folyóval, a síkban tagolt tájelemekkel szervesültek. Másként fogalmazva – milyen módon léptek kölcsönhatásba a zöldek, a kékek, okkerek és fel-felszikrázó vörösek ellenpontjaival. A földből „vétetett” alacsony házak, az utcai találkozások, a piactéri vásárok, a találkozások, a beszélgetések, a templomba igyekvők, vagyis az élet- és városképek mind-mind együtt a táj, a vidék „provinciát jellemző” különös sajátosságai, ami az alkotók festői értékké emelnek! Az első gyulai művésztelep elfeledett, de a kiállításon (is) feltárt festészete tehát bizonyította, hogy az alföldi festészet nem csupán Szolnokra, Kecskemétre és Hódmezővásárhelyre korlátozódott. S bár a művésztelep jelentősége nem mérhető a fenti művésztelepi központokhoz, az időben kibontakozó vizuális szemlélete jellegadó festészete immár feltárt művészettörténeti jelentőségű különbség! [1]