Oláh András
Emlékezet és felejtés
Beszámoló az 54. Tokaji Írótábor eseményeiről
Meglehetősen ügyetlenül indítottam a napot. Bár a regisztrációnál roppant segítőkészek és gyorsak voltak az ügyintézők, mégis lekéstem a kisvonatot, ami az első rendezvény helyszínére vitt volna. Mivel a program címe (Nomád nemzedék) kíváncsivá tett, semmiképp sem akartam kihagyni, így a tikkasztó hőségben gyalog kellett nekivágnom az útnak. A 70-es évek megújító törekvéseiről, a népművészet „felfedezéséről”, a Makovecz-jurta építéséről és a Nomád Nemzedék Házáról nyílt ugyanis kiállítás az MMA miskolci csoportjának szervezésében a Tokaji Pap Miklós Népfőiskola udvarán. Örülök, hogy nem bátortalanodtam el. A kiadós sétát követően valóban lélegzetelállító látvány fogadott. Bár egy madár „felröptetése” a kupolára még hátra van, de az organikus építészet életre keltett darabja így is lenyűgözött. A kiállítást egyébként Vidák István nemezművész, a nomád nemzedék képviselője nyitotta meg.
Nomád nemzedék (A kiállítás megnyitója)
Már itt összefutottam Vári Fábián Lászlóval, Serfőző Simonnal, Jánosi Zoltánnal és Horváth Domonkossal, aztán Kelemen Erzsike és Pósa Zoli is előkeveredett a tömegből, s együtt indultunk vissza a Rákóczi Pincéhez, hogy a hivatalos megnyitónak is részesei lehessünk.
L. Simon László köszönti a táborlakókat
Itt L. Simon László tájékoztatta a táborlakókat a véglegesített menetrendről (amit valamennyien kézhez is kaptunk a regisztrációnál), majd átadta a szót Tokaj város polgármesterének, Posta Györgynek, aki a múltat és jelent párhuzamba állítva mutatta be, milyen változások történtek a település életében az elmúlt időszakban. (Valóban látványos fejlesztések és felújítások történtek a belvárosban, a főutcán – ahol tavaly még felállványozott épületek és közlekedési káosz fogadott bennünket.)
Ezt követően Jánosi Zoltán irodalomtörténész megnyitóbeszédét, majd pedig Lutter Imre előadásában Németh Lászlónak a kultúra- és hagyományápolás kérdéskörét átölelő gondolatait hallgattuk meg.
Jánosi Zoltán hivatalosan is megnyitja az 54. Tokaji Írótábort
Végezetül – a korábbi évek szokását megtartva – Makai Gergely birtokigazgató köszöntötte és kínálta finom borokkal az egybegyűlteket.
A pince jótékony hűvöséből kilépve a városnéző kisvonat segítségével ismét egy távoli helyszín felé vettük utunkat. Az új célállomás Tenkács Tibor festőművész egykori lakóháza volt, ahol most állandó kiállítása nyílt az 1998-ban elhunyt alkotónak.
Az eseményen a művész családtagjai is jelen voltak. Sáros László György építész és Tenkács Márta, Tenkács Tibor lánya köszöntötte az egybegyűlteket, a kiállítást Szolyák Péter, a miskolci Herman Ottó Múzeum igazgatója nyitotta meg.
A Tenkács-ház udvarán került sor a vacsorára is, amit borozás és jóízű beszélgetés követett, majd pedig a Csikófogat Tehetséggondozó Műhely fiataljai léptek színpadra. A felolvasást és a beszélgetést Rózsássy Barbara moderálta.
Az est zárásaként Gereben Zita és zenekara adott koncertet, ám ezzel csak a hivatalos rész ért véget, a kitartóbbak kisebb csoportokban még folytatták a már megkezdett diskurzusokat.
Másnap kerekasztal-beszélgetésekkel folytatódott a program. Az érdekesnek ígérkező témák okán ezúttal is színültig megtelt a pince terasza.
125 éve született Németh László
(Bertha Zoltán, Szabó K. István, Babus Antal, Ekler Andrea)
Az első részben a 125 éve született Németh László munkásságáról folyt diskurzus, akinek művei a közelmúltban ismét reflektorfénybe kerültek. Már a beszélgetést moderáló Bertha Zoltán bevezetője is izgalmas kérdéseket vetett fel, amit a három meghívott előadó tovább színesített. Szabó K. István azokba a kulisszatitkokba avatta be a közönséget, hogy miként tudta színpadra vinni Németh László egyik legismertebb regényét, az Iszonyt. A darabot a Harag György Társulat az elmúlt napokban mutatta be a Gyulai Várszínházban – hatalmas sikerrel. A rendező szerint picit megkönnyítette a dolgát az a tény, hogy Németh László a regényeiben is drámákat írt, persze a színpadi megjelenítéshez ezzel együtt is sokat kellett dolgozni. Elmondta azt is, hogy nem véletlenül választotta ezt a témát, hiszen a történet alapját adó rossz választások, elhamarkodott, átgondolatlan döntések jelen vannak a mindennapjainkban.
Ekler Andrea személyesen is megtekintette a darabot, dicsérte a lélekig ható előadást. Fontosnak érezte hangsúlyozni, hogy Németh László úgy írta meg ezt a regényt, hogy egyik szereplő mellett sem tette le a voksát, s ezt a színpadon is remekül oldották meg a szereplők, így a közönség is ilyenfajta átéléssel és együttérzéssel nézhette a darabot. Babus Antal irodalomtörténeti érdekességekkel színesítette az életműről és az alkotó személyiségéről folyó diskurzust. Szóba került például az a mozzanat, amikor a saját presztízsét javítani akaró Kádár-rezsim a forradalmat követő esztendőben Kossuth-díjjal jutalmazta az írót. Németh László nem utasította vissza a díjat, ám – látványos jelzést téve a világ felé – nem ő, hanem a felesége vette át, a díjjal járó jutalom összegét pedig a hódmezővásárhelyi gimnázium könyvtárának ajándékozta. Az is szóba került továbbá, hogy milyen lázas igyekezettel cenzúráztatta a hatalom az író munkáit.
A beszélgetés zárásaként Németh László jelenlévő unokája (Némethy László) személyes emlékeit osztotta meg a közönséggel.
A következő program is évfordulós vonatkozású volt: „1956 és a magyar színház”. A téma abból az apropóból került terítékre, hogy a közelmúltban megjelent egy antológia, amely ezt a kérdést dolgozta fel. A rendezvény meghívott vendégei között volt A. Szabó Magda, az antológia összeállítója, szerkesztője, Márkus Béla irodalomtörténész és Blaskó Péter színművész. A tanácskozást Szentmártoni János vezette, aki felvezetőjében hangsúlyozta, hogy ez a gyűjtemény valóban hiánypótló kordokumentum, amely nem csupán a forradalom eseményeire világít rá egy-egy érintett művész látószögéből, hanem az ezt megelőző és az azt követő évekből is vannak anyagok, tehát valójában 1953-1958 közötti idők mélységeibe nyerhet bepillantást az olvasó. Az előadást korabeli fotók kivetítésével is dokumentálták a közönség számára.
1956 és a magyar színház
(Szentmártoni János, A. Szabó Magda, Blaskó Péter és Márkus Béla)
A. Szabó Magda elmondta, hogy – bár elképesztő mennyiségű irat került elő, miután elérhetővé váltak az állambiztonsági szolgálat anyagai –, így sem juthattak hozzá a kutatók mindenhez, mert a dokumentumok egy részét már a forradalom előtt megsemmisítették.
Márkus Béla a forradalomnak a színházi életre gyakorolt hatását boncolgatta. 1956 őszén olyan művek kerültek színpadra pesti és vidéki színházakban egyaránt (pl. a Szent Johanna, Galilei), amelyeket a rendszer korábban tiltólistára tett. Ez a megújulás is a szabadság reményét ültette el az emberekben.
A. Szabó Magda az antológia egy-egy különösen izgalmas és érdekes elemére hívta fel a figyelmet, ezekből a szakaszokból olvasott fel részleteket Blaskó Péter, aki emellett saját élményét is megosztotta azokból az időkből, amikor kezdő színészként Bessenyei Ferenccel lépett színpadra. Bessenyein kívül még számos színész (pl. Gábor Miklós, Sinkovits Imre, Nagy Attila, Darvas Iván, Páger Antal) iratai is terítékre kerültek a felolvasás során.
Márkus Béla és A. Szabó Magda néhány legendás anekdotát is megosztott. Ilyen volt például Darvas Iván visszaemlékezése, aki a forradalom leverését követően együtt raboskodott Mensáros Lászlóval, s a börtönben rögtönzött színielőadásokat tartottak, hogy a cellatársakban fenntartsák a reményt és az életkedvet.
A rövid ebédszünetet követően ismét a pincébe invitálták a szervezők a társaságot, ám ezúttal nem borozni mentünk, hanem a délutáni programot felvezető dokumentumfilm levetítésre került sor. A téma apropóját az adta, hogy ebben az évben ünnepeljük Berzsenyi Dániel születésének 250. évfordulóját.
Berzsenyi 250
(Erős Kinga, Fórizs Róbert, Farkas Zsolt, Vaderna Gábor)
A film remek aláfestést biztosított a kerekasztal-beszélgetéshez, amelynek levezetését Erős Kinga vállalta, aki bevezetőjében arra világított rá, hogy Berzsenyi – költészetének jelentőségéhez képest – rendkívül kevés figyelmet kap napjainkban. Az iskolai oktatásban is minimálisan van jelen. Hozzátette, hogy Berzsenyi megítélése a saját korában sem volt egyértelmű, például Kölcsey is erősen kritizálta. A diskurzusban résztvevő Farkas Zsolt, Fórizs Róbert, Vaderna Gábor egyrészt azt fejtegették, hogy mindez két okra vezethető vissza: egyrészt Berzsenyi és családja Habsburg-hű álláspontot képviselt, emiatt a nemesség jelentős része távolságtartó volt vele szemben, másrészt sokan elavultnak érzik azt a költészeti megközelítést és nyelvezetet, amit Berzsenyi használt. Ez utóbbi kijelentéssel a közönség soraiból többen ellenvéleményt fogalmaztak meg.
A vitát követően – lazításként – az írótábor és a tokaji öregfiúk futballcsapata mérkőzött meg egymással. Több évtizedes tradíciója van már ennek a csatának is, ám én ezúttal lemaradtam róla. Pósa Zolinak kellett némi segítséget nyújtanom egy informatikai probléma megoldásában. A mérkőzésről csatolt fotót is Bene Zoltán készítette. A Kukorelly Endre által irányított csapatunk meg is szenvedte a hiányomat. Szoros mérkőzést játszottak ugyan, de 5:4 arányú vereséget voltak kénytelenek elkönyvelni a fiúk.
Küzdelmes csata a focipályán
Szomorúságra azonban így sem volt ok. Vártak bennünket a további programok. A vacsorát követően a délelőtti beszélgetések során már említett Harag György Társulat három tagja (Kovács Éva, Rappert-Vencz Gábor, Sosovicza Anna) mutatott részleteket Németh László Iszony című művének Szabó K. István által készített adaptációjából.
A nap zárásaként pedig folytatódott a tokaji borkülönlegességekkel való ismerkedés. A Tokaji Borászok Asztaltársasága révén hétféle bort és egy pezsgő-különlegességet kóstolhattunk meg, miközben a borok gazdái az érintett fajták előállítási módjának titkaiba próbálták beavatni a hallgatóságot.
A szerdai nap különleges izgalmakat tartogatott. A meghirdetett beszélgetések mindegyike ugyanazon fő téma köré szerveződött, amely a Kormányváltás után: irodalom és politika címet kapta.
Az első körben a könyvkiadás és könyvterjesztés hazai és határon túli gondjait járták körül a meghívott előadók (Mezey Katalin, Turi Tímea, Nagy Péter, Nyáry Krisztián). A vitavezető személyében történt csupán változás. Technikai okokból L. Simon László vállalta át ezt a feladatot.
A beszélgetés egyfajta történeti áttekintéssel indult: a rendszerváltás óta eltelt 36 év reményeit és kudarcait összegezték a résztvevők.
Könyvkiadás és -terjesztés itthon és határon túl
(L. Simon László, Nagy Péter, Nyáry Krisztián, Turi Tímea, Mezey Katalin)
Mezey Katalin elmondta, hogy a rendszerváltás után milyen nagy reményekkel vágtak neki a feladatnak, szerették volna, ha a kiadók igazi szellemi műhellyé válhatnának, ám a piacot a nagy könyvterjesztőhálózatok uralják, maguk alá gyűrve a kiadókat. A megjelent műveknek nincs igazi marketingje, és a visszhang is csekély.
Turi Tímea a könyvkiadás finanszírozásában is komoly problémát lát. Bár sokkal több szerző publikál, mint a rendszerváltás előtt, és összességében a kiadott könyvmennyiség is megnövekedett, de egyetlen műre visszavetítve rendkívül alacsony példányszámú a megjelenés. Elmondta, hogy a Magvető Kiadó azzal próbált javítani a helyzeten, hogy határon túli kiadókkal épített ki kapcsolatot, hogy a könyvcserék révén javuljon a helyzet, de ez sem segített igazán.
Nyáry Krisztián úgy látja, hogy ez nemzetközi tendencia. Olaszország kivételével nyugaton is visszaesett a vásárlók száma, ott is alacsony példányszámban jelennek meg a könyvet – ez szerinte a megváltozott életformának és szokásoknak köszönhető. Hozzátette, hogy a színházak még a könyvkiadókhoz képest is rosszabb helyzetben vannak. Ugyanakkor úgy véli, hogy az olvasók száma nem csökkent, a könyvtári statisztikák legalábbis ezt igazolják.
L. Simon László közbevetette, hogy a nagy könyvterjesztőhálózatok miatt a kis magánykönyvkereskedések jelentős része is felszámolódott, ami szintén rontja az esélyeket.
Nagy Péter az erdélyi helyzetet mutatta be, ahol – mivel az állami könyvterjesztés teljesen megszűnt –, minden kiadónak önállóan kell megszerveznie ezt is. Saját példájával illusztrálta, hogyan tudott egy működőképes rendszert létrehozni. Nyomdászként kezdte, majd kiadót alapított, végül könyvesboltot is. Más könyvkiadókkal együttműködve könyvvásárokat szerveznek Erdély különböző pontjain, ahol lehetőség nyílik könyvbemutatók szervezésére is. Ily módon igyekeznek gondoskodni a kiadott művek sorsáról.
Az előadók abban egyetértettek, hogy az államnak mindenképpen komolyabb szerepet kellene vállalnia ezen a területen is.
Szóba kerültek még az e-könyvek – és az ebből fakadó visszásságokra is felhívta a figyelmet Turi Tímea, aki elmesélte, hogyan bukkant rá az általuk forgalmazott kiadvány pdf-változatára a feketén kínált e-könyvek között.
A hangulat nem vált derűsebbé a következő kerekasztal-beszélgetés során sem. Hogy valóban A folyóiratok végnapjait éljük-e, indokolt-e a vészharang kongatása, és lehet-e javítani a helyzeten – erre próbált rávilágítani Smid Róbert vezetésével négy folyóirat szerkesztője (Falusi Márton, Hász Róbert, Jenei Gyula, Konkoly Dániel).
A folyóiratok végnapjai
(Smid Róbert, Konkoly Dániel, Falusi Márton, Hász Róbert, Jenei Gyula)
Már az a számadat is meglehetősen elkeserítő helyzetet mutatott, ami szerint idén a szépirodalmi folyóiratok mindösszesen 300 millió forint állami támogatást kaptak, miközben a hét legjelentősebb lap éves biztonságos működtetésére évi 35 millió forint kellene, és akkor a kisebb lapokról még nem is esett szó.
A gondokat szaporítja, hogy nem csupán az összeg kevés, hanem a pénzhez való hozzáférés is kiszámíthatatlan, nem lehet tudni, az adott évben mennyi pénzt kapnak – kapnak-e egyáltalán –, és mikor jutnak hozzá.
Jenei Gyula egy negyedévente megjelenő regionális lap szemszögéből igyekezett láttatni a helyzet sanyarúságát. Elmondta, hogy ők egy szekértáboroktól függetlenül működő, kánontörő lapot terveztek az Eső című folyóirat indításakor, ehhez ma is tartják magukat, de a bizonytalanság néha elkeserítő állapotokat eredményez.
Falusi Márton szerint – aki már több lapnál is kipróbálta magát, tehát többirányú tapasztalattal rendelkezik –, érthetetlen, hogy az állam miért nem tudja rendezni a folyóiratok helyzetét, hiszen a költségvetés egészét nézve egészen jelentéktelen összegről van szó.
Hász Róbert kifejtette, hogy régen (a Kádár-korban) a politikával kellett megküzdeniük, most a pénzhiánnyal. Ám ha megszűnnének a folyóiratok, azzal az irodalom gerince roppanna össze. Azért van szükség a folyóiratokra – s ebben mindannyian egyetértettek –, mert ezek a műhelyek avathatják íróvá, költővé az alkotókat. Ők döntik el, hogy kiket engednek be abba a szellemi térbe, amit irodalomnak nevezünk. Vagyis voltaképpen kapuőrök szerepét töltik be.
Konkoly Dániel elmondta, hogy sajnos az esztétikai értékrend is felborult. A másik probléma pedig az, hogy sok riválisa lett a lapoknak. Ilyenek például az antológiák, de így kell számolni a moly.hu-val is.
A beszélgetés során szóba került az is, hogy manapság a napilapok már alig közölnek érdeklődést felkeltő recenziókat, így ezeknek a könyvet ajánló írásoknak is a folyóiratokban kell helyet biztosítani. De felvetődött az is, hogy a recenziókat, kritikákat egyre inkább felváltják a könyvismertető podcastek.
A sűrített menetrend miatt csak egy rövid ebédszünetet tartottunk, ezt követően ismét húsbavágó kérdés került terítékre. A támogatási rendszer jövője: mi lesz az NKA-val, és lesz-e újra TAO-s finanszírozás? címmel meghirdetett beszélgetést Szentmártoni János vezényelte le. Ő faggatta a három meghívott írószervezet képviselőjét, Erős Kingát, Czinki Ferencet és Kollár Árpádot.
A támogatási rendszer jövője
(Szentmártoni János, Czinki Ferenc, Erős Kinga és Kollár Árpád)
Az NKA szükséges voltát és létjogosultságát egyik szereplő sem vitatta, ugyanakkor mindannyian szóvá tették, hogy az elmúlt időszakban felmerült problémák nem csupán árnyékot vetnek a szervezetre, hanem ennek eredményeként a kifizetések is leálltak, ami komoly vészhelyzetet eredményezett. Azt semmiképp sem akarná senki, hogy az NKA megszűnjön, de mostanra teljesen világossá vált, hogy egyéb támogatókra is szükség lesz. E pillanatban csak az MMA van abban a helyzetben, hogy segíteni tudjon, pályázatok révén pedig a Petőfi Kulturális Ügynökségre lehet még számítani. Korábban az önkormányzatokat is be lehetett vonni, de erre manapság egyre kevesebb esély mutatkozik. Így merült fel a magánmecenatúra lehetősége.
Czinki Ferenc álláspontjának lényege az, hogy a kollégiumokból vonják ki politikai erők által delegált tagokat, és kizárólag szakmai bizottság döntsön a támogatásokról. Másrészt pedig olyan megoldást kell találni, ami megakadályozza, hogy a személyes ellenszenv felülírhassa a szakmai döntést. Arra is figyelni kell, hogy ne lehessen az NKA „pénz-átfolyató” hely.
Erős Kinga leszögezte, hogy az NKA hiánypótló szervezet volt, mindenképpen meg kell tartani, hiszen nem csupán az irodalmat, hanem a kultúra egészét támogatta. Emlékeztetett arra is, hogy az NKA-val szembeni fenntartások attól kezdve erősödtek, amikortól az állam csökkentette a felhasználható keretet – ugyanakkor a pályázók száma pedig növekedett.
A nevezési díj kapcsán – aminek a szükségességét sokan vitatták –, megjegyezte, hogy azt egyfajta szűrőként is használták, ennek összege a teljes támogatáshoz képest rendkívül csekély, egyébként pedig nem vész el, hanem visszakerül a kuratóriumokhoz.
Kollár Árpád kiemelte, hogy az írószervezetek csak egymással összefogva tudják érvényesíteni elképzeléseiket, ez az összefogás azonban az elmúlt időszakban hiányzott. Ezügyben elkészült egy 18 pontos javaslattervezet, amit a társszervek el is fogadtak kiindulási alapnak, de előrelépés mégsem történt. Pedig csak együtt tudják elérni, hogy az eddiginél nagyobb összeget oszthassanak szét a kuratóriumok. Javasolta továbbá, hogy a könyvtárakon keresztül vigyék ki az irodalmat az iskolákba.
A TAO (Társasági Adó) kapcsán is egyetértés alakult ki. Ám ha ez a finanszírozási forma visszatér, ne csupán az előadóművészek juthassanak hozzá. És feltétlenül vigyázni kell arra, hogy ne legyen több visszaélés.
Egy rövid szünetet követően visszatértünk az irodalomhoz. A Móricz-ösztöndíjas alkotók felolvasása következett. Az írótáborban eddig is bevett gyakorlat volt, hogy a tehetséges ifjú nemzedék szóhoz jusson, a Csikófogat révén már a nyitónapon is volt erre példa, most pedig Smid Róbert vonta maga köré az első szárnypróbálgatáson már túllépett fiatalokat. Hegyi Damján Domonkos, Usier Tamara, Veber Maria Magdolna bemutatkozása és felolvasása foglalta keretbe az írótábor ez évi programjait.
Móricz-ösztöndíjas alkotók felolvasása
Műveikról szólva Usier Tamara a női lét kifejeződését emelte ki, Hegyi Damján a képi történetekben való gondolkodást hangsúlyozta, Veber Mária az életélményekből és kihívásokból fakadó érzékenységről beszélt.
Ezután már csak a tábor záróeseménye volt hátra, ami ezúttal is két sarokpontra épült. Először a Millenniumi Irodalmi Emlékparkban gyűltünk össze, ahol két dombormű avatására került sor. Elsőként a 250 éve született Berzsenyi Dániel domborművét (Barát Fábián alkotását) leplezték le, majd pedig a 90 éve született Papp Tibort ábrázoló alkotás felavatására került sor, amelyet Simon Rozália készített. (L. Simon László elárulta azt a kulisszatitkot is, hogy Papp Tibor esetében – aki az írótábor rendszeres résztvevője volt –, az emlékállítás ötlete a költő munkásságát feldolgozó Kelemen Erzsébettől származott. Az avatási ceremóniát Lutter Imre előadása foglalta keretbe, aki mindkét költő műveiből olvasott fel.
Berzsenyi Dániel és Papp Tibor emléktáblájának avatása
Ezt követően a Tokaji Ferenc Gimnázium aulájában kerül sor az írótábor díjainak átadására. Gál Vilmos regényíró, történész, muzeológus és Luzsicza István költő, szerkesztő a Hordó-díjat vehették át. A Nagyhordó-díjat Hansági Ágnes irodalomtörténész, egyetemi tanár kapta.
Hansági Ágnes irodalomtörténész nyerte el a Nagyhordó-díjat
Regős Mátyás az ifjú tehetségnek járó nagydíjat vehette át az Anya, segíts a századomnak című könyvéért. Debüt-díjban részesült Huszti Viola Violencia című művéért, Pirisi Máté Karalagu című regényéért, valamint Usier Tamara Bordái közt a verdesés című verseskötetéért.
Ezúttal a Magyar Írószövetség Mecénás-díjának átadására is Tokajban került sor: Gelencsér László, a Laterex cég alapítója lett az idei díjazott.
Végezetül pedig Tenkács Tibor-emlékérmeket kaptak mindazok, akik a táborszervezés és lebonyolítás háttérmunkáját végezték.
A felemelő ünnepséget közös vacsora és jóízű beszélgetések követték, ám ezzel még nem zárult le az est, mert Tokaj városa meglepetéssel kedveskedett a vendégeinek. Egy hozzávetőleg 25-30 perces fényfestés szemtanúi lehettek az érdeklődők a főtéren, ahol a műsor időtartama alatt összes épület rendre varázslatos átalakulásokon ment át. Tokaj ismét csodát tett… Köszönjük!
Fényfestés a főtéren
