Benedek Leila
Jobb művek születtek-e
a rendszerváltás előtt, mint ma?
Előhívás – MAGYARÍRÁS
Éles irodalmi és politikai sajtóvita folyt az elmúlt hetekben a rendszerváltásról. A háborút egy, a HVG-ben közölt Spiró György-interjú robbantotta ki, melyben az író arról beszélt, hogy a rendszerváltást tulajdonképpen a nagyhatalmak zsírozták le. „A lengyelek sokkal inkább megküzdöttek a változásokért. Ők, ellentétben velünk, ellen szoktak állni a gonosznak fegyveresen, mi nem szoktunk“ – mondta. Bár Spiró elsősorban politizál az interjúban, szavaira válaszul Tamás Gáspár Miklós szintén a HVG-n publikálta vitriolos Kikérem magamnak című írását, melyben Spiró néhány, a szépirodalommal kapcsolatban elejtett mondatára reagál. „Az 1980-as években hat hónap alatt több jelentős irodalmi mű jelent meg, mint a rendszerváltás óta eltelt negyedszázadban összesen” – írja TGM.
A vita a Magyar Narancsban (A magyar irodalom alkonya? című körkérdésben) folytatódott: írókat, kritikusokat és irodalmárokat kérdeztek meg, mit gondolnak arról, hogy a rendszerváltás előtt jobb művek születtek-e, mint utána. Garaczi László például azt mondta: „A Homérosz jobb szerző, mint Franz Kafka típusú kijelentéseken lehet lamentálni, vidulni, ábrándozni, felhorgadni, keseregni, meghökkenni, mélázni, bosszankodni, egyet nem tanácsos: komolyan venni őket. De vegyük most komolyan, a tréfa kedvéért. Nem igazságos két eltérő időtartamú korszakot (33 év, 25 év) összehasonlítani: van még nyolc hosszú esztendő, hogy behozzuk, esetleg túl is szárnyaljuk a Kádár-korszak gigászi teljesítményeit. Szerencse a szerencsében, hogy a néhai héroszok egy része még köztünk él és alkot. Gondoljunk bele, nyolc könyvhét!“
Hasonlóan érdekes volt Kulcsár-Szabó Ernő véleményét olvasni a témában. Kulcsár-Szabó szerint „az irodalmi kánonok alakulásának nincs lényegi köze a politikai korszakváltásokhoz“; az akadémikus a Könyves Blogon hosszabban is kifejtett példákkal illusztrálta véleményét. „A tapasztalat szerint a politikai korszakváltások élményei, eseményei a legritkább esetben rendezik át egy alkotó nyelvi világértésének premisszáit. Márai több ilyen fordulónak volt szemtanúja, sőt, elszenvedője, de az a narratív dikció, amely a kánonba emelte, nem tört meg vagy újult meg sem az 1944-es naplókban, sem a San Gennaro vérében“ – fejtette ki Kulcsár Szabó Ernő.
A hosszú, de semmiképpen nem parttalan vitára a Litera és a Nyitott Műhely közös, Előhívás-sorozatának MAGYARÍRÁS című estje kívánt pontott tenni 2015. április 7-én; a vita nyomán beszélgetett Jánossy Lajos, Németh Gábor, Reményi József Tamás és Vári György.
Az Előhívás-csapata hamar megállapította, hogy a Tamás Gáspár Miklós által kirobbantott vita jócskán túlnőtt önmagán, és bár a filozófus, publicista megnyilvánulása elsősorban hatásvadász írás, mégis felvetett néhány olyan problémát, amelyről talán kevésbé haszontalan beszélni. Reményi József Tamás a Magyar Narancsban megjelent körkérdés abszurditására hívta fel a figyelmet, mely összeállításban a válaszolóknak listáznia kellett, (Tamás Gáspár Miklós véleményét ellenpontozva) kiket gondolnak a rendszerváltás utáni irodalom jelentős szerzőinek. Felmerült Nádas, Esterházy, Bodor Ádám, Borbély Szilárd, Krasznahorkai László neve, Tamás Gáspár Miklós azonban hamar lecsapta a labdát, szerinte ezek a listák pontosan az ő vélekedését példázzák, hiszen az említett szerzők (jelentős része) már a rendszerváltás előtt nagy írók voltak. A résztvevők egyetértettek abban, hogy listázni azt, ki számít nagy írónak kínos és felesleges, és a vita nyomvonalán, de attól kissé eltávolodva igyekeztek új kérdéseket feltenni az elmúlt huszonöt év szépirodalmi diskurzusával kapcsolatban.
Jánossy Lajos, ha másra nem, arra érdemesnek tartotta a sajtóháborút, hogy szembenézzünk a problémával, hogy az átalakult társadalmi helyzetben, egy diktatúra után, a magyar irodalom hogyan tudott szembenézni magával, hogyan tudott (vagy nem tudott) új formanyelvet keresni a kiüresedett helyére. Vári György kiemelete, hogy amiről Tamás Gáspár Miklós beszél, az nem újkeletű megállapítás, a történelem utániságról, a nagy elbeszélések korának végéről már Lyotard francia filozófus is beszélt. Vári György szerint ebben a megváltozott, történelem utáni korban alapvetően mást gondolunk a szépirodalomról, mint korábban, máshogy olvasunk, mást várunk a regénytől, mint mondjuk 1983-ban. Vári György a vita kezdetén még látni vélt Tamás Gáspár Miklós eszmefutattásában némi igazságot, bevallotta, hogy amellett, hogy számtalan jelentős szerzőt tudna felsorolni az elmúlt időszakból, igazán katartikus élményeket mégis a nyolcvanas évek szerzői (Esterházy, Nádas) tudnak kiváltani belőle.
Németh Gábor szerint hiba számon kérni az újakon a nagyságot, szerinte a nagyság és az újdonság eleve homályos esztétikai kritériumok, és meglehet, hogy azért látjuk néha, hogy a nagy írók az előző rendszerből nőttek ki, mert az is megváltozott, mi számít jelentős, nagy, forradalmian új irodalomnak. Reményi József Tamás szerint az is probléma, hogy a jelen irodalmi intézményrendszere, és a profitelvű kiadói hozzáállás folyamatos regénykényszert erőltet rá a szerzőkre, Vári György is egyetértett abban, hogy a könyvpiaci tendenciák komoly hatással vannak a szerzőkre, akik regényekbe fognak, ha kell, ha nem, mert a regény könnyen értelmezhető és persze elsősorban jóva eladhatóbb, mint a líra vagy a kisepika.
Reményi József Tamásnál a szó
Reményi József Tamás arra is felhívta a figyelmet, hogy szerinte hajlamosak vagyunk összekeverni egy szerző jelentőségét a kultusszal és a fogadtatással. Borbély Szilárd például remek példa arra, hogyan eredményez kultusz, ha egy szerző fiatalon hal meg. Jánossy Lajos is úgy látta, hogy a rendszerváltás előtt más volt az irodalmi szövegek közege, erősebb volt a fogadtatás, a recepció pátosza, mint manapság.
A vita ezen a ponton leginkább arra a kérdésre terelődött: van-e egyáltalán értelme ennek a vitának. „Nem vagyok biztos benne, hogy nem egy zsurnál-játszma ez az egész“ – mondta Jánossy. Vári György hozzátette: „TGM. írása remek publicisztikai bravúr, de kicsi a jelentősége“ Vári leginkább azt tartotta érdekesnek a vitával kapcsolatban, hogy az egész szakma elkezdte kétségbeesetten bizonygatni, igenis van nagy irodalom ma Magyarországon.
Egy hozzászóló nehezményezte, hogy a Magyar Narancsban az egész problémát összekötötték Réz Pál egy korábban adott interjújával. „Furcsa, hogy a kommunizmusban több jelentős író alkotott, mint a szabad időkben” – mondta egyébként a Holmi megszűnésével kapcsolatban Réz. A hozzászóló szerint azért káros összekötni a két kérdést egymással, mert ez azt feltételezi, a diktatúra jót tesz az irodalomnak, a kultúrának. A résztvevők ezen a ponton azonban már inkább arról beszéltek, mennyire felesleges, túldimenzionált az egész probléma, és szisztematikusan elkezdték megkérdőjelezni, van-e értelme annak, hogy ezen az esten is erről beszéltek.
Jánossy Lajos azt est feleslegességén viccelődve zárta le a beszélgetést, ami talán mégsem volt olyan felesleges, és valljuk be, az irodalomtörténeti, irodalomelméleti viták (márpedig ez kétségtelenül ilyen természetű kérdés) a legtöbb esetben az egész probléma megkérdőjelezésével szoktak zárulni.
