Bacsa Ildikó

 

„Ügyelnek ránk: vigyázz!”[1]

Bálok a reformkorban

 

A reformkorban a szórakozásnak sok formáját ismerjük: rendeztek estélyeket, hangversenyeket, színházi előadásokat, lóversenyeket és bálokat. Ezek az alkalmak lehetőséget biztosítottak arra, hogy az emberek jól szórakozhassanak, beszélgethessenek és ismerkedhessenek. A 19. század első felében a legkedveltebb társasági esemény a bál volt, amit magánszemélyek és egyesületek egyaránt rendeztek. A közös pont mindegyikben az volt, hogy a résztvevők és rendezők is nagy lelkesedéssel készültek ezekre az alkalmakra. Az emberek táncoltak a farsangi időszakban (vízkereszttől egészen hamvazószerdáig), nyaranta a fürdőhelyeken, majálisokon és egyéb rendezvények programjaként.[2]

A bálok története egészen a középkorig nyúlik vissza, de igazán népszerű a reformkor idején lett. Ezt mi sem mutatja jobban, minthogy a korabeli sajtó rendszeresen beszámolt róluk, sőt bizonyos cikkek arra is kitértek, hogy milyen bálokat tartottak az elmúlt évszázadokban. A reformkor idején egyaránt rendeztek nyilvános – mint például a jótékonysági vagy mesterségekhez (cseléd, iparos, stb.) kapcsolódó bálokat- és privát eseményeket is. Az utóbbihoz a névnapokhoz kötődő (mint például a ma is népszerű Anna-bál) vagy a magasabb társadalmi osztályhoz tartozók szűkkörű összejövetelei tartoztak. Ezek alapján elmondható, hogy minden társadalmi réteg megtalálhatta a számára legmegfelelőbb alkalmat a szórakozásra.

A 19. század eleji bálok megszervezésénél lényeges pont volt az adott bálok elnevezése, hiszen – a korabeli hírek alapján – a hazai bálok elnevezései még nem voltak olyan vonzók, mint például a bécsiek: „A bálok elkezdődtek s bár rövid ideig tartanak, érdekesekké iparkodnak tenni, de még sem tudnak olly csalogató nevet adni nekik mint a bécsiek; ezek az idei báloknak illy neveket adtak: ígrácziabál, pongyolabál, rózsabál stb.” – írja a Rajzolatok a társas élet és divatvilágból című folyóirat.[3]

Azonban ez sem szegte kedvét a táncolni vágyó közönségnek, amit mi sem bizonyít jobban, mint Széchenyi István vagy Podmaniczky Frigyes naplóbejegyzései.[4]

Kifejezetten nagy volt az érdeklődés a farsang idején rendezett álarcosbálok iránt. Már Mária Terézia uralkodása alatt rendelettel szabályozták ezek megtartását.[5] A rendelet magába foglalta, hogy kerülni szükséges az ijesztő, illetve ízléstelen álarcokat, és tartózkodni kellett az utcán jelmezben való megjelenéstől is. A tűzbiztonság is kiemelt szempont volt, ezért kifejezetten kérték a bálokon résztvevőket, hogy papírból ne készítsenek jelmezt.[6] Az eseményen résztvevők általában az opera vagy színházi előadások hőseinek öltöztek be, és természetesen az is fokozta az izgalmakat, hogy vajon ki bújhat meg a maszk mögött.[7]

A jelmezbálok azonban nemcsak Mária Terézia idején voltak igen látogatottak, hanem a 19. században is. Például a Nemzeti Színház lapja, a Délibáb 1853-ban örömmel adta hírül olvasóinak, hogy ez évben a farsangi időszak alatt 10 jelmezbált rendeznek a színház épületében, amelyek az elmúlt évekhez képest még látványosabbak lesznek.[8]

A bál fontos eleme volt a tánc. A valcer és a francia négyes is népszerű volt, de egyre inkább helyet követeltek a magyar táncok is, mint a csárdás és a palotás.[9]

A bálok alkamat adtak arra is, hogy az egymás iránt gyengéd érzelmeket tápláló fiatalok találkozhassanak egymással. A beszélgetés azonban igazán nehéz feladatnak számított, hiszen mind az ifjú hölgyektől, mind a fiataluraktól példás magatartást vártak el. A hölgyeknek különösen leleményesnek kellett lenniük, ha kapcsolatban akartak lépni kedvesükkel, hiszen a gardedámok folyamatos figyelem alatt tartották őket. Emiatt csak olyan eszközökkel tudtak egymásnak üzenni, ami éppen a kezük ügyében volt: legyezővel, zsebkendővel, kesztyűvel esetleg virággal, de beszédesek voltak a színek és az ékszerként viselt drágakövek is.

 

Báli kellékek és titkos nyelvek

A hölgyek báli ruhájukat és kiegészítőjüket minden alkalommal nagy körültekintéssel válogatták össze. Az aktuális divat központi kérdés volt a báli ruhák kiválasztásakor, amihez nagy segítséget nyújtottak a sajtóban megjelent cikkek és divatképek. Olyan folyóiratok jelentettek meg írásokat a témában a báli szezon előtt, mint a Nővilág, a Regélő Pesti Divatlap, a Nefelejts vagy a Divatcsarnok. Az újságok hasábjain hirdetik magukat a kereskedők is, aki a legdivatosabb kelméket kínálják a hölgyek és az urak számára.

A bálban fontos kellék volt a táncrend, amit a hölgyek a megérkezéskor kaptak kézhez. Ezen találták az este táncait és erre írhatták fel, hogy melyik táncot kinek ígérték. Fontos megjegyezni, hogy minden táncrendet egyszeri alkalomra készítettek, ezért nagy figyelmet fordítottak a megjelenésére, amit aztán emlékként hazavihettek a hölgyek.[10]

 

 
Zenélő pár ábrázolásával díszített legyező a 19. század első feléből

 

Elengedhetetlen kiegészítő volt a hölgyek számára a legyező, amely több feladatot is ellátott. Elsősorban a hűsítésre és a rovarok elhessegetésére használták, majd a szerelmesek közötti közvetítő eszközzé vált, ugyanis még a legjobban odafigyelő gardedám sem mondta volna meg, hogy a legyezővel tett mozdulatok milyen jelentéssel bírnak. Ez volt az úgynevezett legyezőnyelv, ami a titkos jelnyelvek között a legelterjedtebb volt, hiszen a legyező minden alkalommal kéznél volt, így könnyen és nagy feltűnés nélkül lehetett üzengetni vele.[11] Emellett viszonylag gyorsan elsajátíthatóak voltak a mozdulatoksorok és hozzájuk rendelt jelentésük.

A legyezőnyelvet az 1876 és 1885 között megjelent a Hölgyek titkára című sorozat egyik kötetében mutatták be. Ebben nemcsak a jelentéseket, hanem a legyezők színének jelentőségét is kiemelték.[12] Lássunk néhány példát:

 

„Fehér legyező: Ártatlan kedélyeskedés.

Fekete legyező: Szomoruság, gyász. 

Piros legyező: Öröm és szerencse.

Lilaszin legyező: Őszinteség és igazság.

Kék legyező: Állandóság, hit, hűség.

Sárga legyező: Visszautasítás.

Zöld legyező: Reménység.

Szürke legyező Lemondás.

Barna legyező: Változó szerencse.”[13]

 

A kötet 85 olyan mozdulatsort sorol fel, amelynek jelentése is van. Például, ha zárt legyezővel maga elé mutatott a hölgy, ezzel azt üzente, hogy „Jöjj közelembe”, azonban, ha a legyezőt kétkézzel kinyitották, majd hirtelen bezárták, akkor sajnos „Nem teljesíthetem a kivánságodat" – kommunikálta a kedvese felé. A „Levélben fogok válaszolni” azonban már nem volt ennyire egyszerűen üzenhető: a legyezőt úgy tartották, mintha tolltartó lenne és olyan mozdulatot tesznek vele, mintha írnának. Még néhány példa:

 

„Nem szabad veled beszélnem” – A legyezőt kinyitották és a fejük felett félkört írtak vele.

„Jer lábaimhoz” – A zárt legyezővel lábukra mutattak.

„A legközelebbi tánczot veled szeretném járni!” – A legyezőt kinyitották és integettek vele.

„Mindig rád gondolok” – A zárt legyezőt kitartóan nézik.

 

Hasonló volt a helyzet a kesztyűkkel való kommunikálásnál is. Ez is egy viszonylag könnyen és észrevétlenül megoldható módja volt a gondolatok kinyilvánításának, azonban sokkal kevesebb üzenetet tudtak közvetíteni. Nézzünk néhány példát: ha a kesztyűt csak a jobb kézre húzták fel, az azt jelentette, hogy „Jöjj velem”, ha mindkét kesztyűt a szívhez szorították akkor azzal azt üzenték, hogy „Kimondhatatlanul szeretlek”, ha viszont kifordították a kesztyűt, akkor a gyűlöletükről biztosították az illetőt.

A titkos nyelvek közül talán a legismertebb a virágnyelv, ami a gondolatok és érzelmek virágokkal történő kifejezését jelenti és a virágok ősi szimbolikája az alapja. Koronként és kultúránként változó volt a növények jelentése, ezért nemcsak egy, hanem több virágnyelv is létezett. Elsajátítása azonban nem volt nehéz, mindenki könnyen megtanulhatta.

A 18. és 19. század folyamán számos olyan értekezés jelent meg, amely a virágnyelvvel foglalkozik. Ezek a század elején főleg német nyelven íródtak, emiatt is különösen fontos az Iparművészeti Múzeum gyűjteményének 1843-ban készült emlékkönyve, amelyben kézzel írott, magyar nyelvű virágnyelv is található, amit minden bizonnyal magánhasználatra írtak. Az első magyar nyelvű, sokszorosított kiadvány 1852-ben jelent meg Virágnyelv címmel Kassay Adolf ügyvéd és földbirtokos tollából.[14] Ezt később sok hasonló tartalmú könyvecske követte, például a már említett Hölgyek titkára másik kötete.

Feltűnő, hogy ahány szerző és könyv, annyiféle virágnyelv létezett, hiszen többnyire szubjektív ötleteiket vetették papírra. Ez azonban nagyon meg tudta nehezíteni az üzenetek megfejtését. A címzettnek tehát pontosan tudnia kellett, hogy melyik virágszimbolikán alapul az üzenet. Nézzünk néhány példát is. A rózsának számos jelentése volt a szerelemtől egészen a hűtlenségig. Kassay könyvében a piros rózsa a boldogító igent, a fehér pedig a határozott nemet fejezte ki. A Hölgyek titkárában azonban a fehér rózsa a szerelem jelképe volt, a piros pedig „oly sebző a pillantásod” üzenetet jelentette. A kankalin a 16. században még az Isten iránti szeretetet fejezte ki, a 19. századra azonban jelentősen módosult az értelmezése. Kassay könyvében ezt találjuk: „Bájaid, kellemeid, s’kebled hevével olvadásra birod a kőszívet is”. A Hölgyek titkárában pedig már a szerelem iránti reményt fejezi ki: „Csak egy sugárt!”

A magyar kultúra kedvelt motívuma, a tulipán jelentése is sokszínű: kifejezett szerelmet, csalódást és nagyrabecsülést, a Kassay könyvben „Az egyszerűség őszinteségre mutat”, míg a Hölgyek titkárában „Szíved egyetlen bálványa – a divat” jelentéssel bír.

Ezeket az értelmezéseket látva egyértelművé válik, hogy tényleg oda kellett figyelni, hogy melyik virágnyelvet használták.

 

Aranyozott pöttyökkel díszített legyező a 19. századból

 

A bálok során is tudták használni a virágnyelvet (csokrok formájában), de a kommunikációnak ez a módja feltűnőbb volt, és fennállt a veszély, hogy a gardedámok is könnyen megfejthetik az üzenetet. A virágnyelvet nemcsak a mindennapi életben, hanem a festészetben, költészetben és irodalomban is előszeretettel használták.

A társasági események komoly felkészülést jelentettek a reformkorban. A bálokra való készülés komoly procedúra volt: az elnevezés, a meghívók tervezése, a megfelelő helyszín megtalálása és dekorálása, illetve a báli ruha és a kiegészítők kiválasztása mind fontos lépése volt a készülődésnek, de ezek az események egyben a titkos nyelvek népszerűségét is elősegítették, amelyek aztán a hétköznapokban is használatban maradtak. Lehet, hogy a ma emberét megmosolyogtatják ezek a régi szokások, de fontos megismerni őket, hogy tisztában legyünk művelődéstörténetünk érdekes fejezeteivel.