Hajdu István

 

Gondolatgirlandok Klimó Károlynak[1]

 

Klimó Károly festményei, grafikái – számomra – egy fogalom, a káosz megjelenítésének, vizualizálásának eszközei. A művek egyrészt a káosz előidézésének, kibontakozásának, másrészt elszenvedésének, elviselésének művészi dokumentumai; indulattal, szenvedéllyel tárják fel e kettősség természetét.

A szemét apoteózia... A cím Klimó Károly egyik képéé.

Klimó Károly szemétből, eselékből, efemeriádából meg persze nemes anyagból, fekete, bíbor, arany festékből kollázsolt-montázsolt, elegáns és látványos képei egyfelől eklektikus magánmítosz illusztrációi, másfelől metaforák: a szakma, a technika, a praxis, a mesterség, s talán magának a meg- és kiüresedő művészetnek metaforájaként bosszantják, provokálják a nézőt. Vagyis provokálták már a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, több, mint negyven évvel ezelőtt, és most, ma is. Mert annyi bizonyosnak látszik, hogy Klimót témájához, tárgyaihoz valami melankolikus, egyben konceptuálisan szimbolikus gondolkodásmód kötötte és fűzi máig, amelynek lényegét egy nem egészen ismeretlen, mégis különös elegyű analitikus igény és vágy adja: a mester a művészetet mint nem érzéki absztrakciót vizsgálta/vizsgálja ezekkel az érzékivé tett bánattal átitatott munkák révén. A kollázsok, assemblage-ok, átabota tárgyegyüttesek a melankólia mellett vagy fölött penge éles iróniával teszik önmagukat a kettősmutatás, paradoxonnal ábrázolás szellemes példáivá, egyszersmind folytatólagos hivatkozás-sorozatként illusztrálják, miképpen kell működnie a képzőművészet és az irodalom együtt-hatását megóhajtó látásmódnak.

 

Sávok és lángok

 

Jarry, Kafka, Sade, Thomas Bernhard, Artaud voltak Klimó ihletői az elmúlt évtizedekben, s mint láthatjuk, a hetvenes évek közepe óta munkáin az irodalmi elemek a durvaság és az átszellemültség végletei között villódznak, hol megfontolt stiláris óvatossággal és kiszámítottsággal, hol a blaszfémiáig villantva a gúnyt. Pontos és jól rendezett kompozíciói még valamifajta színházi tudatot is sugallanak: távolról figyelt, intelligens lényeknek tetsző antropomorf foltok alkalmazkodnak irodalmi szövegekhez vagy legalábbis azok emlékéhez, s ahogy a hetvenes években az arte povera hatása alatt dolgozott, úgy a nyolcvanas évektől napjainkig festett munkái az olasz és francia absztrakt szürrealizmust és az informelt aktualizálták, erős pszichológiai érzékről is tanúskodva. Úgy rémlik, annak idején, mindenek előtt az olasz Alberto Burri és a svájci-román-zsidó Daniel Spoerri volt hatással gondolkodásmódjára és technikájára.

A festmények a figuralitás és az absztrakció határán állnak, s a szellemiek utáni törekvést, emelkedettséget sugározzák, egyszersmind a véreset, a tragikusat, de és mindez nem valami átintellektualizált stíl-vegetáció formájában kap képet, hanem expresszív, indulatos gesztusok révén rögzül és sugárzik.

Klimó technikájának kulcsszavai – a kollázs, a montázs – egyszerre utalnak eljárásra és mentalitásra, mesterségre és gondolkodásmódra. Munkái lényegét tehát az a mozzanat adja, melynek során a művész a diakróniát szinkróniába simítja; másképpen: az időrétegeket, s velük a spirituális mezőket egy síkba illeszti-igazítja. E mozdulathoz a kollázs és a montázs a legmegfelelőbb eszköz, hiszen a virtuális idő megragadását a legkézenfekvőbben segítik, akárcsak egy idézet-csokor az irodalmi művekben.

 

 

Klimó mondta, egy beszélgetésünk során: „Egy régi zsidó bölcsesség arra int, hogy egyik szemed az égen, a másik a földön legyen. Tehát valahol megvolt bennem mindig az a fajta alap magatartás, hogy a világ tényeiről elfeledkező, zabolátlan attitűd mellett egy bizonyos szűrőn keresztül is nézzem az emóciót és a belső szenvedélyt. Meglehetősen zaklatottan, felfokozott lelkiállapotban hozom létre a dolgaimat, aztán ha azonnal nem vagyok képes objektívebben mérlegelni, hogy mit is csináltam, akkor másnap vagy később kezdem analizálni a produkciómat, akkor viszem bele a munkáimba az egyensúly szempontjait és keresek egy bizonyos rendet az expresszivitásban.”

Vagyis önvizsgálat, aminek érvényében végül, 90 fokban elfordítva, nézzük a művész és persze a mi magunk helyzetét máshonnan: a világot az ember nagyon könnyen idegenné teheti a maga számára, ahogy az sem okozhat különösebben nagy gondot, miképpen tegye önmagát idegenné a világ számára – sokszor jut ez az eszembe. S aztán Franz Kafka 1921. november 7.-i naplóbejegyzése is felötlik, mely nem először szolgál számomra gyógyír gyanánt: ,,Az önmegfigyelés lerázhatatlan kötelezettsége: ha valaki más figyel, természetesen nekem is figyelnem kell magamat, ha senki más nem figyel, annál tüzetesebben kell nekem figyelnem magamat.”