Csík Mónika
Csupa szín és varázspor,
avagy selyemre álmodott világok
misztériuma
Janovics Erika sziváci selyemkiállításának megnyitójára
A délvidéki magyarság évente megemlékezik a nyugat-bácskai Szivácon Szenteleky Kornél íróról, műfordítóról, a vajdasági magyar irodalom „megalapítójáról”. Az október 12-én megtartott idei Szenteleky Kornél Irodalmi Napok nyitórendezvénye Janovics Erika selyemképeinek kiállítása volt. Ezen szöveg a kiállítás megnyitóján hangzott el.
Kezdetben ott feszül a fehér selyemszövet. Finom és puha, ugyanakkor vad és megszelídítetlen anyag. Sohasem tudni előre, hogyan fogadja majd be a színeket, hogyan engedi önmagán kibontakozni a formákat, hagyja-e, hogy az alkotóművész irányítsa a tervezett minták kialakulását. Cseles fogásokkal némiképp szabályozható ugyan a festék terjedése az anyagon, de minden egyes felvitt réteg újabb meglepetést hozhat. A selyemfestés a pillanat művészete. Színkezelés során az anyagot zabolázza a művész, s ha szerencséje van, a selyemszövet jó partnernek bizonyul. Partnernek és „alkotótársnak”.
A zombori származású, jelenleg Szabadkán élő Janovics Erika képzőművészeti és iparművészeti munkássága igen sokrétű, hiszen majdnem két évtizede színházi jelmezek, bábok kerülnek ki kezei közül, könyveket illusztrál és selyemművészettel foglalkozik. Mondhatnánk úgy is: ő a selyem szakavatott szelídítője. Már gyerekkorában kialakult ez irányú érdeklődése, hiszen a nagymamája varrónőként sokat és szívesen dolgozott selyemmel, s unokájának nemcsak a tudását, hanem a fennmaradt selyemszöveteket is átadta. Erika ezeken kezdett tanulni, kísérletezni, majd az újvidéki Bogdan Šuput Iparművészeti Iskola textil szakán alapozta meg szakmai tudását, ott ismerkedett meg a selyemfestéssel is. A Belgrádi Művészeti Egyetem Iparművészeti Karán külön tanfolyamokon sajátította el a festés és batikolás csínját-bínját, majd a budapesti posztgraduális képzésen a látványtervezés-bábtervezés kapcsán tökéletesítette technikai tudását. Ezek után már csak egy lépés volt számára a selyemtáskák, kalapok, sálak, képek készítése, amelyekből több csoportos és önálló kiállítása született. Megfestett selyemből készült alkotásait nemcsak a hazai közönség, hanem immár a franciák is megcsodálhatták, hiszen Erika kiállítóként két éve részt vett a franciaországi Silk in Lyon fesztiválon, amely a szingapúri után a világ második legnagyobb selyemexpója. A lyoni szakmai innovációkat felhasználva azóta is készíti aprólékos kidolgozású selyemmunkáit, amelyekből ízelítőt kaphat e kiállítás közönsége.
A falakon zömében a Tavasz ébredése című sorozat darabjait látjuk. A gyűjtemény olyan alkotásokkal egészült ki, amelyek leginkább jellemzik Janovics Erika különleges szín- és formavilágát. Lágy pasztellek, mesés motívumok. A művésznő selymeiből kisvilágokat sikerít, s feldíszíti, berendezi, belakja őket. Színekkel, formákkal, figurákkal, hangulatokkal játszik. A nézőt új, ismeretlen közegbe csábítja, az ábrák nyelvén regél neki. Alkotásaiban a magyar népi díszítőművészet és népmesekincs egyaránt kifejezésre jut. Jellegzetes famotívumai az égig érő fát, kacskaringói a varrottasok gránátalmáit és virágmintáit idézik meg. Tündérrózsáiban a Zomborhoz közeli Korlátos tavon nyíló, fehér és sárga tavirózsák köszönnek vissza, napraforgói viszont a vajdasági rónák jellegzetes növényét örökítik meg. „Csak az lehet szép, ami a napon van” – vallja Hamvas Béla, s Erikánál ezek a tányérrózsák a nap felé fordulásnak, a fénnyel töltekezés gesztusának vidékünkre jellemző szimbólumai. A halak pedig, a sáfrányszín, napsárga és rőtbe hajló halak, egyszerre valósághűek és álomszerűek. Szférák találkozásának terébe vonzzák a tekintetet.
A selyemfestés kreatív önkifejezés és meditatív alászállás a tudat mélyére – vallja Janovics Erika, és kiállított munkáit szemlélve megtapasztalhatjuk, hogy a befogadásuk is sajátos meditáció. Megnyugtató elidőzni ebben a vibrálóan élénk közegben, figyelni a fák koronájának és a virágok fejének csigavonalú forgásirányát, az ég hasa alatt úszkáló felhőket, a levelek rejtette titkot, az élet zsongását, óceánok mélyét, madarak röptét, szél nyargalását. De ezt a sok pöttöm világot nem elég csak szemlélni, be is kell barangolni őket! Bejáratuk azonban titkos: néha kacagással, néha fantáziával, máskor meg cipzárral nyílik. Megleléséhez lényeges a rácsodálkozás képessége, s valami abból a látásmódból, ami még a játszó gyerek sajátja, s amit csak kevesen képesek megőrizni felnőtt korukra. Leginkább azok, akik hisznek Kosztolányinak, szerinte ugyanis a játék gömbölyű és gyönyörű, csodaszép és csodajó, nyitható és csukható, gomb és gömb és gyöngy, gyűrű, bűvös kulcs és gyertya lángja, színes árnyék, ördöglámpa. Egyszóval különös valami. „Játszom játszó önmagammal” – fogalmazhatnánk meg ekképp Janovics Erika alkotói ars poeticáját. S milyen jó is ez a játék! – tehetnénk hozzá. Csupa szín és varázspor. Mindkettőből éppen annyi, amennyi ott ül a csodás álomból ébredők szempilláján.
Csík Mónika fotói (Az egyik képen Janovics Erika látható.)
