Nagy Eszter
Szigetvilágok
Még élénken emlékszem, mekkora lépésnek tűnt tizennyolc évesen kicuccolni a szülői ház biztonságából, és egy másik városban nekivágni az önállóságnak. Egyszerre volt csábító és ijesztő a lehetőség, hogy a megszokott arcoktól távol, új környezetben kell megállnom a helyem. A kiszakadás és a beilleszkedés nehézségei köré építi föl Christelle Dabos is első regényét, ami A tél jegyesei trilógia kezdő kötete.
A történet a fantasy és az animék világának sajátos keveréke. A világ szilánkokra szakadt, és megmaradt részei szinte teljes elszigeteltségben élik tovább az életüket egy-egy isten, istennő oltalma alatt. Hősünk, Ophelie, egy fiatal, törékeny és apró termetű lány, aki egy olyan szigeten él, ahol a tárgyak és az azok lelkéhez fűződő misztikus kapcsolat határozza meg az emberek foglalkozását. Ophelie mind tehetségével, mind különcségével kilóg a sorból, visszahúzódó természete ellenére meglehetősen önfejű. A társadalom felé irányuló elvárásaival leginkább a családja szemrehányásai révén szembesül. Az idillinek tűnő élete váratlan fordulatot vesz, mihelyt akaratán és tudtán kívül egy távoli szigeten élő ismeretlen férfi jegyesévé válik. A két világ istenei kötnek megállapodást a nászról, és Ophelie keresztanyja társaságában útra kel, hogy kövesse újdonsült vőlegényét egy ismeretlen, zord világba.
A szerző kényelmesen haladva vázolja föl fantasztikus, tündérmeséket megidéző világát. Részletenként, lépésről lépésre vezet be az alapokba, hogy aztán a kényelmes nézelődést, bizsergető álmodozást magunk mögött hagyva Ophelie-vel együtt kapkodjuk a fejünket az ismeretlen szigetszilánk, Sark különös vadságán. A leírások beszippantják az olvasót, és Ophelie szemüvege mögé bújva belemerülünk a szigorúan hierarchikus, ármánnyal átszőtt rideg északi világba. A tempó egyre gyorsul, az események egyre szövevényesebbekké válnak, miközben a titkok valahogy minden lelepleződés ellenére megőriznek valamennyit rejtelmességükből.
A cselekmény lineárisan halad előre az időben, miközben több szálat sodor egybe. Ophelie és Thorn eljegyzése, az új világ megismerése, az udvari intrikák, a helyi társadalom felépítése és lakóinak különleges képességei mind-mind hozzájárulnak az olvasóban összeálló élmény összetettségéhez. Minden rétegét feloldhatatlannak tűnő ellentétek feszítik szét, magukkal sodorva a szereplőket, akik saját képességeiknek és sokszor homályban maradó érdekeiknek megfelelően egyszerre küzdenek a túlélésükért és a népszerűségükért.
Akármennyire próbálja kivonni magát a két főhős a játszmákból, be kell látniuk, hogy saját maguk váltak akaratlanul is az események mozgatórugóivá. Nehéz nem észrevenni az áthallást a látszatokra oly sokat adó, népszerűséget istenítő, klánokba verődött érdekszövetségek mentén működő, zártságában gyakran kegyetlen (amerikai) középiskolák világa között.
A női főszereplő ellenére elgondolkodtató a szerző nőábrázolása. Noha Ophelie egy szelíd, békés matriarchális társadalomból kerül át egy maszkulin, erő és hatalom alapján tagolt erőszakos rendszerbe, a nők önrendelkezése mindkét világban meglehetősen korlátozott. Ophelie cselekvőképessége és önállósága példa nélküli kuriózum a csábítás-gyerekszülés tengelyén mozgó női szereplők között. Az az egy-két női mellékszereplő, aki megőrizve integritását függetlenítette magát a társadalmi elvárásoktól, maga is „fajtájának” utolsó, elszigetelt képviselője. Berenilde karaktere például végletesen ellentmondásos: egyszerre haszonélvezője és áldozata a rendszernek. A dívák dívája, az udvar első nője, aki befolyását őrizve szinte már társadalmi kötelességként részegedik le, várandóssága ellenére, ha a szokás és a társasági élet úgy kívánja. Eltökéltsége és esendősége között imbolyogva saját példáján keresztül világít rá az irigyelt bálkirálynők keserű kiszolgáltatottságára.
A sodró tempó és az egyre meghökkentőbb fordulatok sokáig képesek fokozni a feszültséget, hogy aztán az utolsó oldalakon, amikor már kissé kifulladtunk a váratlan eseményektől, talányoktól és cselszövésektől, teljes sebességgel belerohanjunk a langyos vízbe. Figyelembe véve, hogy ez az első része egy trilógiának, talán nincs is más választása a szerzőnek, mint egy kis önazonosságra vonatkozó bölcselkedés után cliffhangerként bepillantást adni az következő szakasz színterére. Ha így vesszük, akkor ez a kötet erős bevezetés, a legapróbb részletekig kidolgozott seregszemle. Még az is lehet, hogy a türelmetlenség mondatja velem, hogy egy határozottabb pont a mondat végén helyénvalóbb lett volna, mert így erős hiányérzettel búcsúzunk hőseinktől. Akárhogy is, ez a történet nem itt ér véget, és mindenki, az olvasó és a szereplők is megérdemelik a folytatást.
(Christelle Dabos: A Tél jegyesei. Tükörjáró, ford. Molnár Zsófia, Kolibri Kiadó, 2017., 584 oldal, 3499 Ft)
