Lövétei Lázár László blogja

 

Hozzászólások

 

1849. március 26-án Lövétén is összeírták a nemzetőröket. Ükapám, Lázár Dani a 243-as sorszám alatt szerepel a lajstromban. 37 éves volt, házas, 1 gyermek apja. A „Jegyzések" rubrikában a következő mondat áll a neve után: „A nyelve nem jó".

Ezek után mondja meg nekem valaki: ilyen örökség birtokában lehetek-e én (blog)író?

 

 

2010. december 6.

 

December 10-én A kávéfőzés története című kiállítás megnyitóján kell valami okosat mondanom. Ennél többre, sajnos, nem futotta:

 

Mostanában elég sokat fáj a fejem. Azt hiszem, édesanyámtól örököltem meg a migrént, ő volt 38 éves korában ennyire fejfájós. Szűk családi körben tehát elég gyakran hangzik el részemről a „Nincs egy algocalminod?"-szerű kérdés. Kisebbik lányom, Vicuska, még csak 3 és fél éves, neki még nem sokat jelent az algocalmin szó, érthető, hogy rákapott a népi etimologizálásra: nemes egyszerűséggel elnevezte az algocalmint „alvó kávé"-nak. Hosszú életem során elég sok verset olvastam már, de ennél szebb oxymoronnal még a legnagyobb költőknél sem találkoztam. Most viszont nem ez a lényeg. Hanem a kávé.

Nos, az igazi feketekávéval én először 1552-ben találkoztam. Nem kell megijedni, nem bolondultam meg, tényleg 1552-t írtak, amikor a török 200 000-es sereggel megérkezett Eger falai alá. Jól gondolják, itt és most „csak" Gárdonyi Géza Egri csillagok című regényéről van szó, ahol az egri várkapitány, Dobó István „titkosszolgája", Varsányi Imre számol be az egri vezéreknek a törökök „fekete téntájáról":

„- ...Valami babból főzik [- mondja Varsányi -], oszt olyan keserű, hogy még másnap is pöktem tőle, mikor megkóstoltam. A babot úgy híjják törökül, hogy kávé.

A vezérek egymásra néztek. Egyik se hallotta még közülük a kávét."

Az az igazság, hogy amíg az Egri csillagokat el nem olvastam, én se ismertem a rendes kávét. Mert az a valami, amit gyermekkoromban, Lövétén, kávé gyanánt ittak a népek, minden volt, csak kávé nem. A cikória gyökeréből készült pótkávét édesanyám egyszerűen „nyihahá"-nak nevezte, de azt hiszem, ez a kávé az egész, Románia nevű Szocialista Köztársaságban erre a metonímiára „hallgatott". Anyósomék például „nyekezának" hívták, márpedig annyit én is tudok románul, hogy a „nechezat" magyarul „nyerítés"-t jelent.

A kávéval, sajnos, felnőtt fejjel se tudtam egészen „kibékülni". A kolozsvári Bölcsészkarra készülve olvastam el Barcsay Ábrahám A kávéra című epigrammáját, ami köztudomásúan nem a legszebb színben tünteti fel az angol gyarmatosítókat. Aztán Dsida Jenő A sötétség verse című költeménye következett, amelyben a kávéhoz egyenesen a halál képzete társul:

„...Mondd, kissé mártottál-e már
hófehér cukrot barna lébe,
egy feketekávés pohár
keserű, nyirkos éjjelébe?
S figyelted-e: a sűrü lé
mily biztosan, mily sunyi-resten
szivárog, kúszik fölfelé
a kristálytiszta kockatestben?
Így szivódik az éjszaka
beléd is, fölfelé eredve,
az éjszaka, a sír szaga
minden rostodba és eredbe,
mígnem egy lucskos, barna esten
az olvadásig itat át,
hogy édesítsd valamely isten
sötét keserű italát."

Ezek a „keserű" tapasztalatok nyilván nem akadályoztak meg abban, hogy Kolozsváron 8 éven át a Croco nevű talponállóban fogyasszam el a reggeli kávémat. A Crocóból mára bankfiók lett - ezért is tartom zseniális ötletnek, sőt, egyfajta elégtételnek, hogy most meg egy múzeum alakul át kávéházzá. Remélem, hogy nem cukor- és tejpótlóval édesített pótkávét fognak majd felszolgálni benne...

---

 

 

 

2010. december 2.

 

Még mindig a II. vh. utáni magyar inflációnál maradva: 1946 áprilisában magyar kormánydelegáció látogatott Moszkvába, menteni a még menthetőt (Erdély-kérdés, a felvidéki magyarok kitelepítése, a Szovjetnek fizetendő jóvátétel stb.). A tegnapi nap Nagy Ferenc egykori kisgazdapárti magyar miniszterelnök Küzdelem a vasfüggöny mögött című memoárját olvastam. Imhol egy rövidke részlet a moszkvai tárgyalásokról:

„Sztálin modora a tárgyalás során fokról fokra felmelegedett, s a tárgyalások végén tréfásan fordult felénk:

- Mintha önöknél valami baj lenne a pénzzel. Hogy áll most a magyar infláció?" (I. kötet, 278. oldal)

Hogy micsoda perverz humora volt a Főgörénynek!!!

 

Más:

Még mindig a Barca-Real M.-meccstől hangos a foci világa. Olyan véleményt is hallottam, mely szerint ez a katalán csapat lenne minden idők legjobb focicsapata, ami szerintem jókora túlzás. Sőt: ha Cristiano Ronaldo a 30. percben nem taszigálja meg Guardiolát, 2-0 maradt volna az eredmény. Nem ártana, ha a Real szurkolói ógörög tragédiaként néznék újra a meccset...

 

Más:

Vicuska „nagyon szépet" álmodott: „Kirándulni voltunk, de akkor anya és Julcsi még nem voltak megszületve, csak apa és én" stb. A kicsi drága...

 

---

 

 

2010.november 30.

 

Egyik előző bejegyzésemben azt állítottam, hogy Magyarország produkálta a világgazdaság legdurvább inflációját. Aki nem hisz nekem, az kukkintson bele a HVG idei 46-os számába. Tehát: 1946. augusztus 1-jén

1 forintért 400 000 000 000 000 000 000 000 000 000 pengőt

kellett fizetni!!!

 

Más:

sms-t kaptam, melyben érdeklődnek, hogy mit szólok a tegnapi el clásicóhoz.

Válasz: semmit.

Ennyivel jobb a Barcelona.

 

---

 

 

2010. november 29.

 

Juliska lányom (5 éves, 10 hónapos és 10 napos) tegnap elmagyarázta, hogy milyen színűek a számok. Tehát:

- az 1-es sárga,

- a 2-es piros,

- a 3-as rózsaszín,

- a 4-es zöld,

- az 5-ös is zöld,

- a 6-os kék,

- a 7-es is kék,

- a 8-as narancssárga,

- a 9-es kék,

- a 10-es pedig zöld.

Szegény Charles Baudelaire csak 36 éves korában (Kapcsolatok című versében) jött rá, hogy „egymásba csendül a szín és a hang s az illat" (Szabó Lőrinc fordítása), ergo: Juliska lányom sokkal nagyobb költő, mint Baudelaire. (Mivel az embert elsősorban az különbözteti meg az állattól, hogy hajlamos az elhamarkodott következtetések levonására, úgy érzem, hogy ember voltom a fenti következtetéssel nagyszerű bizonyítást nyert...)

 

---

 

 

2010. november 24.

 

Szintén a lövétei fiókból került elő a Vörös Hadsereg által 1944 őszén piacra dobott pengő. Elfogadása mindenütt kötelező volt, csak épp fedezet nem találtatott mögötte:

 

Csoda-e ha, Magyarország produkálta a világgazdaság legdurvább inflációját? (Lásd: „az arany ma Pesten tizennyolcezer billió, egy milliárddal sem több!" stb.)

 

---

 

 

2010. november 23.

 

Londoni Maradona-rajongók figyelmébe: a nagy Diego Armando tegnap (nov. 22-én, román idő szerint 16,30-tól 17,45-ig) ott volt a Novak Đoković-Tomaš Berdych-meccsen (Mesterek Kupája, 6-3, 6-3).

Vajon mi vonzza Maradonát a szerbekhez? Barátsága Emir Kusturicával közismert, de Đokovićnak is többször felállva tapsolt. Például az első szettben (4-3/30-0-s állásnál), amikor a szerb egészen káprázatosan mentett meg egy pontot... Ki a fene hitte volna, hogy Maradona még a teniszre is kíváncsi? Még a végén kiderül, hogy a Shakespeare-filológiához is ért...

 

---

 

 

2010. november 19.

 

Dédnagyapám fiókjából mindenféle kincsek (régi pénzérmék, fényképek, földvásárlási szerződések) kerültek elő. Ilyen kincs az alább bemutatandó, 1912. január 2-án kiadott száz koronás bankjegy is:

 

 

 

El nem tudom képzelni, hogy dédnagyapó mire tartogatta ezt a pént; talán arra számított, hogy egyszer visszajön majd a régi világ!? Ebben volt is/lehetett is némi igaza, mert az Osztrák-Magyar Bank által kiadott pénzeket Magyarországon csak 1927-ben vonták ki a forgalomból. Kíváncsiságból utánajártam, hogy kb. mennyi lehetett az értéke ennek a 100 koronának. Nos:

- a Monarchia idején 1 kg színarany 3280 koronába került;

- ma viszont (főleg a világméretű gazdasági válság miatt) 1 kg színarany 31 800 eurót ér.

Egyszerű matematikával megállapítást nyer tehát, hogy 1 koronáért ma kb. 10 eurót adnának. Dédnagyapám tehát kb. 1000 eurónyi pénzt tartogatott a fiókjában.

Sokkal izgalmasabb kérdés, hogy mire lett volna elég ez a pénz 1912-ben. Nos:

- egy főszolgabírónak akkoriban évi 2500 korona volt a fizetése,

- egy országgyűlési képviselőnek évi 6400 korona,

- egy munkás pedig évi 900 koronát keresett.

A középosztály évi 2-3000 koronát költött, aki pedig 5000 koronát is el tudott pancsolni, az már gazdag embernek számított. Meg fogom nézni, hogy milyen volt akkoriban a korona-dollár árfolyam, de addig is hadd idézem Krúdyt, aki szerint az is bolond, aki túlélte Ferenc Józsefet...

 

---

 

 

2010. november 18.

 

Ha valaki azt hitte volna, hogy Argentína/Brazília „barátságos" meccset is tud játszani Brazíliával/Argentínával, az nézze újra a tegnap esti dohai meccset. Vagy vessen egy pillantást Ronaldinho „arcára" a lefújást követő pillanatokban. Pfuj, micsoda pofát vág a rusnya féreg!!! Egy ilyen pillanatért érdemes akár évekig is várni. És ami a legfontosabb: ha jól tudom, ezzel a győzelemmel Argentína 34-34-re mentette az ősi rivális elleni győztes meccsek statisztikáját!

 

(Az alábbi kép a BBC honlapjáról származik, és a győztes gólt szerző Messit ábrázolja... He-he...)

 

 

---

 

 

2010. november 15.

 

Egyik előző, Martonáronos bejegyzésem kiegészítéseként:

 

Szép lassan össze se lehet számolni, hány eposz, novella, regény, visszaemlékezés íródott a különféle „átmeneti" korszakokról - azt hiszem, korántsem véletlenül: hiszen ha még a „hosszú béke" éveiben is lépten-nyomon az derül ki, hogy „az emberfaj sárkányfog-vetemény", mennyivel igazabb ez a megállapítás a bizonytalanság éveire, amikor senki nem tudja, kinek kell szót fogadni, ki képviseli a törvényes hatalmat, pengővel kell-e fizetni vagy lejjel stb. (Legújabb irodalmi példaként Spiró György Tavaszi Tárlat című, az 1956-os forradalmat követő bizonytalankodásról szóló regénye említhető, de aki megélte a romániai '89-es fordulat éveit, az a saját bőrén is tapasztalhatta, hogy miről van szó.)

Aki a II. világháborút követő erdélyi közéletre/hétköznapokra kíváncsi, feltételenül olvassa el Katona Szabó István A nagy remények kora (Erdélyi demokrácia. 1944-1948) című visszaemlékezését (Bp., 1990, Magvető). A kézdivásárhelyi születésű író jelzett időszakban egyetemista volt és a Világosság című MNSZ-napilap újságíró-tanonca, illetve a frissen létrehozott Bolyai Egyetem mellett szerveződő Móricz Zsigmond Kollégium diákigazgatója, sőt, egy darabig az MNSZ „miniparlamentjében", a Százas Intézőbizottságban is szóhoz jutott. Egyáltalán nem véletlen tehát, hogy visszaemlékezésében minden, az erdélyi magyarságot akkoriban érdeklő kérdés szóba kerül: az erdélyi magyarokat hátrányosan érintő földreform-törvény éppúgy, mint az állampolgársági törvény stb. Katona Szabó megélte az „Észak-Erdélyi Köztársaság" idilli három hónapját (amikor Sztálin marsall - I. Mihály román királyt zsarolva - kiutasította a román közigazgatást Erdélyből), de ott volt Kolozsváron 1945. március elején is, amikor Gróza Péter (frissen kinevezett miniszterelnökként) bevonult Észak-Erdélybe. Lássuk, mit ír ezügyben Katona Szabó: „A tömeggyűlést valóságos népünnepély zárta, ahol a román parasztok tobzódó örömmel táncoltak. (...) A népviseletbe öltözött magyar falusiak ünnepélyes csendben, hangtalanul és rendezett sorokban vonultak el az emelvény előtt. (...) A szerkesztőségben [a Világosság szerkesztőségében - LLL] komor csend fogadott. Balogh Edgár beszaladt izgatottan, szétnézett, hogy mindenki ott van-e, csak Jékelyt nem látta. Később, mikor kérdőre vonta ezért, Zsoli (így hívtuk magunk között) azzal vágta ki magát, hogy még az élettől is elment a kedve ezen a nevezetes napon" (I. köt., 139-140. o.). És hogy nem csak Jékely Zoltán volt „kedvetlen" abban az időben, azt a Móricz Zsigmond Kollégium egyik szociológiai felmérése is bizonyította: „megdöbbentő volt az a helyzetkép, melyet a vidékről és az ottani hangulatról készült beszámolók tartalmaztak: reménytelenség, kiúttalanság, kivándorlási törekvések, állandó összeütközések a román és magyar lakosság között, csodavárás, teljes passzivitás, begubózás, csendőrök sorozatos önkényeskedése" stb. (I. köt., 450. o.). Jelzem, mindez a párizsi béketárgyalások előtti korszakra vonatkozik. Ami azután következett, az kész katasztrófa. Katona Szabó nagy érdeme, hogy őszintén, magát sem kímélve ír ezekről a kényes kérdésekről. „Még ma, negyven év múltán is átsüt a szövegen annak a kornak bizakodó reménységgel teli pátosza. Nem hamis hang volt ez, tényleg meg voltunk győződve arról, hogy széles társadalmi összefogással meg tudjuk oldani évszázados kérdéseinket" - kommentálja Katona Szabó egyik korabeli kiáltványát sokkal okosabban, a '80-as évek közepén. Balogh Edgár Férfimunka című, szánalmas önmentegetőzéséhez képest tényleg nem hamis Katona Szabó hangja. De ha valaki (például) Márton Áron '45-ös, '46-os beszédeit is elolvassa, bizony ezt a „nem hamis hang"-ot is kevésnek fogja találni...

 

 

---

 

 

2010. november 8.

 

„Agent secret mi-a fost iubirea, / Dar nu ştiu cînd s-a demascat" - írja egyik kései versében (Verset romanţat) George Bacovia (1881-1957), az egyik legjobb és legeredetibb román költő. Meg vagyok győződve, hogy Bacovia nem a kommunista titkosszolgálatokat akarta itt megverselni, de már ebben a két hátborzongató sorban is benne van valami a népboldogító kommunista rendszerek hangulatából.

Mindez arról jutott eszembe, hogy péntek reggel meghalt Adrian Păunescu (sz. 1943-ban, Besszarábiában, az egykori Bălţi vármegyében). Tudom, hogy nem szép dolog, de egy csöppet se sajnálom és betegsége utolsó napjaiban se sajnáltam (pedig milyen szép mondata van Tomasi di Lampedusának ezügyben: „Hogyan is lehetséges kikelni valaki ellen, akiről bizonyosan tudjuk, hogy meg fog halni?"). Păunescu volt a tehetség elpazarlásának legjobb példája a kortárs román költészetben. Pedig eleinte jól indult (még Dinescu is ezt állítja róla), aztán elkezdte kulturális szeánszait, aminek a legvadabb román nacionalizmus lett a vége.

Ezekről a szeánszokról, hál'istennek, én csak hírből hallottam, hallottam viszont Păunescu legocsmányabb magyarellenes fröcsögéseit különféle tévéadókon. Emlékszem például, mekkora cirkusz volt a Marius Tucă Show egyik, 1999-es műsorában. A román fociválogatott egy selejtezőcsoportba került a magyarokkal, és végre alkalom kínálkozott, hogy - először a történelemben - a román válogatott kerüljön ki az összecsapásból győztesen. Mindössze annyi volt a baj, hogy Gheorghe Hagi már bejelentette visszavonulását a válogatottból. Szívesen meghallgatnám még egyszer, hogy Păunescu milyen érvekkel bírta jobb belátásra a Kárpátok Maradonáját...

 

Apropó Maradona: ha kissé megkésve is, de Isten éltesse az 50 esztendős MINDENIDŐKLEGJOBBFOCISTÁJÁT. Aki, mint hallom, most épp Kínában jótékonykodik. Pont Kínában!!!

 

---

 

 

2010. október 26.

 

Ha valakit érdekel, hogy mivel töltöttem mostanában drága időm egy részét (főleg sofőri és pszichológusi minőségben), az kattintson rá a www.martonaronmuzeum.ro honlapra. Addig is: imhol egy fotó a csodaszép csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeumról:

 

---

 

 

2010. októbert 14.

 

Vajon miért van az, hogy verseket olvasó emberként egyre kevésbé érdekelnek a versek, a verseskötetek viszont annál inkább? Vajon miért vagyok annyira büszke arra, hogy birtokomban van Dsida Jenő Angyalok citeráján című kötetének (ami szerintem a legjobb erdélyi magyar verseskönyv!) egyik eredeti példánya? Ezek a kérdések azért fontosak számomra, mert a minap újraolvastam József Attila Nagyon fáj című kötetét. A kötet „paraméterei" valószínűleg mindenki számára ismerősek: 1936 karácsonyára adta ki Cserépfalvi Imre, hatalmas nekikészülődés után: „Igyekeztem a kötetet minél méltóbb köntösben nyilvánosságra hozni. Az adott helyzetben jelentős sikert nem reméltem, de azt joggal hittem, hogy néhány száz példányt eladunk, és ezáltal talán József Attila megoldja önmagában azt a belső válságot, amelybe sikertelensége és tragikus életkörülményei sodorták" - mondja Cserépfalvi. A kötet amúgy 36 verset (968 verssort) tartalmaz, és ez volt JA első „rendes" verseskönyve (a többire ő gyűjtötte az előfizetőket, ő fizette ki a nyomdát stb.), de most nem ez a lényeg, hanem az, ami a könyv elolvasása után megmaradt bennem. Például:

- én bizony le fogom cserélni a Levegőt!, mondjuk, a Temetés utánra, nem mintha bajom lenne az „Emberek, nem vadak - / elmék vagyunk!"-kal, hanem egyszerűen azért, mert magánhasználatra sokkal aktuálisabb „szállóigéket" is találni JA-nál: „s hogy gyónjak, kávézni hívom / meg ismerőseim"; „megérdemled, hogy atyád a halál!"; „Elejtem képzelt fegyverem, / mit kovácsoltam harminc évig"; „Dolgaim is úgy hallgatják személyem, / mint bolond tanárt az üres padok" stb.;

- újfent megállapítom, hogy nincs az az isten, aki megszerettesse velem a „Kiben zokogva bolyong heves hűség"- vagy „Makacs elmúlás tolja a világot"-szerű sorokat, miközben „a főzelék fagyott szagá"-n (egyetlen hátradobott jelző miatt) órákig tudnék tűnődni;

- megállapítom továbbá, hogy milyen jól lehet dúdolni a Ha a hold süt... gyönyörű anapesztusait: „Kioson, kenyeret szel a konyha kövén / s majszolja riadtan a gyermek";

- elborzadok a „látni ismét / lágy kedvesség" rímen (?), de elismeréssel adózok a „körbe forog / aligátorok"-nak, sőt, csámcsogok a „bajom / majom / nagyon / vakon / fajom" rímhalmazon;

- somolygok azon, hogy micsoda megerősítést kaphattak József Attilától az én szétjátszására felesküdt (irodalom)teoretikusok („nincs senkim, semmim. S mit úgy hivtam: én, / az sincsen. Utolsó morzsáit rágom, // amig elkészül ez a költemény"), holott az irodalom élvezetében is a „könnyes egyszerűség" (JA: Azt mondják) volna a lényeg...

Mondom, egyre kevésbé érdekelnek a versek, és... fenntartanám most is ezt az állításomat, ha időközben rá nem jönnék, hogy a fentiekben mindvégig versekről/verssorokról beszéltem. Nem baj. Egyszer talán a verseskötetek is sorra kerülnek...

 

 

---

 

 

Őzlábakon

 

2010. szeptember 29.

 

A hétvégét (végre) Lövétén töltöttük: horgászat, kirándulás, disznótor, részegség, sírás, miegymás. Szombaton - Szelterszből jövet - a feleségem megkívánta az őzlábgombát. Papláz oldalában röpke három perc alatt találtam is két kapitális példányt, amelyeket két manöken társaságában Önök is megtekinthetnek:

 

 

---

 

 

 

2010. szeptember 22.

 

Oviba indulás előtt kötelező módon mesét is kell tálalni a lányaimnak a tejbegríz vagy a bundáskenyér mellé. Rendkívül kreatív vagyok, de néha én se kerülhetem el a „lebőgést": ma reggel csak ennyire futotta (az ötlet onnan jött, hogy Viscuska /3 és fél éves/ elmesélte az álmát, mely szerint Krisztináék macskája megevett egy döglött patkányt):

 

„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy álom. Ment, mendegélt. Találkozott a jótündérrel. Köszöntötte illendőképpen.

- Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál - válaszolta a jótündér. - Hálából teljesítem egy kívánságodat.

- Valósággá akarok válni - mondta az álom.

És lőn.

Itt a vége, fuss el véle."

 

Hááát... mit mondjak? Nem volt sikerem. Még szerencse, hogy ott van kéznél Vaszilij, a levegőember. Vagy Gerzson, a drótember...

 

---

 

 

2010. szeptember 15.

 

...az újabb BL-sorozat. És mindjárt a legelején egy gyönyörűséggel - mármint annak, aki a Barcelona-Panathinaikoszt választotta a nyolc meccs közül. Ritkán látni olyan szépséget, mint ami az első félidőben volt (a 0-1-et is beleszámítva, természetesen).

 

 

Ami esetleg aggodalomra adhat okot, az a helyzetkihasználás (titok, hogy miért nem 15-1 lett a végeredmény), de ezt most inkább hagynám a hideg fejűekre: én inkább azért aggódom, hogy jut-e időm ilyen sűrű program mellett Szabó Gyula A sátán labdái című regényének mind az öt kötetére... Hiszen ma este is meccs van: a kolozsvári „bozgorok" fogadják a Baselt...

 

---

 

 

2010. szeptember 8.

 

Nem tudom, feltűnt-e valakinek, de Argentína 4-1-re alázta a világbajnok Spanyolországot. Igaz, hogy „csak" barátságos meccsen, igaz, hogy hazai (argentin) környezetben, de a zakó így is bő egy kicsit. Emlékszünk még, ugye, milyen cirkusz volt amiatt, hogy Maradona kihagyta Zanettit és Cambiassót a VB-keretből?! Nos, ezúttal mindketten szerepeltek Buenos Airesben, de nem hiszem, hogy ez a két fecske csinálta volna az argentin tavaszt...

 

---

 

 

2010. szeptember 7.

 

Két író lakozott az 1930-ban, Homoródalmáson született Szabó Gyulában: a sztárszerző, a „celeb", az olvasók írója (nyugodtan mondhatjuk, hogy a Gondos atyafiságot százezrek olvasták - csak meg kell nézni a falusi és kisvárosi könyvtárak rongyosra olvasott példányait), illetve az „írók írója".

Ez utóbbi faramuci szókapcsolatot Kemény Zsigmondról írva használja az irodalomtörténet, s félő, hogy főművével, A sátán labdáival (annak ellenére, hogy huszonötezres példányszámban adták ki!) Szabó Gyula is végképp ebbe a kategóriába sorolódik. Nagyon nehéz olvasmány Szabó Gyula könyve (II. Rákóczi György lengyelországi király-kalandjáról és az azt követő évekről szól a könyv, amikor tönkremegy mindaz, amit Bethlen Gábor és I. Rákóczi György Erdélyben felépített), hiszen az olvasónak újra meg kell tanulnia olvasni és - ami még nehezebb - újra kell tanulnia a magyar nyelvet: XVII. századi levelekből, naplókból, emlékiratokból, diplomáciai iratokból áll össze A sátán labdái szövete (az első idézet 1656 novemberéből, az utolsó 1660 májusából származik). A könyv legnehezebb problémája viszont - úgy érzem - mégsem „nyelvi", hanem műfaji: hogyan kell olvasni ezt a „szöveget": regényként, történelmi tudósításként (ez a „műfaji" megjelölés szerepel az alcímben), esetleg esszéként? Szabó Gyula elkövette azt a „hibát", hogy - „tisztességes" író lévén - pontosan megjelölte az idézetek forrásait, és az idézőjeleket is megtartotta. De az olvasó ezek ellenére is hajlamos fikcióként kezelni a dokumentumokat (márpedig az olvasónak, ugye, mindig igaza van) - talán ezzel magyarázható, hogy végül (legalábbis az olvasó tudatában!) regénnyé áll össze a történelmi tudósítás szövege...

Meg vagyok győződve, hogy a „posztmodern" irodalom pápái, az ún. amerikai egyetemi írók (John Barth, Donald Barthelme és társaik) egész életművüket szívesen elcserélnék A sátán labdáira. Nálunk meg olvasatlanul hever a könyvtárak polcain (ebből is látszik, hogy mi itt, Erdélyben, milyen gazdagok vagyunk!). Pedig - ha jól tudom - egyetemeinknek/bölcsészkarainknak már most is van annyi autonómiájuk, hogy maguk döntsék el, mit és milyen tanrend szerint tanítanak. Hasra esünk mindenféle (külföldi vagy magyar) divatos regény előtt, miközben karnyújtásnyira van tőlünk a legvegytisztább erdélyi&magyar irodalom. Vajha egyszer tankönyvíróink is elolvasnák A sátán labdáit!

 

 

 

---

 

 

2010. augusztus 30.

 

Elmehet-e a Blog-író szabadságra? Vagy cipelnie kell mindenhová a laptopját, hogy kéznél legyen? Ilyen és ehhez hasonló kérdések motoszkáltak a fejemben, amikor kiderült, hogy bő egy hónapja szünetel már a blogom. Válasz természetesen nincs, csak új bejegyzés. És az is a „folytonosság" (értsd: Argentína) jegyében:

 

1. hazalátogatott az amerikai sógor, aki komplett argentin felszereléssel lepett meg:

 

;

 

2. Juliska lányom (5 és fél éves) írni tanul. Vasárnap reggel azt kérdi az anyjától, hogy hogy kell leírni Argentínát (szegényke, mennyi baromságot hallhat az apjától!). Válasz: írsz egy Anya-betűt stb. Juliska boldogan mutatja az eredményt nekem, s kérdi, hogy még mit írjon le. Mondom: ha már Argentínát leírtad,  írd le Maradonát is. Imhol az eredmény:

 

;

 

3. feleségem vásárol a Gilics-boltban Csíkszentdomokoson. Gyönyörű körtéket lát a polcon, származási helyük: Argentína. Naná, hogy vesz belőlük egy kilónyit! Ha már a férje olyan hülye, ő se akar lemaradni:

 

.

 

 

---

 

 

2010. július 29.

 

Mély fájdalommal, de az isteni Diego akaratában megnyugodva én is tudomásul veszem, hogy immár nem Maradona az argentin válogatott kapitánya. Nem engedte, hogy bántsák 16 fős stábját, inkább lemondott. Megnéztem a teletexten: a frissen kinevezett Egervárinak „csak" 8 fős segédcsapat áll rendelkezésére (pálya-, kapusedző, masszőrök stb.). Úgy látszik, az isteni Diegónak mindenből duplán jut ki: nemcsak szeretetből és gyűlöletből, hanem stábból is. Hiányozni fog. Szürkébb, szárazabb, unalmasabb lesz a foci ezután...

 

 

 

2010. július 26.

 

Ilyen is ritkán fordul elő, hogy egy hét alatt szinte semmi nem történik. Csak meló van, csak eső van, de „szórakozás" semmi. Illetve (jobban utánagondolva) mégis kerül két db. „szórakoztató" esemény: egy „közéleti" és egy „magánéleti":

1. a hágai Nemzetközi Bíróság (International Court of Justice), az ENSZ elsődleges bírói szerve zöld utat ad Koszovónak. Lesz is nagy sírás-rívás Romániában, az ember - ha nem lenne „kisebbségi magyar" és nem lenne ettől még nevetségesebb a helyzete - halálra tudná röhögni magát azon, hogy egy kétezer éves büszke nemzet mennyire be tud szarni egy „árnyéktól";

2. a szeptemberi Székelyföldben lesz egy kis összeállítás a 80 éve Homoródalmáson született Szabó Gyuláról. Mivel én is Homoród menti vagyok, elolvasom (végre) SzGy Szerelmünk havában című, 1967-es novelláskötetét. Ülök tehát a budin szombat délután (július 24-én), és a Mátyuska macskája című novellát (elbeszélést?) olvasom. Bő fél órába is beletelik, míg visszalapozgatva, egy-egy bekezdést újraolvasva a végére érek. Seggem-lábam teljesen elzsibbad, de még percekig nem merek kilépni a budiról, hogy ne lássák a könnyeimet. Ilyen is ritkán fordul elő, hogy az ember végigzokogjon egy novellát. Köszönöm, Gyula bácsi, bárhol is legyél most...

 

 

---

 

 

2010. július 19.

 

Bő egy hete már, hogy véget ért a foci-VB. Nem kár érte, de azért elvonási tüneteim voltak/vannak. Nem unatkozom, arról szó sincs, sőt! Ideje lenne most már egy kicsit elvonulni a világvégére. Már ki is néztem a helyet: Lövéte fölött fog fölépülni az én kacsalábon forgó kulipintyóm, ahonnan jól látszik majd (északon) a Madarasi-Hargita és (délen) a Merke-tető. Lábam alatt pedig a falu...

 

 

 

 

2010. július 12.

 

Négy nappal ezelőtt Joan Font (ejtsd: Zsoán Font) katalán újságíróbarátunk e-mailben amiatt panaszkodott, hogy a katalán autonómiatörekvések szempontjából rendkívül rosszkor jött Spanyolország fociválogatottjának jó szereplése a dél-afrikai VB-n. Azóta azt is megtudtam, hogy katalán nemzet nem létezik (legalábbis a spanyol alkotmánybírák szerint), mert Spanyolországban csak egy nemzet van. Szombaton egymillióan tüntettek Barcelonában (ejtsd: Barcelonában - és nem Barszelonában), vasárnap este pedig Spanyolország megnyerte a VB-t. Kíváncsi voltam, hogy a katalán focistákból mikor bújik elő a katalán - ha előbújik egyáltalán. Nos, előbújt, csak ki kellett várni a végét. Bő tíz perccel a díjazás után Carles Puyol magához ragadta a kupát, majd egy másik katalán, Xavi Hernández (ejtsd: Csábi Hernández) társaságában tiszteletkört futott a katalán sárga-piros zászlóval a stadionban. Örültem a dolognak. És még jobban fogok örülni, ha majd egyszer a katalán válogatott nyeri meg a focivébét. Minden esélyük megvan rá, hiszen focizni tudnak. Ehhez már csak az kell, hogy a FIFA ne patkányok gyülekezőhelye legyen, hanem normális embereké. Skóciának, Walesnek, Észak-Írországnak, San Marinónak, a Feröer-szigeteknek lehet fociválogatottja, de a katalánoknak nem. A foci az egyik legszebb labdajáték. De még ezt is el lehet cseszni.

 

---

 

 

Örüljetek, örvendjetek...

 

2010. július 8.

 

Joachim Löw mégsem a reinkarnálódott Joseph „Sepp" Herberger. Podolskiba és Klosébe csak hálni jár a lélek. Mertesacker lábait is össze lehet bogozni. Stb. Mindez a tegnap este derült ki, a német-spanyopl elődöntőben.

 

Hallom, hogy a fritzek Özilt „német Messi"-ként emlegették. Bruhaha! Hát ez jobb vicc, mint az Összegyűjtött Rádiókabaré! Beckenbauer meg a németek „szép" focijáról áradozott. Jól sejtettem én, hogy gőze sincs a focihoz! Belérúgni a „lapdába", hogy „menjen valamerre", azt valamikor tudta. De csak ennyit. Stb.

 

Kedves Lionel Messi és Ángel di María!

Tegyétek el jó helyre a német-spanyol elődöntőről szóló DVD-t, s amikor nincs egyéb dolgotok, nézzétek meg újra és újra. Aztán másnap is. És azután is. És még azután is. Négy év múlva olyan középpályát akarok Nálatok, amilyent a spanyoloknál láttam (s amit már ezen a VB-n is vártam Tőletek). Addig is maradok rajongótok stb.

 

Mi pedig, kedves feleim, örüljünk és örvendezzünk, mert, lám, van isten!

 

---

 

 

Csend és vuvuzela. És halál

 

2010. július 5.

 

Azt hiszem, illik néhány megjegyzést fűznöm előző bejegyzésemhez:

 

1. hogy mennyire féltem a németektől, tanúsíthatják kollégáim és ismerőseim, akiknek vállát szerelmes könnyeimmel lucskosra sírtam. S mint általában mindig, most is az angolok a hibásak: elhitették a bunkó németekkel, hogy tudnak focizni. S ha ők egyszer elhisznek valamit, akkor baj van. Aki nem hiszi, járjon utána.

 

2. félelmemben tehát én is elkezdtem nagyképűsködni, hogy Messi így meg úgy. Gólkirály lesz. Hát nem lett. Nem is játszott semmit. Úgy általában az argentinjaim nem játszottak semmit. Nem mozogtak. Várták, hogy majd a másik kikaparja ama gesztenyét. Nem volt középpálya. Nem volt jobbhátvéd. (Heinze még hagyján.) A bíróról nem is beszélve...

 

3. ugyanis a második német gól (Klose első gólja) lesből született. Tessék megnézni! Ha 1-0 marad az eredmény, az argentinok pedig találnak egy gólt... Ugye, hogy máris másképp fest a dolog...

 

4. most persze lehetne szidni Maradonát. Hogy Cambiasso mennyire kellett volna a középpályára. S hogy Zanetti nem hagyta volna ficánkolni Schweinsteigert. Én viszont nem szidom a Nagy Diegót. Sőt, igazat adok neki! Mert még ezek után is hiszem, hogy a foci akkor a legszebb, ha az éteri költészetre hasonlít. Azt szeretném, hogy a foci ne tudomány legyen. Ne legyen se statisztika, se stratégia. Legyen szabadság azon a kibaszott focipályán is végre (hogy ilyen patetikus legyek).

 

5. nem kizárt, hogy Németország nyeri meg a VB-t. Erre minden esélyük megvan, hiszen most is közepes csapattal játszanak. Amikor a legjobbak voltak ('82-ben, Karl-Heinz Rummenige idejében), nem nyertek VB-t. A takonyevő Joachim Löw (mint tudjuk, a növényevő és húsevő állatfajták mellett egy harmadikat is ismer a tudomány - épp a takonyevő Joachim Löw személyében), szóval Löw győzelemre vezetheti a csapatot. Ám tegye! Bármennyi győzelmet arathat, ez a csapat úgyis a „futottak még" kategóriába fog tartozni. Sose fogják úgy emlegetni őket, mint az '54-es magyar, '70-es brazil vagy '74-es holland csapatot... Szóval: hadd kínlódjanak... Hiszen következnek a spanyolok... Aztán a hollandok. Vagy Uruguay. Milyen jó lesz nekem csak nézőnek lenni!...

 

---

 

 

Testvérek, fogadjunk!

 

2010. július 3.

 

Négy és fél órával az argentin-német negyeddöntő előtt bárkivel fogadok egy sörben, hogy Messi lesz a VB gólkirálya (jelenleg a szolid zéró gólnál tart). A következő forgatókönyvet tudom elképzelni:

1. kettőt rúg a németeknek,

2. hármat Paraguaynak az elődöntőben, illetve

3. újabb kettőt Uruguaynak a döntőben.

Tehát: bárkivel fogadok, hogy 7 góllal Messi lesz a VB gólkirálya. Az illetőnek mindössze be kell írnia ide, aztán már futhat is a sörömért.

Addig is: Hajrá, Argentína!

 

 

---

Fapofa

 

 

2010. június 28.

 

 

Egyetlen aprócska megjegyzés az Argentína-Mexikó meccshez: NEM HAGYOM, HOGY ELVEGYÉK A KEDVEMET A FOCITÓL. (Az Argentína-Németország negyeddöntőben pedig derüljön ki, hogy hol lakik az Úristen.)

 

---

 

 

 

2010. június 24.

 

Jelentem: olvassák a blogomat!!! Még a világ vezető kapitálista államában, az AEÁ-ban is! Igaz, hogy ott csak a sógorom, de Olvasóim közt nem diszkriminálok...

 

Tehát: előző bejegyzésemben kétségbeesett segélykiáltással fordultam a Világhoz, hogy szerezzenek nekem fotót a VB legszebb jelenetéről. GyAttila kollégám sajnált meg legelőször, de délelőtt még nem volt fenn a video a neten, hogy képlopóval segíthessen rajtam. Estefelé Sógorom (majd később /ma reggel/ Hertza Mikola prózaíró és informatikus) valósággal elárasztott szebbnél szebb képekkel a VB legszebb jelenetéről. Imhol ez a bizonyos jelenet (Hertza Miki küldeményéből):

 

 

Ami a csapatkapitányságot illeti: Messi meglehetősen szerényen viselte a kapitányi karszalagot. Nem úgy, mint Giorgos Karagounis, ez a kivénhedt, fogatlan, szőrét hullató, focizni nem tudó görög, aki nem átallott rátámadni a kiskölyökre:

 

.

 

Hogy miért kellett Messit még ezzel is leterhelni, azt nem tudom. Igaz, én nem vagyok Maradona (a fotót GyAttila küldte át, hogy ne nyavalyogjak olyan hangosan):

 

 

 

 

2010. június 23.

 

Hiába imádkoztam. Mexikó következik a nyolcaddöntőben.

 

Pedig olyan szépen alakult a dolog: Dél-Alfrika 2-0-ra, Uruguay pedig 1-0-ra vezetett a félidőben. Még egy-egy gól kellett volna mindkét meccsen a „jó" oldalon, hogy minden a legnagyobb rendben legyen.

 

Imáim, sajnos, nem találtak meghallgatásra. Bűnös ember lehetek...

 

De este legalább szemtanúja lehettem a VB legszebb jelenetének: az argentin himnusz után Demichelis - ahogy egy idősebb pályatárstól elvárható - bátorítóan simogatja meg a friss csapatkapitány Messi buksiját. Nem tudom, szegény Messinek mennyire hiányzott a csapatkapitányság, de a jelenet maga gyönyörű. Ha valaki szerezni tud nekem egy fotót erről a pillanatról, egy életre hálás leszek.

 

Időközben a központi hatalmak Caporettónál áttörték az olasz frontot (ha valaki nem értené: az első világháború történetét olvasom). Remélem, az argentinok görögök elleni győzelme nem lesz olyan „pirruszi", mint a 93 évvel ezelőtti...

 

---

 

 

 

 

2010. június 18.

 

Park Csu Jong csatár. Többek közt (hétköznap) az AS Monacóban edződik. Fegyelmezett, mint minden keleti. Visszamegy védekezni az emberével. Bár ne tenné. Ha ennyire fél, inkább ássa el magát valahol a kezdőkörben. Jó mélyre.

Messi végzi el a szabadrúgást balról. Jól meg van „húzva" a Jabulani. Park Csu Jong rémülten figyeli, hogy Demichelis zavartalanul fejelhet(ne) a dél-koreai kapu jobb felső sarkába. A Jabulani viszont elsuhan az argentin védő feje fölött. Időközben Park Csu Jongnak végérvényesen földbe gyökerezik a lába. A Jabulani Park Csu Jong sípcsontjáról zavartalanul pattan a dél-koreai kapuba. 1-0 Argentínának. Stb.

 

Jajistenem, milyen szép!

 

Rendesen megfájdul a szám a sok vigyorgástól. Kit érdekel, hogy Messi sok passzt elront, s hogy ezen a meccsen se rúg gólt? Amikor mind a négy gólban benne van! Kit érdekel, hogy Demichelis miatt az argentinok is gólt kapnak? Amikor minden olyan egyértelmű! Így, ilyen szépen (és ilyen bakikkal teletűzdelve) érdemes csak leélni egy életet...

 

Jajistenem, milyen szép!

 

Ahogy Szálinger Balázs írta magán-SMS-ben a francia-mexikói meccs közben: „Hejj de unalmas barmelyik meccs a mai utan..." És akkor még nem beszéltünk a Mesterről! Demichelis azt nyilatkozza, hogy a hideg futkos a hátukon, amikor Maradona beszél az öltözőben. Mutassanak még egy edzőt, akinek a játékosai beleborzongnak a gyönyörűségbe, amikor a Kapitány beszél! Kit érdekel, hogy Diego Armando Maradona edzőként - állítólag - analfabéta? (Bár ez se biztos: Nigéria ellen ő találta ki a Heinze-gól figuráját.)

 

Jajistenem, milyen szép!

 

Még a VB előtt megnéztem Emir Kusturica dokumentumfilmjét Maradonáról. Komolyan színészkedik a főhős, de van néhány perc, amikor őszinte megrendülés látszik rajta. Együtt sírok vele. Baaazeg, mekkora játékos volt! S mekkora játékos lehetett volna, ha nem nyúl a kokainhoz! Vagy ahogy Maradona mondja a filmben: „Mekkora játékos lehettem volna, ha nem nyúlok a kokainhoz!" Folyamatosan lelkifurdalása van. Ez jó. Így, ilyen szépen (és ilyen csúnya bakikkal teletűzdelve) érdemes csak leélni egy életet...

 

Jajistenem, milyen szép!

 

Úgy néz ki, hogy a nyolcaddöntőben Mexikó következik. Egy kicsit irtózom tőlük: négy évvel ezelőtt is csak egy talált góllal (igaz, Maxi Rodriguez gólja BOMBAgól volt) tudtunk nyerni ellenük. Aztán a negyeddöntőben következnek a németek. Négy évvel ezelőtt is sokkal szebben fociztunk ellenük, a tizenegyespárbajban mégis kikaptunk tőlük. Hátha ezúttal...

 

De ha nem, az se baj.

 

Úgyis ők a leglegek.

 

Immár örökre.

 

---

 

 

 

 

 

2010. június 17.

 

Az Argentína-Dél-Korea meccs előtt ajánlatos elolvasni Szálinger Balázs kitűnő cikkét (ugyanazt írta meg, amit én is gondolok, csak neki több ideje van):

 

http://www.litera.hu/hirek/maradona-belenyul-a-tortenelembe.

 

De ami most a legfontosabb: gólt rúgni Messinek is! Úgyhogy ne nagyon nyugtatgassa a kölköt, Kapitány úr:

 

.

 

---

 

 

 

 

2010. június 15.

 

Ha én japán lennék (de „rendes", komoly, fanatikus japán!), most harakirit követnék el. „Szégyelletemben." Győz ugyan a csapatom, de milyen szar meccsen!!!

Más: tisztességes focista egy teljes életet vár olyan helyzetre, amilyen Aureliano Torres előtt állt az Olaszország-Paraguay meccs első félidejében. S mit csinált fent nevezett istenadta? Eltöri, kiheréli, mellérúgja stb. a hírhedt Jabulaniballt. Jabulani! Zulu nyelven állítólag „ünneplés"-t jelent. Ünneplésnek talán jó, de hogy focilabdának szahar, az is biztos! Egy darabig még nézem, hogy' kínlódnak vele a jobb sorsra érdemes focisták, aztán harakirit követek el. Vagy elmegyek kakukkfüvet és köményt gyűjteni Csíkszentdomokos Lokút nevű dűlőjébe. Mint a Japán-Kamerun meccs után...

 

---

 

 

 

 

2010. június 14.

 

Megkértek, hogy néha írnék a dél-afrikai VB-ről. Hááát... erről a VB-ről én nem írok semmit. Minden idők legrosszabb foci-VB-je (a '90-es olaszországi) emellett a futball ünnepe volt. Lehet, hogy a Hollandia-Dánia után meg fog változni a véleményem, de egyelőre szánalmas produkciókat láthattunk. Németország ugyan négy gólt rúgott, de ennek a Mark Schwarzernek a Lövétei Szénporos csatárai is lazán berámolnának hármat.

Ami pedig Argentínát illeti... Vagy várjam ki a végét? Vagy pihenjem ki magam? A napokban ugyanis építkezésen dolgoztam (Lövétén, a „húgoméknitt" - hogy ezt a gyönyörű székely helyhatározóragot használjam), s nem kizárt, hogy túl fáradt voltam egy ilyen „nagy" eseményhez:

 

.

 

(A képen öt csatár látható, én a jobbszélső vagyok, amint épp egy talicska vasbetont próbálok nem kiborítani.)

 

---

 

 

 

 

 

2010. június 4.

 

Három napja Galántai József Az első világháború című könyvét olvasom. Hadd álljon itt „illusztrációként" anyai dédnagyapám és két, hősi halált halt fia síremléke a lövétei temetőből:

 

.

 

---

 

 

 

 

 

2010. június 2.

 

 

Végre megvan a VB-győztes focicsapat 23-as kerete! (Csak sérülések esetén fog változni ez a keret!) Szerencsére a sport.ro román tévécsatorna rendszeresen közvetíti az argentin focibajnokságot (úgy az Aperturát, mint a Clausurát), úgyhogy többé-kevésbé minden játékos ismerős (a lista a FIFA honlapjáról származik, ők pedig tudvalevőleg hadilábon állnak az ékezetekkel /ezért szerepel a Colón helyett Colon, Higuaín helyett Higuain stb./):

kapusok : Sergio Romero (AZ Alkmaar), Mariano Andujar (Catania), Diego Pozo (Colon);

hátvédek : Nicolas Burdisso (Inter Milan), Martin Demichelis (Bayern Munich), Walter Samuel (Inter Milan), Gabriel Heinze (Olympique Marseille), Nicolas Otamendi (Velez Sarsfield), Clemente Rodriguez (Estudiantes), Ariel Garce (Colon);

középpályások : Javier Mascherano (Liverpool), Juan Sebastian Veron (Estudiantes), Maximiliano Rodriguez (Liverpool), Mario Bolatti (Fiorentina), Angel Di Maria (Benfica), Jonas Gutierrez (Newcastle), Javier Pastore (Palermo);

csatárok : Sergio Aguero (Atletico Madrid), Diego Milito (Inter Milan), Martin Palermo (Boca Juniors), Carlos Tevez (Manchester City), Gonzalo Higuain (Real Madrid), Lionel Messi (Barcelona).

 

Nem is tudom, volt-e VB-keretnek ilyen félelmetes támadósora (beleértve az '54-es magyar válogatottat is). Kíváncsi vagyok hány gólt fognak rúgni. Én a 7 meccsen (bő 4-es átlaggal számolva) 30 gólt várok tőlük. Hogy a végén senki ne fanyalogjon...

 

---

 

 

 

 

2010. június 1.

 

Sakkor az úgy vót, hogy május 18-án elindultunk a Délvidékre. 19-én kimentünk a zentai Tisza-partra („A Tisza-parton mit keresünk?")

 

 

meglátogattuk a Zentai Városházát,

 

 

majd találkoztunk a rajongókkal,

 

 

20-án Péterváradon szerettük egymást

 

 

majd 21-én lementünk Belgrádba a Hungarológia Tanszékre, illetve a nándorfehérvári várba

 

 

Szintén 21-én (délután) találkoztunk az al-dunai székelyekkel (Bukovinából, a XIX. század közepén telepítették őseiket a Duna mocsaraiba), akik elénekelték nekünk a Székely himnuszt (szinte sírva fakadtam)

 

.

 

Befejezésül (i. m. Gion Nándor) imhol egy szép, Virágos „katona" (elvégre a Délvidéken voltunk, ha nem is Szenttamáson):

 

 

 

 

2010. május 31.

 

Az előbbi bejegyzéshez kapcsolódóan: végre volt egy nyugodt hétvégém (szénacsinálással, miccssütéssel egybekötve), gyorsan el is olvastam Balogh Edgár Férfimunka című könyvét (418 oldal). Azt hittem, a végére meg tudom sajnálni az emlékírót, de nem jött össze. Őszinteségét méltányolom, de sehol semmi megbánást nem tapasztalni BE részéről. Például: a reakciósok utáni hajszában a Világosság hasábjain kicsinálják György Lajos irodalomtörténészt (mint hamarosan kiderül: teljesen igaztalanul). Ez a György Lajos szerkesztette a két világháború között (Márton Áron társaságában) az Erdélyi Iskola című pedagógiai folyóiratot; miután György Lajos neve hurcára került, Márton Áron püspök annyira „megsértődött" a Világosságra, hogy megtiltotta a papjainak eme napilap olvasását. Lássuk csak, mit is ír BE az erdélyi magyarság korabeli „önvizsgálatáról": „Becsúszhattak hibák, túlzások és vak vagdalkozások, hovatovább mégis kiviláglott, hogy az erélyes fordulat (kiemelés tőlem - LLL) mindenképpen saját maguk tudatára ébresztheti a tömegeket, arra, hogy önnön érdekükben felmozduljanak" (224. o.).

És a tömegek felmozdultak. Mint 1948-ban is (az 1848-as forradalom centenáriumán): „Egy vasárnap este, 1948. június 27-én, a marosvásárhelyi Kultúrpalota dísztermében nyitottuk meg az ország minden részéből érkezett művészi csoportok versenyét" (274. o.). „Örömmel közölhettem, hogy a helyi előkészítő versenyeken 10 000 szereplő 100 000 néző előtt mutatta be értékeit" (uo.). Egyik művészeti alkotás jobb, mint a másik, például: „Korszerűségével keltett figyelmet a nagyváradi Carmen cipőgyár kórusa József Attila Döntsd a tőkét című versének megzenésített előadásával, s nagy volt a sikere a petrozsényi bányászifjak Ady-kórusának is (villogtak bányalámpáik, előadásukat közkívánságra meg kellett ismételni" (277. o.). Milyen szép is a művészet! Főleg akkor, ha korszerű (és haladó - teszem hozzá én).

 

---

 

 

 

 

 

2010. május 27., 13 óra 40 perc

 

Az előző bejegyzéshez kapcsolódóan: május 15-én levelt írt Gál Attila (az Erdélyi Híradó szerkesztőjéről van szó), hogy könyveket fog rendelni a bookline-ról, nem társulnék-e bé én es. Dehogynem! Három könyvet rendeltem, többek közt Balogh Edgár Férfimunka című könyvét, amelyben a közíró 1945-1955 közötti ténykedését emlékírja meg.

 

---

 

 

 

 

 

2010. május 27., 13 óra 14 perc

 

Lassan két hete lesz, hogy nem jegyeztem be semmit ide (ezt csak azért írom, hogy segítsem az Olvasót - ha véletlenül matekezni támadna kedve). Két hét nagy idő, rövidebb idő alatt is nyertek már meg háborút... Két hét alatt én bebarangoltam a fél világot. Nem emlékszem pontosan minden momentumra belőle, de az elkövetkezőkben igyekszem majd beszámolni arról a kevésről, ami megmaradt...

 

*

 

Mielőtt még elindultam volna a hosszú útra, belezuhantam két könyvbe (legyőzendő az idegességet): az egyik Balogh Edgár Hídverők Erdélyben című kötete. Válogatást tartalmaz BE Világosságbeli (ez volt az MNSZ kolozsvári napilapja /ennek a művelődési oldalait szerkesztette egyik kedvenc költőm, Jékely Zoltán/),1944-46 között írt cikkeiből:

 

 

Tanulságos olvasmány: már a címtől frászom van, de ez még hagyján. BE és Kurkó Gyárfás és társaik naivitása az, amitől igazán guttát kap az ember: „Észak-Erdély bekapcsolódása a demokratikus Romániába nem az 1940 előtt volt sötét világ kisebbségi elnyomásainak, terrorisztikus diktarúrájának, gyarmatosító rendszerének visszaállítását jelenti" - írja BE 1945. április 22-i, Sem 1944, sem 1940 című cikkében (62. o.). Hát persze hogy nem azt jelenti!!! De olvassuk tovább: „Szívesen idéznők most íróinkat, biztató szavukat az élről, útmutató jeladásukat, de valahogy úgy van, hogy nemigen találták még fel magukat, s eléggé hátul kullognak a sorban. Inkább munkásainkra és földműveseinkre hivatkozunk tehát, az építő munka hőseire, akik új gépalkatrészeket találnak fel a Dermatában, munkaórák százait nyerik meg a szabóműhely többtermelési versenyében, vagy kalákába járnak, nehogy bevetetlen maradjon a földosztásból szerzett új barázda. A munka hősei kötetlenül élnek a szabadsággal. Nem a történelmi hagyományok rabjai, hanem új történelem kezdeményezői, akikkel indul az új hagyomány. Amíg a marakodó sovinisztákkal a történelem egy förtelmes korszaka zárul le, a munka hősei alkotásaikkal zengik, termelő fáradozásukkal írják mindazt, amit költő még itt nem zengett, író meg nem írt: jövőnk szépségesen emberi dalát" (uo.). Szegény költők és írók! Hogy zengték, hogy írták később azt az emberi dalt (tisztelet a kivételnek)! Még az én ifjúságom idején is ettől a daltól volt hangos az új barázda...

 

 

---

 

 

 

2010. május 12.

 

Pénteken Kolozsváron voltam a 20 éves Helikont ünnepelni. Jól sikerült az ünneplés: miután (szombat) reggel hatkor sikeresen megküzdöttem a „Sétatéri Fojtogató Rém"-mel, némi kalandozás árán este fél 6-ra már haza is érkeztem Domokosra, így a vasárnapot teljesen az eclogázásnak tudtam szentelni, értsd: újraolvastam Faulknertől A régieket, illetve Turgenyevtől az Utazás Erdővidékre című elbeszélést.

Faulkner novellája az Eredj, Mózesben jelent meg: félig megbolondultam, amíg sikerült kihámozni a szövegből, hogy ki kinek a fia/borja/leánya...

 

 

...nem beszélve arról, hogy még a Google Earth-öt is igénybe vettem, hogy rájöjjek: hol játszódik a cselekmény. Fölösleges volt a sok kínlódás, mert a Litera végül leközölte a Faulkner által rajzolt térképet Yoknapatawpháról...

 

 

S hogy miért kell Faulknert meg Turgenyevet olvasni ecloga-írás előtt? Hát ezekért:

a.) „a szekér irdatlan ciprusok, gumi- és tölgyfák között bukdácsolt, nem csattogott ezek közt fejsze, csak vadászoké, hanga és nád áthatolhatatlan fala között - két engedékeny, mégis tömör fal, mögötte rögtön a vadon, mely örökre rávéste jelét a fiú szellemére már az első két hét alatt, mintha előredőlve és kicsit lehajolva nézné és figyelné őket, nem ellenségesen, ilyen indulatra nincs oka, csak borongva, titokzatosan, irdatlanul, majdnem szórakozottan" (Faulkner);

b.) „Erdővidék. Az egész látóhatárt átölelő hatalmas fenyves a tengerre hasonlít. Ugyanazokat a benyomásokat kelti: ugyanolyan érintetlen őserő árad hatalmasan és fenségesen a néző szeme előtt. Az évszázados erdők mélyéből, a vizek halhatatlan öléből ugyanaz a hang száll fel: »Semmi szükségem rád - mondja a természet az embernek -, én uralkodom, te pedig azzal törődj, hogy meg ne halj«" (Turgenyev).

 

---

 

 

 

 

 

2010. május 6.

 

Előző bejegyzésemben említettem 1 (egy) db. sebespisztrángot. De nem volt mindig ilyen szegényes az eklézsia! Tavaly tavasszal például 2 (kettő) db. sebespisztráng fölött rendelkeztem!

 

 

Erre is lehet azt mondani, hogy he-he, amire viszont én Márk „evangyéliomá"-val felelek:

 

„Letelepedének azért külön-külön seregenként, százanként és ötvenenként.

És minekutánna vette volna az öt kenyereket és a két halakat (kiemelés tőlem - LLL), az égre feltekintvén, hálákat ada, és megszegé a kenyereket, és adá az ő tanítványinak, hogy azok eleibe adnák, és a két halat (kiemelés tőlem - LLL) is elosztá mindennek.

Evének azért mindnyájan, és megelégedének.

És felszedék a maradék darab kenyereket tizenkét teljes kosarakkal, és a halakból is.

Valának pedig a kik ettek mintegy ötezer férjfiak." (6, 40-44)

 

Az „evangyéliom"-ot azért tettem idézőjelbe, mert én római katolikus vagyok. A Károli-féle Új testamentomot (is) csak sznobságból vettem meg (merthogy Arany János és Ady is ezt olvasta). Évekig hajkurásztam egy olyan, régi magyar nyelvű Bibliát, amit Arany és Ady is olvas(hat)ott: le volt lejegyezve nálam Arany János Ráchel című versének mottója („...siratván fijait, nem akart vigasztalást bévenni, mivelhogy az ő fijai nem volnának" [Máté, 2,18]), hogy ha antikváriumban járok, kizárólag olyan Bibliát vegyek meg, amelyben pont fix úgy szerepel az illető passzus, mint az idézett mottóban. Megérte kivárni a megfelelő alkalmat: a bp.-i Jókai téri antikváriumban 500 Ft-ért gyönyörű Új testamentomot vettem („Kiadja a brit- és külföldi Biblia-tásulat, 1898"):

 

 

Ha fel akarok üdülni „irodalmi nyelvileg", kizárólag ezt a könyvecskét olvasgatom...

 

---

 

 

 

2010. május 4.

 

Május 1-jén szabadnapot adtam magamnak, azaz egyedül (család nélkül) mentem horgászni. Végigjártam a Homoródfürdő és Homoródkeményfalva közti jópár kilométert, nagyjából eredménytelenül: egyetlen sebespisztrángot sikerült kifogni, igaz, ennek az egy szem „tömörgumi-hal"-nak is örülni tudtam. „Kifogtam" viszont a majálisolók széles népi tömegeit: az egész Ilona völgye zengett a Koncz Zsuzsával hígított lakodalmas rocktól.

Hazaérve elővettem Szabó Gyula Volt egyszer egy gyermekkor című könyvét.

 

 

Nagyon szépen ír a szülőfalujáról, Homoródalmásról (Lövéte „tőszomszédjáról"), illetve a szüleiről. A Szivárványunk kútjai című befejező írás pedig egyenesen gyönyörű. Nyelvhasználatát néhol „idegennek" érzem, ennek ellenére a könyv mindig kézügyben lesz majd. Két részletet mindenképpen idézni kell:

 

„A szülőföld [olyan], mint a jó könyv: már szinte betéve tudja az ember, mégis mindig tele van új és új meglepetésekkel."

 

„Otthoni iskolás koromban sokszor búslakodtam, hogy nem tudok szépen írni; nálamnál gyengébb tanulók olyan szépen tudták leírni azt is, mit nem tudtak, hogy gyönyörűség volt nézni, én meg amit tudtam is, olyan csúf betűkkel írtam, mint akinek ujjbegyét az írástudatlanság keresztjének árnyéka kísérti; de már akkor is volt egy szó, ahol az én betűim is megemberelték magukat, kiművelődtek, valósággal gyöngybetűkké szépültek, felvették az alkalomhoz illő ünnepi köntösüket, s azt hiszem, még illatoztak is, mint a falu seprett főutcáján virággal a kezükben, karonfogózva végigsétáló leányok vasárnap; különös örömem telt benne, hogy van egy szó, amit én is szépen írok, s különösen Keresztúron, ahol a honvágy is melegített, ezt az egyetlen szót legcsúfabban író koromban is szépen tudtam írni, s olykor egész oldalakat teleírtam vele: »Homoródalmás«. Nem tudom, melyik kő alatt kell keresni a dolog titkát, de ezt a szót, a szülőföld nevét sohasem írtam csúnyán."

 

Vajon én tudok-e majd olyan „szépen" írni a felmenőimről, mint Szabó Gyula? Például dédnagyapámról, Lázár Dénesről (1861-1941)?

 

 

Vagy nagyapámról, Lázár Lőrincról (1905-1989)?

 

 

 

---

 

 

 

 

2010. április 29.

 

 

Minden futballszerető törzs, nép és nemzetség nevében: TILTAKOZOM! Felháborító, kiábrándító, sőt, undorító az, ami tegnap este történt a Barcelona - Internazionale Milano BL-elődöntő visszavágóján. Tudjuk, hogy Dante az árulást tartotta a legocsmányabb bűnnek (a guelfek és ghibellinek közti polgárháború kárvallottjaként, a száműzetés keserű kenyerét rágcsálva volt ideje gondolkozni a dolgon). Tudjuk, hogy Lucifer mellett Júdás is ott fagyoskodott Dante poklának legeslegmélyebb bugyrában. Öszintén remélem, hogy 1997 óta Helenio Herrera, az Inter egykori, „legendás" edzője, a catenaccio szülőatyja, a szép foci elárulója is ott didereg Júdásék társaságában. Kár, hogy argentin volt az istenadta. Kár, hogy Javier Zanetti, Walter Samuel, Esteban Cambiasso és Diego Milito szintén argentinok. Én a helyükben levonultam volna a pályáról!...

A kézilabdában büntetik a passzív (támadó)játékot. Javaslatot fogok tenni a FIFA-nak, hogy ha egy focicsapat öt percig nem jut át labdástul az ellenfél térfelére, zavarják haza őket. A javaslatomat támogató aláírásokat ide várom!!!!!!!!!!!!!

 

(A fotóért külön köszönet Attila kollégámnak!)

 

---

 

 

 

2010. április 28.

 

Mindenkinek van bélyeg-/képeslap-/nőibugyi-/stb.-gyűjteménye. Én levélgyufa-gyűjteményt szeretnék. Nem tudom, mit szeretek a levélgyufákban, de szeretem őket. Az alábbi (üres) levélgyufát a Székelyföld pincéjében találtam. Szállítója: György Attila. Tervező (Para István karakaturista plakáttervét felhasználva): J. Szondy György. Származási hely: A négy bölcs sintérhez címzett római katolikus kocsma (Erdély, Székelyföld, Csíkszereda). Jó hangulat garantálva!

 

---

 

 

 

Eclogák

 

2010. április 26.

 

Tavasz közeledtével az írók/szerkesztők ereiben is gyorsabban kering a vér:

a.) ma reggel kaptam egy levelet Kemsei Istvántól, hogy írt egy kis dolgozatot Árkádia-féle című kötetemről;

b.) Pécsi Györgyi már korábban közölte, hogy a Kortárshoz is beérkezett egy reci, Harmadik eclogám majd együtt jelenik meg ezzel a recivel;

c.) tíz perce sincs, hogy Füzi László szintén bejelentkezett: verset kér a Forrásnak, mert Dobás Kata megrecenzeálta a kötetemet.

 

Kérdés: lehet-e ilyen körülmények között lustálkodni? Pedig mennyi dolgom volt/van:

- megkereszteltük Csabikát;

- kiheréltük a malacot;

- ganyét kéne teríteni a kertben és megszántani a földet stb. S nekem mégis eclogázni kell! Gyorsan megnéztem a számítógépem eclogak című „folderében", hogy van-e valami használható ötlet, de csak egy Horatius-idézetet találtam (ha majd, egyszer, összeáll egy eclogás-kötetem, ez lesz a kötet mottója):

 

„Ó, falu csöndje! Mikor térek haza újra? Mikor lesz

újra szabad könyvek közt, vagy szunnyadva, henyélve,

boldogan, otthon, az élet gondját végre felednem?

Ó, amikor föltálalják a babot s a salátát,

házi szalonna meleg zsírjával hintve, kövéren!...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Nem kívánod az erdőket városra cserélni?

Rajta, barátom, higgy nekem, indulj! Mert e világon

senki a földilakók közt nem menekül meg a sorstól,

és a halál kicsit és nagyot egyként elvisz. Ezért hát,

míg tudsz, édesem, élj csak boldogan és örömök közt..."

 

(Quintus Horatius Flaccus: Satirák, II/6. Bede Anna fordítása)

 

(Folyt. köv. - legalábbis elvileg.)

 

---

 

 

Feuilleton

 

2010. április 19.

 

Épp jegyzeteket készítek 19 nap krónikájához, azon töprengve, hogy egy 10 nappal ezelőtti esemény rögzítése naplóbejegyzésnek számít-e, amikor megjelenik Vicuska (3 éves kislányom) egy pohár gyurmával:

- Apa, főztem neked húsos limonádét - mondja. - Van benne bazsalikom és tárkony is. Edd meg!

Megeszem a „húsos limonádét" („játékiból"), és elégedetten nyugtázom, hogy az alapok már megvannak ahhoz, hogy Vicuskából is ügyes székely kislány váljék. A „naplós" kérdés viszont megválaszolatlan marad. Spongyát rá. Inkább álljon itt 19 nap csontváza (a húst képzelje oda a T. Olvasó, úgyis ez a divat manapság).

 

I. rész

 

Április 7-én Békéscsabán voltam a 15 éves Előretolt Helyőrséget ünnepelni. Mivel a barkaonline-on erről az eseményről már részletesen beszámoltak, én nem foglalkozom vele bővebben. Esetleg csak egy kérdés SOS-szerűen:

- Nem tudja valaki, hányas nadrágot hord (visel?) Zalán Tibor?

 

II. rész

 

Mielőtt még elindultam volna Békéscsabára, meglátogatott egyik kedves ismerősöm a szerkesztőségben. Feleségem Márton Áron Emlékkiállítást tervez Csszdomokosra, képekkel, egyebekkel. Tudjuk, hogy Márton Áron hadnagyként szerelt le az I. világháborúból, tehát a feleségemnek I. világháborús fotókra volt szüksége. Ilyen fotókat hozott a fent említett kedves ismerős. Márton Áronról azt is tudjuk, hogy csíki létére Székelyudvarhelyen vonult be a cs. és kir. 82. székely gyalogezredbe. Fent említett kedves ismerős tehát elhozta az ezred történetét is. Ebből a könyvből (is) olvasgattam Békéscsaba előtt:

Nagyapám testvérei (mint általában a lövéteiek) szintén a 82-eseknél szolgáltak. Birtokomban van egy gyönyörű kép „nagynagybátyámék" századáról:

A kép hátoldalán a következő levél olvasható:

 

Címzés:

 

Lázár Dénes

Udvarhely megye

Lövéte

 

„Kedves Szüleim és testvérem!

Küldöm a századunk képét miis itt vagyunk minda hárman ezen képet tarcsák meg emlékből hogy fijok esztet olaszországból kütte volt hogyha mégis nem térnék visza magokhoz telyes tisztelettel fijok János. 1918. V/9én áldozócsütörtökön."

 

III. rész

 

Miután hazaértem Békéscsabáról, szlovákiai magyar írókat fogadtunk a Székelyföld Galériában (április 9-én). Volt egy kislány (a neve nem jut eszembe /utólag megnéztem a neten: Hudák Katalinnak hívják a lányt/), aki elgitározta Ady Egy ismerős kis fiú című versét. Szégyen-gyalázat, de a vers ismeretlen volt előttem. Pedig milyen szép!

 

„Az a kis fiú jár el hozzám

Mostanában, nevetve, holtan,

Aki voltam.

 

Édes kölyök: beteg, merengő,

Körüllengi s babrálja lágyan

Szegény ágyam" stb.

 

Patetikus egy kicsit, talán ezért idegenkednek Adytól „mostanában, nevetve, holtan" az okostojások. Lelkük rajta!

 

IV. rész

 

Békéscsaba után, de még Észak-Magyarország előtt kivégeztem két könyvet:

- Dombrády Lóránd - Tóth Sándor A magyar királyi honvédség 1919-1945 című könyve a legidegesítőbb, amit mostanában olvastam. Pedig 1987-ben adta ki a Zrínyi Katonai Kiadó!!! Néhány napja fedeztem fel, hogy megvan a Székelyföld könyvtárában Gosztonyi Péter A magyar honvédség a második világháborúban című munkája is (Európa, 1992), úgyhogy „felüdülésként" ezt is el fogom olvasni.

- Márai Sándor 1946-os (teljes) naplóját azért vettem meg, mert kíváncsi voltam, hogy a párizsi béketárgyalások alatt/közben mit csinált egy nagy magyar író? Nos: Márai naplót írt, azaz ő is el volt foglalva a mindennapokkal: inflációval és egyebekkel. Például: „az arany ma Pesten tizennyolcezer billió, egy milliárddal sem több!" (206. o.). Vagy: „most kiáltják ki a Köztársaságot" (58. o.). „Ötletei" vannak: „új műfajt kellene kitalálni. Például ezt: tíz éven át hexameterekben hallgatni" (91. o.). Megállapít: „Az emberek nem tudnak tulajdon képükre alkotott Isten nélkül élni - igaz, néha beérik egy ökörfejjel" (82. o.) Stb. Jó lenne egyszer nekem is megpróbálkozni a naplóírással. És komolyan venni magamat is néha!

 

V. rész

 

Április 13-14-én Észak-Magyarország: Izsófalva, Kurityán és Kazincbarcika. EMIL-tagként én is felolvastam. Óriási siker.

 

VI. rész

 

Lett volna még egy kolozsvári kitérő is (április 16-án), de azt már nem vállaltam (holott azelőtt becsületszóra megígértem). Nem bírtam tovább. Anteusz kismiska mellettem, ami az anyaföldre való igényt illeti. Ugyebár.

 

VII. rész

 

Április 17-én sipirc haza Lövétére. Meglátogattam a húgomat. Kisfiát, Csabikát én fogom keresztelni április 24-én. S egyúttal kölcsönkértem tőle (nem Csabikától, hanem a húgomtól) Mark Twain Élet a Mississippin című könyvét. Írni akarok a Homoródok mentéről. Ha már a szobám falán ott lóg a bekeretezett „Homoród mente" (jobbra fent, a szobanövény mellett).

Látni akartam, hogy más hogy csinálja az útleírást. Petőfit, Orbán Balázst, az Orbán Balázs-előd Jánosfalvi Sándor Istvánt, „A Homoród füzes partján..." (Dolgozatok a Székelyföld és Szászföld határvidékéről) című könyvet már kijegyzeteltem. Javaslatokat várok további útleírásokra... Én addig is eszem a „húsos limonádét".

 

---

 

 

Fejmasszázs

 

2010. március 30.

 

Április 1-jén nekem kell beszédet mondanom Könczey Elemér karikaturista csíkszeredai kiállításán. A beszéd „vázlatát”, illetve Könczy egyik rajzát csatolom:

 

Könczey Elemér fejadag című kiállítása elé

 

Első Példabeszéd:

„Kiterjedt lövétei rokonságunk egyik legszínesebb figurája Rézhangú Lőrinc bácsi volt. Nem tudni, mi okból, de az 1950-es évek közepén - néhány tucat ember társaságában - ő is belépett a lövétei kollektívbe. Ez a kollektív, a terméketlen földek miatt, eleve halálra volt ítélve, nem beszélve arról, hogy a tagok néha meg is dézsmálták a »közös«-t. Egyik alkalommal, mikor elkapták A Tolvajt, a vezetőség úgy döntött, hogy az illetőt ki kell »vetni« a kollektívből. Egyedül Rézhangú Lőrinc bácsi szólalt fel a határozat ellen:

- Ne ve...ve... vessék ki! - makogta érces hangján. - Ha kive... ve... vetik, jól menyen dolga! Hagyják, hogy sínylődjön itt velünk!..."

 

Második Példabeszéd:

„Szegről-végről Medve Ladó is a rokonságunkhoz tartozott. Káderesként dolgozott Lövétebányán, de nem ez volt a legnagyobb hibája, hanem kritikátlan szovjetbarátsága. 1953 elején, Sztálin halálakor, ő búcsúztatta el a generalisszimuszt az összetrombitált bányászoktól:

- Hogy itt tartunk, azt egyes-egyedül Sztálin elvtársnak és a nagy Szovjetuniónak köszönhetjük! - mondta a vigyorgó bányászoknak. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor mindenki egyetértett vele..."

 

Felnőtt ember voltam már, amikor édesapám elmesélte ezeket a kis történeteket. Először röhögtem rajtuk, majd összerándult a gyomrom. És pontosan ez történt velem a '90-es évek közepén is, amikor megismerkedtem Könczey Elemér karikatúráival. Nem tudtam felszabadultan röhögni, csak keserűen vigyorogni. Mára már „megszoktam" Könczy kritikáját, de akkoriban úgy éreztem magam, mint Turgenyev egyik hőse, akit így jellemez az író: „Mocskos volt tetőtől talpig. Még a szeme fehérje is piszkosnak látszott". Ennek ellenére, ha csak tehettem, minden nap megnéztem Könczy karikatúráit...

Szadomazo lettem volna? És szadomazo lennék manapság is? Hiszen még mindig Krónika-előfizető vagyok, nem utolsósorban azért, mert szeretem, ha Könczy minden nap ott kellemetlenkedik szerény otthonomban. Egyfajta rituálé lett nálam, hogy először megnézem Könczy karikatúráját, s csak utána olvasom el a híreket a különféle, belföldi és külföldi disznóságokról. Könczy karikatúrája immunissá tesz a nagyvilág híreivel szemben. Ha saját magamtól nem jönnék rá, akkor Könczy feltétlenül szembesít azzal, hogy milyen hülye az ember (legyen szó „politikáról", „családról", „környezetről", „pénzről" vagy egyebekről), így aztán egyáltalán nem esek hasra, ha véletlenül azt olvasom, hogy „Videojáték-karaktert vett el egy japán férfi, aki újdonsült aráját és persze játékkonzolját tengerentúli nászútra viszi. A SAL9000 álnéven blogoló férfi a Love Plus nevű randevúszimulációs játékban »ismerte meg« Nene Anegaszaki karakterét. A sok-sok virtuális virágcsokor után az amerikai felségterületnek számító Guam szigetén köttetett a házasság, ugyanis Japánban ilyen esküvőre nincs lehetőség" (újsághír a 2009. december 23-i Krónikából).

De azt is Könczynek köszönhetem (a bennem is működő életösztönön túl), hogy mégse akarom felkötni magam. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de Könczy karikatúráit - az eddig elmondottak ellenére is - határozottan optimistáknak érzem. Van Könczynek egy rajza, a 2003-as keltezésű szívósság: egy letarolt erdő látható a rajzon, illetve a rajz előterében egy csutakba vágott fejsze, amelynek a nyele - bizonyítandó a „szívósságunkat" - már ki is levelezett. Mintha ennek a „kilevelezett fejszenyél"-nek az optimizmusa sugározná be Könczy minden karikatúráját. Persze, nagyon furcsa optimizmus ez - maradva az irodalmi párhuzamnál: nemzedékünk népes táborában Könczey Elemér egy kicsit olyan, amilyen Ady lehetett a XX. század elején. No nem a Nekünk Mohács kell Adyjára gondolok, hanem A föl-földobott kő költőjére. „Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan, / Kicsi országom, példás alakban / Te orcádra ütök" - mondta Ady, s ha Könczy nem is pofozkodik, az biztos, hogy naponta megmasszírozza a fejemet. Hál'istennek. Mert ha eleinte rosszul esik is a dolog, a végén már kéjesen nyögdécselek a „gyöngéden erőszakos" masszírozó ujjak alatt...

---

 

 

No comment

 

2010. március 26.

 

 

 

 

 

 

2010. március 25.

 

 

Újabb három könyv 1945-46-ról:

1. Romsics Ignác: Az 1947-es párizsi békeszerződés (Bp., 2006, Osiris - a múlt héten a Székelyföld Irodalmi Karavánnal Kazincbarcikán, Vadnán és Bánhorvátiban olvastunk föl, hazafelé pedig útba ejtettem az Írók Boltját: muszáj volt, mert Kazincbarcikán [30 ezres város!] nincsen könyvesbolt);

2. Rónai András: Térképezett történelem (Bp., 1989, Magvető - származási hely: Corvina Könyvesház antikváriuma, Csíkszereda);

3. Vincze Gábor: Illúziók és csalódások. Fejezetek a romániai magyarság második világháború utáni történetéből (Csíkszereda, 1999, Státus - származási hely: „direct de la sursă", vagyis magától a kiadótól, Birtók Jóskától).

Minél többet olvasok erről a periódusról, annál jobban „tetszik". Kínomban már egy szánalmas csasztuskát is gyártottam, hogyaszongya:

 

„Molotov, Byrnes, Bidault, Bevin

Elássa a magyart megin'."

 

---

 

 

 

 

 

2010. március 23.

 

Nem akartam írni róla, hogy ne szaporítsam a rajongók táborát. De a kölyök annyira formában van, hogy az már túlzás. „Hálás vagyok Istennek, hogy Lionel Messi argentinnak született" - mondta Diego Maradona, az albiceleste kapitánya a március 3-i Németország-Argentína (0-1) barátságos focimeccs után. Aztán gyakorlatilag egyedül nyerte meg a BL-nyolcaddöntő visszavágóját. Most hétvégén is hármat rúgott a Real Zaragozának (idegenben). Szóval: boldog vagyok. Sőt, vigyorgok. Valamikor 2005-ben jegyeztem le a nevét a noteszkámba. (Vannak ilyen „bejegyzéseim": még a 90-es évek közepén jegyeztem le Alexander McQueen divattervező nevét, amikor a kolozsvári Györgyfalvi negyedben Demeter M. Attila fehér-fekete sporttévéjén néztük a Levintza bemutatja című műsort. Kár, hogy néhány hete McQueen megölte magát. Gyönyörű ruhakölteményei voltak...)

Lássuk hát, ki is ez a Lionel Messi! „1987. június 24-én született. Öt évesen kezdett el futballozni egy Grandoli nevű csapatban, ahol édesapja volt az edző. 1995-ben Messi a Newell's Old Boys-hoz igazolt. 11 éves korában növekedésihormon-hiányt diagnosztizáltak nála. A River Plate érdeklődött az ifjú tehetség iránt, de nem volt pénzük arra, hogy finanszírozzák gyógykezelését, amelynek költségei havi 500 fontra rúgtak. Ekkor szerzett Messiről tudomást Carles Rexach, a Barcelona akkori sportigazgatója, aki felajánlotta, hogy a spanyol (katalán - LLL) klub fizeti a kezeléseket, amennyiben az argentin Európába szerződik. Messi a családjával együtt Európába költözött, és egyre feljebb lépdelt a Barcelona korosztályos csapatainak ranglétráján.

Messi 2004 októberében, a Barca történetének harmadik legfiatalabb játékosaként a 30-as számú mezben mutatkozott be az első csapatban az Espanyol elleni városi rangadón. Első gólját 2005. május 1-jén, az Albacete elleni mérkőzésen szerezte, ezzel 17 éves, 10 hónapos és 7 napos korában minden idők legfiatalabb barcelonai játékosa lett, aki gólt tudott szerezni a spanyol bajnokságban." Stb. (Az idézőjeles rész kb. 2 éve van kirakva szerkesztőségbeli számítógépem Desktop-jára. Mikor unatkozom, újra és újra elolvasom. Szóról szóra meg fogom tanulni.)

Csak ki ne égjen a VB-ig! Mert én minden VB-n argentin győzelmet várok... 1986-ban, „Mexikóban" fertőződtem meg...

 

---

 

 

 

 

 

2010. március 15.

 

Befejeztem Ránki György A második világháború története című könyvét (mint a kedves blogOlvasó láthatja [eddigi bejegyzéseim alapján], több könyvet olvasok párhuzamosan - ezt a rossz szokásomat sehogy se tudom levetkőzni). Rengeteg adat, ennek ellenére mégis olvasmányos a könyv - és nagyon látszik, hogy 1976-ban jelent meg: Szerző úgy drukkol a szovjetnek, mintha még nem tudná, ki nyeri meg a keleti fronton a háborút. Dicséri Sztálin hadvezéri képességeit, holott akkora (szovjet) véráldozattal még én is győzedelmeskedni tudtam volna (nem hencegésről van szó - nem is olyan rég olvastam a HVG-ben, hogy ma már orosz történészek is kritikával illetik a dicsőséges Vörös Hadsereget és a Nagy Honvédő Háborút irányító JVSZ-t).

Szóval: elolvastam RK fent említett könyvét (650 sűrűn szedett oldal). Nem kellett volna. Részleteiben már ismerős volt a téma, de így együtt olvasva egy kicsit sok. A végére felháborodni se tudtam. Csak undorodni. Mindentől és mindenkitől.

 

 

---

Gróf Bethlen Béla

 

 

2010. március 12.

 

Elolvastam gróf Bethlen Béla Észak-Erdély kormánybiztosa voltam című könyvét (Budapest, 1989, ZRÍNYI KATONAI KIADÓ). Érdekes figura volt ez a BB (is): a jogtudományok doktora, gazdálkodó, ménesgazda (méncsikóit 1940 előtt a román állam, 1940-44 között a magyar állam vásárolta föl), Szolnok-Doboka és Beszterce-Naszód megyék főispánja (egyidőben), 1944. szeptember 1-jétől a keleti hadműveleti terület (Észak-Erdély) politikai kormánybiztosa, később politikai fogoly, kertész, raktáros stb. „Tisztázódik" ő is, mint általában az emlékiratok szerzői - és ezt eléggé meggyőzően teszi. Én például elhittem neki, hogy ő nyilváníttatta nyílt várossá Kolozsvárt (megvétózva a németek kiürítési és elnéptelenítési rendelét), és nem Bánffy Miklós: „...kiadtam saját szakállamra a magam fogalmazta új rendeletet, mely a következőképpen szólt: »Elnéptelenítési rendeletet hatályon kívül helyezem. Csak önkéntes távozásról lehet szó, saját felelősségre, kockázatra és költségre«." (172. o.) Állandó kapcsolatban volt Dálnoki Veress Lajossal, az Észak-Erdélyt védő 2. magyar hadsereg parancsnokával, azzal a DVL-sal, aki Kolozsvár megszállásakor (október 10.) a következő lakonikus jelentést küldi a legfőbb hadúrnak, Horthy Miklósnak:

„Kicsiben - hadseregem be van kerítve.

Nagyban - hazám sorsa meg van pecsételve."

Nem is folytatom tovább. Esetleg még csak annyit, hogy Dálnoki Veress Lajos letartóztatásakor (Kozár Elemér, a 2. magyar hadsereg vezérkari főnöke árulta be DVL-t a németeknek, mert a parancsnok azt a parancsot adta hadserege összes motorizált alakulatának, hogy a legrövidebb úton és a legnagyobb sebességgel igyekezzenek Budára, a kormányzó rendelkezésére), szóval DVL letartóztatásakor Bethlen Béla „bátorkodott" megkeresni von Wöhlert, a Délkelet hadseregcsoport főparancsnokát, hogy kieszközölje nála DVL szabadon bocsátását... Sikertelenül...

 

---

 

 

 

 

2010. március 9.

 

Újabb antikváriumi könyvet végeztem ki: Boldizsár Iván Don - Buda - Párizs című „naplójegyzeteit" (Budapest, 1982, Magvető). A fickóról tudni kell, hogy 1946 nyarán-őszén ő volt a Párizsban „tárgyaló" magyar békedelegáció fősajtósa, így a kötet harmadik részéből rengeteg fontos adatot lehet megtudni a magyar békedelegáció munkájáról. Persze, 1946. május 7-én a Külügyminiszeterek Tanácsa már eldöntötte, hogy eltörlik az első és második bécsi döntést, de azért talán lehetett volna még valamit tenni. Például nem kellett volna elfektetni Márton Áronék Memorandumát (május 2-án adták át a bukaresti magyar politikai képviselőnek, Nékám Sándornak, aki el is juttatta a magyarországi illetékesekhez): a múltkor bejárt a Székelyföld szerkesztőségébe Kónya-Hamar Sándor, aki esküszik rá, hogy Boldizsár Iván volt az, aki azt javasolta Gerő Ernőnek, ne forszírozzák Márton Áronék Memorandumát (ami nagyjából arról szól, hogy senkinek nincs joga [se az MNSZ-nek, se a magyar kormánynak] önkéntes felajánlásokkal területi lemondásba belemenni). Ugyancsak Kónya-Hamartól tudom, hogy a Memorandum Boldizsár Iván aknamunkája ellenére is megtárgyalásra került: Katona Szabó István (akkoriban újságírótanonc az MNSZ kolozsvári lapjánál, a Világosságnál) vitte ki Párizsba egy borítékban, úgy, hogy fogalma se volt, miféle „veszélyes" iratot szállít...

Hát ilyen csávó volt Boldizsár Iván... Nem beszélve arról, hogy gondolkodásmódja kísértetiesen emlékeztet a „23 millió román"-ozó Kovács Lászlóéra: Boldizsár Iván megfontosabb ellenérve a 200 000 felvidéki magyar kitelepítésével kapcsolatban az volt, hogy ekkora embertömeget Magyarország nem tudna eltartani, gazdaságilag megrokkanna, veszélybe kerülne a stabilizáció stb. Hogy a macska rúgja meg...

 

---

 

 

 

 

 

2010. március 3.

 

Fő a fejem. S az autó is vacakol. Megint. Most a „dob" akar leszakadni. Szervíz. 2-3000 leütésnyi „vezércikket" kell írni a kolozsvári Helikonnak. 2500 leütés lesz belőle. Pont középre belőve. Egy kicsit közhelyes, de legalább személyes. Remélem, Karáék nem sértődnek meg, ha idemásolom (hiszen a blogomat - vigyázat, Olvasó, nyavalygás következik! - úgyse olvassa senki):

 

Márciusi áhítat

 

Ottlik írja a Prózában, hogy 1934 karácsonyán (akkor jelent a Pesti Hírlap évkönyvében a Halotti beszéd) ismeretlenül fölhívták telefonon Kosztolányit, bemutatkoztak, gratuláltak a vershez, bocsánatot kértek a háborgatásért, majd gyorsan letették a telefont.

A Székelyföld szerkesztőségében ott van a fejem fölött a Nyugat 1935-ös teljes évfolyama. Valahányszor az októberi számot olvasom (abban jelent meg a Szeptemberi áhítat), mindig kedvem kerekedik fölhívni „telefonon" Kosztolányit. „Odaát." Bocsánatot akarok kérni tőle. Néhány évvel ezelőtt ugyanis, a Korunk kérdésére, hogy melyik a XX. század tíz legszebb magyar verse, én a Hajnali részegséget „delegáltam" tőle a tízes listára. Nem volt igazam. A Szeptemberi áhítat sokkal szebb. Nagyjából mindkét vers ugyanarról szól („Bizony, ma már, hogy izmaim lazulnak, / úgy érzem én, barátom, hogy a porban, / hol lelkek és göröngyök közt botoltam, / mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak / vendége voltam" - Hajnali részegség; „Bizony, csodás ország, ahova jöttünk. / Minthogyha a perc szárnyakon osonna, / el-nem-múló vendégség van köröttünk, / hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna" - Szeptemberi áhítat) - és mégis! Nagyjából mindkét vers ugyanazt a nyelvi tartományt mozgósítja - és mégis! A Szeptemberi áhítatban másképp artikulál, másképp rezegteti a hangszálait Kosztolányi. A Hajnali részegség jobb vers, szerkezetileg tökéletesebb. Aki ilyen „tökéletes" verset tud írni, az nem fél semmitől, teljes fegyverzetben áll a csatamezőn, az még a „sarkán" sem sebezhető. A Szeptemberi áhítat beszélője már didereg a Nagy Semmi előtt. Könyörög. Sőt, sikoltozik: „Állj meg, te óra és dőlj össze, naptár, / te rothadó gondoktól régi magtár". Itt már csak élni akar az ember, egy kicsit nézelődni még, „cél nélkül, éjen és homályon át". S ha véletlenül kérdései lennének, azokra már nincs válasz:

 

„A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak

s mint a kisíkált sárgaréz-edények

a konyha délutánján mért ragyognak?

Mit akar tőlem ez a titkos élet?

Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?

Ki fényesít eget és hegyeket?

Mily pantheizmus játszik egyre vélem,

hogy századok emlékét visszaélem?" - stb.

 

A naptári idő szerint 125 éve született Kosztolányi Dezső. Egy másfajta naptár szerint mindig újjászületik - valahányszor felütjük valamelyik kötetét, hogy ismét nekünk szegezze idegesítő kérdéseit. Boldogok, akik megpróbálkoznak a válaszadással.

 

---

 

 

 

 

 

2010. február 23.

 

Tavasz közeledtével a közgazdasági szakember is aktivizálódott bennem: tegnap vásároltam két zsák búzát, illetve két zsák apró pityókát a tyúkoknak, megtudtam, hogy mennyibe' jár egy nagyobbacska süldőmalac, ma reggel pedig (Péter Sándor könyvelőnk kérésére) azt is megérdeklődtem, hogy 1 kg búzáért hány kg lisztet adnak a domokosi malomban.

S ha már a lisztnél tartunk: tudtá(to)k-e, hogy az 1860-as években Arany János tanulmányt akart közölni lapjában az akkoriban még világhírű magyar lisztgyártásról?

 

---

 

 

 

 

 

2010. február 19.

 

Írni fogok a Székelyföldbe Borsi-Kálmán Béla könyvéről, Az Aranycsapat és a kapitányáról. Nemcsak azért, mert hátborzongatóan jó könyv, hanem főleg azért, mert egyszer az életben minden férfiembernek el kell számolnia „futballista" múltjával (ha volt neki ilyenje, azért, ha pedig nem volt neki ilyenje, akkor meg azért). Vajon mi vonzza a férfiakat a világ egyik legantidemokratikusabb (lásd: játékosok kiválasztódása, öltözői hierarchia, légióssors stb.) játékához? (A futballnál, azt hiszem, már csak az irodalom antidemokratikusabb valami, de jól is van ez így...) Mielőtt válaszolnék a kérdésre (ha van válasz egyáltalán), álljon itt egy kép háló- és dolgozószobám faláról: egyik alkalommal, mikor Buzánszky Jenő bácsi (a Budapesti Gyermekmentő Szolgálat tagjaként) Csíkszentdomokoson járt, én is beálltam az autogrammot kérő székely gyerekek sorába: legalább ennyi „kézzelfogható" emlékem legyen „minden idők legjobb focicsapatá"-ról, az Aranycsapatról (az idézet ezúttal Emil Grădinescutól, a legjobb román sportkommentátortól származik):

 

---

 

 

 

 

 

2010. február 17.

 

Mag István barátom interjút készített velem a helyi újság, a Lövétei Kiáltó számára. Már régóta tervezzük ezt a „beszélgetést", csak eddig ódzkodtam a dologtól, mondván, hogy nem szeretném, ha röhögnének rajtam egykori barátaim/játszótársaim. Most végre megtört a jég (már régóta vékonyodik: például a Székelyfölddel is voltunk Lövétén, természetesen elsírtam magam - nem baj, az öreg Goethe is mindig sírva olvasta fel a verseit). Mag Istvánnak különben sokkal tartozom: a székelyudvarhelyi Petru Groza bentlakásában (2 évvel idősebb lévén nálam) mindig kimentett engem a munkaszolgálat alól. Mag István volt a bentlakás lemezjátszójának „felügyelője", ő alapozta meg zenei műveltségemet, kiirtván belőlem a Modern Talkingot: P. Mobil, P. Box, HBB stb., ha jól emlékszem, még J. S. Bach is ott szerepelt a repertoárban (vagy utóbbi csak „feldolgozás” lett volna?). Summa summarum: sokkal tartozom MI-nek (aki „civilben" az oklándi kisegítő iskola igazgatója). S most álljon itt az interjú (röviden, egy-két mondatban kellett válaszolni, mert a Lövétei Kiáltó, terjedelmileg, sajnos, nem a hétvégi The New York Times-szal talál):

 

- Lövétei Lázár László... Szükség van erre a jelzőre, vagy egyszerűen a lokálpatriotizmusod szülte, esetleg az alliteráció kedvéért használod a „Lövétei" előnevet?

- Eleinte szükség volt rá, mert akkor még élt Lázár László író, újságíró, az Ifjúmunkás (majd Ifi Fórum) szerkesztője. Aztán rajtam maradt az „előnév", így már csak abban reménykedhetek, hogy írásaimmal nem hozok szégyent a falura. (Ami az alliterációt illeti: egyik parodistám - Székely Csaba - ki is figurázott miatta, amikor elkeresztelt Lövétei Lázár László Lukács Lóránt Lipót Levente Lajosnak...)

- Ennek ellenére - vagy mindezzel együtt -, ahogyan magad fogalmazol: „férjhez mentél" Csíkszentdomokosra...

- Domokos közelebb volt a munkahelyemhez, nem beszélve arról, hogy ott nagyobb a csend és a nyugalom, mint Lövétén. Ha Lövétén élnék, s például Te is ott élnél a közelemben, nem kizárt, hogy folyton azzal nyaggatnálak: igyunk már meg néhány sört!

- Gondolom, nem csak velem esett meg, hogy szembesülve a kortárs költészettel (valamikor a VI. osztály végén, a Hiányok térképe című jutalomkönyv révén), értetlenül és döbbenten álltam a számomra teljesen „furcsa" versek előtt. Van-e „poétai recept" arra, hogy miként kell a kortárs irodalmat olvasni?

- Kíváncsisággal kell közeledni hozzá - mint általában minden új dologhoz (például ha nem vagy kíváncsi egy új operációs rendszerre, soha nem fogod megérteni és megtanulni). Nem biztos, hogy meg is fogod szeretni ezeket az új verseket, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy egy kicsit gondolkozzál fölöttük. Amúgy Boér Géza (Isten nyugtassa!) Hiányok térképe című kötete nem csak Neked jelentett problémát: én se mindig értem a verseit, de ez nem azt jelenti, hogy a versekkel van baj...

- Mély élmény és tapasztalat hatására írsz, vagy csak néha ki-kirázol magadból egy-egy verset?

- Is-is. Mély élménynek éppen elég volt a rákos betegség, ezt a tapasztalatot próbáltam kiírni magamból a Két szék közöttben... De azért vannak könnyedebb, léhább, egy-egy pillanatnyi benyomás hatására írt dolgaim is...

- Jó 10 éve hallottam tőled, hogy a próza az a vers, amit a rím kedvéért nem rontanak el. Prózával nem, de esszével és fordítással próbálkoztál - nem is sikertelenül. Miért érdemes elolvasni Cărtărescu Luluját?

- Bátor ember lehettem 10 évvel ezelőtt, ha ekkora butaságokat mondtam! Ma már nem mernék ilyen definíciókat adni. Cărtărescu Luluját két okból fordítottam: egyrészt azért, mert egy gyermekkori trauma „megemésztéséről" szól (márpedig mindenkinek voltak kisebb-nagyobb gyermekkori „traumái"), másrészt azért, mert a regény „nyelvhasználata" teljesen eltér attól, amit én szeretek: nem ritkák a regényben az egy-két oldalas körmondatok sem, én pedig kíváncsi voltam, hogy le tudom-e fordítani magyarra ezeket a „szörnyszülött" mondatokat.

- Egyik kritikusod szerint könnyű mesterien skálázó verseket írni annak, akinek szülőfaluja a világháborús emlékművön olvasható „Így volt. Így lesz" bizonyosságát árasztja. Elcsépelt kérdés, de kikerülhetetlen: mennyire meghatározó a pályád szempontjából a hely, ahol felnevelkedtél?

- „Tízéves koromig több történt velem, mint azóta ötven év alatt" - mondja Móricz az Életem regényében. Ugyanezt mondja García Márquez is, és ugyanezt mondhatom én is. Hogy nem lett belőlem utolsó, szemétláda gazember, azt kizárólag Lövétének köszönhetem. Nem beszélve arról, hogy a gesztusaimban, a beszédmódomban is mindig Lövéte köszön vissza. Még az orromat is úgy fújom ki, ahogy édesapámtól tanultam...

- Hasznavehető ember vagy a hétköznapi dolgokban is, vagy naponta megfogadod, hogy írással és „csupa meddő marhasággal" fogod eltölteni az időt?

- Domokoson én kaszálom a kertet, Szeredában én is cipekedni szoktam, mikor elvisszük a postára az előfizetőknek járó Székelyföld-lapszámokat, két gyereket is sikerült összehoznom, úgyhogy joggal feltételezhetem, hogy „hétköznapi" dolgokban is használható vagyok. Ugyanakkor, természetesen, főleg az írás körüli dolgok foglalkoztatnak. Ha már ezt a szakmát választottam...

- Vannak olyan események, amelyek nem családi vonatkozásúak, de mégis hazahoznak téged Lövétére?

- Ha a horgászás „esemény"-nek számít, akkor határozott igen a válasz. Abszolút kezdő halász vagyok, de szeretek tanulni... A viccet félretéve: csak két év múlva leszek 40 éves, de már most készülök életem első kortárstalálkozójára.

- Illene, hogy ebben a lapszámban végre idézzük valamelyik versedet. Te melyiket ajánlanád?

- 2004-ben (akkor még szorgosan látogattam a kórházat) egy kicsit „átírtam" a Harmadik parancsolatot. Nagyjából arról szól a vers, hogy nemcsak az Úr napját kell megszentelni, hanem minden egyes napot, amit itt, ezen a földön élünk. Persze, mindig vannak ilyen-olyan (magánéleti, közéleti stb.) problémák, de ezek ellenére is szép tud lenni a tavaszi (nyári, őszi, téli) világ...

 

S most mondja azt valaki, hogy nem vagyunk „jó fejek" mi, lövéteiek...

 

---

 

 

 

(Olvasó)napló 4.

 

2010. február 15.

 

Befejeztem Stendhal Vörös és feketéjének olvasását. Egyelőre. Azt mondják, írás előtt Stendhal mindig elolvasott egy-két cikkelyt a száraz Code Napoleonból, hogy írás közben még véletlenül se essen a cicoma bűnébe. A Vörös és fekete 70 fejezetből áll. Ha majd egyszer prózát fogok írni, írás előtt mindig el fogok olvasni egy fejezetet a Vörös és feketéből. Hogy legyen mércém, viszonyítási alapom stb. Persze, az még odébb van. Először még meg kell figyeljek egy-két embert, s meg kell próbálnom „fölépíteni" őket. Mondjuk, úgy, mint Stendhal a besançoni szeminárium kapusát. Mikor Julien Sorel megérkezik a szemináriumba, a kapus így néz ki:

 

„Nagyon furcsa arcú ember volt ez a kapus. Kidülledt szeme, zöld pupillája úgy gömbölyödött, mint a macskáé; mozdulatlan szemhéja részvétlenségről árulkodott; keskeny ajka félkörben feszült előreugró fogain. Az arc mégsem volt gonosz, inkább teljesen érzéketlen; így még jobban megijeszthette a fiatalokat. Julien gyors pillantása egyetlen érzelmet fedezett fel a hosszúkás, ájtatos arcon: mélységes megvetését minden szónak, mely nem az ég felé irányult."

 

Azokkal a mondatokkal, amelyeket nem húztam át, úgy érzem, már most is elboldogulnék. De mi legyen az áthúzott részekkel? Mert itt kezdődik a meló...

 

---

 

 

Ideg 2.

 

2010. február 8.

 

Szerusz téli unalom!

Pénteken visszatartották a permiszemet (hajtási jogosítvány). Nem karambol vagy részegség miatt, hanem mert lejárt: „la controlul documentelor s-a constatat că avea permisul de conducere expirat din data de 29. 11. 2009" [„az akták ellenőrzésekor megállapítást nyert, hogy hajtási jogosítványa 2009. 11. 29-én lejárt"] - idézet a CC 4572109-es számú PROCES-VERBAL-ból (jegyzőkönyv).

Amendă (büntetés): 360/180 lej.

Puncte-amendă (büntetőpontok): 6.

Ez volt tehát pénteken. Ma (hétfőn) végigjártam a poliklinikát (BELGYÓGYÁSZAT, SEBÉSZET, NEUROLÓGIA, PSZICHIÁTRIA, SZEMÉSZET, FÜL-ORR-GÉGE), sőt, még vért is vettek a jobb karomból stb. Mindenütt fizetni kellett 30 lejt (kivéve a SEBÉSZET-et, ahol Nagy Koppány Zsolt apósa fogadott). Következik még a családorvos, illetve 68 lej befizetése a CEC-nél. Egy kis ügyintézés, s végre új hajtásim lehet. Addig pedig ott a dováda...

 

De hogy egy kis élvezet is vegyüljön a sok idegbe: a Corvina Könyvesház antikváriumában megvettem (4 lej 60 baniért) Balogh Sándor A népi demokratikus Magyarország külpolitikája 1945-1947 című könyvét (Budapest, 1982, Kossuth Könyvkiadó). Bájos ez az aprócska csúsztatás a címben: én ugyanis úgy tudom (lehet, hogy rosszul tudom?! - ha igen, kérem, javítsanak/javítsatok ki), hogy Magyarország a koalíciós kormányok alatt még csóré Köztársaság volt, csak utána lett Nép-. De nem ez a fontos... Alig várom, hogy nekiugorjak ennek a 352 oldalnak...

 

---

 

 

Őszikék és szeniliák

 

2010. február 5.

 

Még mindig nincs tavasz, így patakászni se tudok. Illetve tudni tudnék, de nem érdemes: a tavaly kipróbáltam mínusz 15 fokban a klasszikus, sétafikálós horgászatot, de nem jött be: már az első dobás után ráfagyott a víz a zsinórra (ti. fenékről szoktam patakászni)... Horgászás helyett marad tehát a téli unalom: a csempekályha bedurrantása és az olvasás. Turgenyev. Ezúttal a Költemények prózában. 1878-ban, 60 évesen kezdte írni ezeket a gyönyörű „szeniliákat" (ő maga nevezi így öregkori „költeményeit"). Erről jutott eszembe, hogy Arany is 60 évesen, 1877-ben kezdte írni az „őszikéket". S mivel ezeknek a véletlen egybeeséseknek én rendkívül nagy fontosságot tulajdonítok, gyorsan utánanéztem, hogy mit tudott Arany Turgenyevről (hogy Krúdy mit köszönhet Turgenyevnek, az közismert, elég, ha elolvassuk A vörös postakocsit). Nos, a Koszorúban (I. évf. [1863], I. félév, 3. szám) Arany közölt egy Turgenyev-novellát (A találkozás, írta Turgjénef. Oroszból fordította K. B.), amihez - jó szerkesztőként - megjegyzést is fűzött: volt ugyanis a fordításban egy mondat, ami Arany számára nem volt világos:

 

„Őszintén megvallva, nem igen szeretem a fenyőfát, halvány lilaszin törzsével s szürkészöld ércfényü lombozatával (...) szeles derült napon az egész zajosan hullámzik és susog a tiszta légben, s minden egyes levele némi titkos vágy által megkapva szárától elválni, elszakadni s a távolba tova iramlani törekszik."

 

Ezt a mondatot kommentálta Arany (Szerk. aláírással) a lapalján:

 

Ez nem fenyő leirása, valami más lesz.

 

S milyen igaza volt! A mondat helyesen (Áprily Lajos fordításában) így hangzik:

 

„Megvallom, nem nagyon szeretem ezt a fát - a nyárfát -, a kékes-szőke törzset, a szürkés-zöld, fényfényű lombozatot (...) szeles napon megmozdul a lombja s rebegni-suhogni kezd a fényes égen s minden levele úgy vergődik a szélrohamban, mintha szeretne leszakadni s elszállni, elszáguldani messze-messze."

 

Na ugye?! Ilyen szerkesztő szeretnék lenni én is...

 

 

---

 

 

2010. február 3.

 

Ide jönni fog egy szééép kép!

Imhol (hála és köszönet érte SZTB-nek):

 

Vér 2.

 

2010. február 1.

 

Törött csontjaim sajognak, kínoz a reuma, időváltozás jön. Lehet, hogy a kolozsvári szkanderezés se tett jót a karomnak: én is ott voltam ugyanis az Előretolt Helyőrség 15 éves jubileumán Kolozsváron, ahol Szálinger Balázst is köszöntöttük, aki - a meghívó szerint - 10 éve képzeli magát költőnek. Én az Első pesti vérkabaré szerzőjét köszöntöttem, mint alább következik:

 

A vér enciklopédiája

 

Írta: Szálinger Balázs

Mottó: „török, tatár, tót, román kavarog

e szívben..."

(József Attila)

 

Én vagyok az első pesti vérkabar.

Durva szívem mindenféle vért akar:

tótot, rácot, románt s... tudja a pula,

hogy még milyent... Leszek pannon Drakula,

 

s meghódítom majd a Kárpát-medencét:

tótét, rácét, románét és „nyenyecét" -

durva vagyok, Ázsiában termettem,

mutatja ezt dzsonirámbós termetem.

 

Forradalom, háború vagy Gergényi -

ez nekem mind jószolgálatát teszi;

vérszerződés, vérbíró vagy vérmedve -

vér legyen csak! S ne legyen megalvadva...

 

Csíkszentdomokos, 2010. január 22.

 

---

 

Dzsentri

 

 

2010. január 29.

 

Tófalvi Zoltán az erdélyi magyarörményekről ír a Székelyföld márciusi számában. Többek közt ilyeneket:

 

„A parajdi Szálasi Péterről jegyezték fel, hogy Kibéden fogadott: a kocsi elé befogott két lovával egyszerre indul a Kis-Küküllő mentén Parajdig közlekedő vonattal. Ha a vonat előbb ér a parajdi állomásra, mint ő, akkor agyonlövi a két lovát. Szerencsétlenségére a parajdi állomás előtt, az útkereszteződésnél, leengedték a sorompót, így nem tudott a kocsijával a vonat előtt berobogni. Ott helyben agyonlőtte a két lovat. Akárcsak egy magyar dzsentri. A parajdiak soha nem tudták megbocsátani ezt a vétkét."

 

 

---

 

 

2010. január 28.

 

Vajon miért lesz egy meggyőződéses vegetáriánusból kaszabolós sorozatgyilkos?

 

Megjegyzés 1.: nem vagyok vegetáriánus.

Megjegyzés 2.: fenti szerény kérdésnek semmi köze ahhoz, hogy néhány napig semmit nem tudtam feltölteni a barkaonline-ra.

Megjegyzés 3.: Attila kollégám mutatta a szerk.-ben, hogy a halálraítéltek milyen „utolsó vacsorá"-t rendelnek az Egyesült Államokban. Az egyik tálcán hatalmas zöldség&gyümölcs-kompozíció pompázott...

 

---

 

 

 

 

 

2010. január 20.

 

Ideges vagyok:

- a húgom 30 órája vajúdik;

- édesanyámnak vacakol a szíve;

- anyósom gyomormenéssel és hányással kínlódik;

- kislányaim Hófehérkést játszanak (értsd: hol az egyik hal meg, hol a másik - igaz, a végén minden jóra fordul: „Ezt a gyönyörű kislányt nem temetjük ebbe a csúnya fekete földbe...");

- beragad az autó jobb hátsó kereke: Domokostól Madarasig kínozom szegény „Matild"-ot, aztán Madarason elmegyek autószerelőt keresni stb.

Hogy is írja Mihail Alekszandrovics Solohov egyik gyönyörű elbeszélésében (A nagy családú ember)? „Némelyik asszony, amikor felhasítja a halat, kifakasztja az epéjét; eszed-eszed a hallevest, de iszonyú  keserű. Hát így vagyok én is: élek-élek, csak hát a legkeserűbbet kell bekanalaznom."

Persze, én optimista ember vagyok...

 

---

 

 

 

2010. január 18.

 

Január 13-14-én Pesten voltam. Bemutatták az Írószövetségben Árkádia-féle című kötetemet (Király Zoli és Nonó kötetével együtt). Erőss Kinga sok szépet mondott rólam, meg is hatódtam, pedig többnyire ő is a Két szék közöttről beszélt. Érdeklődéssel olvastam minden recenziót/ismertetőt, ami erről a kötetemről szólt, de szerintem most már jó lenne „leszállni" róla, főleg hogy egy Kosztolányi-versszakkal (Már megtanultam című verséből) elintézhető az egész:

 

„Csak oly unott ne volna minden,

a jó, a rossz, amit a sors hoz.

Ennen-sebem is úgy tekintem,

akár egy esetét az orvos..."

 

Még mindig a könyveknél maradva: az alábbi három könyvet vettem meg az antikváriumban:

1. Kertész István: Magyar békeilluziók 1945-1947;

2. Ránki György: A második világháború története;

3. Kovács György: Foggal és körömmel.

Egyik korábbi bejegyzésemben említettem, hogy miket írt Kovács György egy lövétei gyilkosságról. Foggal és körömmel című kötetében (az erdélyi magyar szocialista-realista irodalom alapműve) regényesen is feldolgozta az esetet (más helyszínen). Kerestem a könyvet a csíkszeredai Megyei Könyvtárban is, de valamikor a '60-as, '70-es évek fordulóján kivonták forgalomból. Elolvasva a könyvet (ennyi volt a hétvégi program + Győr-Oltchim BL-meccs), egyáltalán nem csodálkozom, hogy „gyanús" volt az akkori irodalompolitikának. Egyébként Kertész Istvánnál olvasom, hogy rögtön a II. vh. után a szovjetek gyökerestül kiirtották a magyar könyvtárakból a fasiszta irodalmat: mindent, ami a Szovjetet szidta, mindent, ami Horthyval volt kapcsolatos, többek közt a hortikultúrával (azaz kertészettel) foglalkozó könyveket is, köztük XVII. századi kiadványokat...

 

---

 

 

 

 

2010. január 12.

 

Tegnap tudtam meg, hogy az én tűrőképességem is határtalan. 8,30-kor kiderült, hogy nem indul az autó, ezért tükörsima, vizes jégen, „mintha tojásokon lépdelnék", Vicukával az ölemben vittem a purdékat oviba. Aztán elindultam akkumulátor-töltőt keresni. Aztán riasztottam a kocsmában Laci bácsit, a reggeli kávéját szürcsölő autószerelőt. Aztán elmentem 3 darab gyertyát vásárolni (mert a régiek le voltak „töpve", nem adtak szikrát). Aztán megérkezett Gerő bácsi (korábban kéményt rakott nálunk és szintén ért az autószereléshez), aki Laci bácsit kereste valamilyen ügyben, s aki végül „meghúzatta" az autónkat, mert a motornak - úgymond - ki kell „töpje" a sűrű benzint. Nagyon lefullasztottam az autót, erre pedig a meghúzatás a legjobb gyógymód. Be is indult a motor, csak épp a gázpedál volt használhatatlan. Kiderült, hogy a benzinszűrővel lehet valami baj. Elmentem hát új benzinszűrőt venni. Aztán gondolkoztunk egy félórányit, hogy  hol van rámpa a faluban. Laci bácsinak eszébe jutott, hogy a mozaikbányánál van, megkérjük a baktert, hogy legyen megértő: a benzinszűrő az autó alatt van, a sasszéban, föl kell állni a rámpára, hogy hozzá lehessen férni a benzinszűrőhöz. A bakter megértő volt, Laci bácsi pedig - miközben sárlé csöpögött a nyakába - beszerelte az új benzinszűrőt. Az új benszinszűrő nem pont olyan, mint a régi, ezért egy kábel most fölöslegesen lóg az autó alatt. Egy kicsit izgultam, hogy nem lesz-e majd valami baj a fölöslegesen lógó kábel miatt, de mivel az autó első gyújtásra indult, örömemben megfeledkeztem erről az apróságról. S különben sem ott járt az eszem, ahol kellett volna: miközben Laci bácsiék az autó körül matattak, én a barkaonline-nak írandó újabb bejegyzésen töprengtem, illetve azon, hogy érdemes-e tovább csinálnom az egész blogosdit: azt hittem ugyanis, hogy nem győzök majd válaszolni a hozzászólóknak, erre fel a hozzászólások száma még mindig 0 (zéró). Vagy nagyon szarul csinálom az egészet, vagy nem elég „interaktív" a blogom. Harmadik lehetőség kizárt. Ezért most interaktívvá teszem a dolgot: van Berzsenyinek (egyik kedvenc költőm) egy verse (Egy hívtelenhez), ami szerintem hibás, és az összes eddigi kiadásban rosszul jelent meg. Hozzászólásokat várok tehát, hogy hol van a hiba a versben (nem helyesírási hibáról van szó, hanem logikairól).

Íme a vers Berzsenyi verseinek második kiadásából (megjelent Pesten, 1816-ban, Trattner János Tamásnál).

 

„Melly zöld Tempe fedez, Chloe?

Milly bájos ligetek' rejtekiben lebegsz?

Kit lát gyenge öledbe' most

A' szép esttünemény 's Délia csillaga?

A' mély tengereket hinár,

A' jégszívet alakszín fedi álnokul.

Megcsalt engemet is tehát

Kisded mézajakad 's kék nefelejts-szemed!

Megcsalt! 's rózsabilincseden

Más boldog Csalatott néz mosolyogva rám.

Oh nem véli, mi tőr lesi

A' zengő labyrith' ernyei közt szegényt!

Galyról galyra vigan repes

És üdvezli az ég' reggeli lángjait.

Majd elhallgat örömszava,

Lépvesszőre ragad, 's fészke kalitka lesz;

Vagy vergődve kitépdeli

Hímzett szárnyait, és nyögve fut énvelem."

 

Hát akkor: Jó munkát, kedves barkaonline-olvasó!

 

---

 

 

A lövétei szégyen

(Olvasó)napló 3.

 

 

2010. január 8.

 

„Sűrű erdőségekkel borított hatalmas hegyek között vezet az út az udvarhelymegyei nagyközség felé. Lövétén 1946 június 30-án a koraesti órákban bestiális kegyetlenséggel meggyilkolták Balázs Pált, a Magyar Népi Szövetség ottani titkárát. Azért gyilkolták meg, mert kemény, elszánt, becsületes harcosa volt a demokráciának, a népszabadságnak.

A gyilkosság olyan politikai gonosztett volt, mely nemcsak a községben dühöngő és egyeseket gyógyíthatatlanul megfertőzött fasizmus mai tevékenységéről rántotta le a leplet, hanem sok tekintetben fényt vetett az Udvarhely vármegye területén, sőt az egész Székelyföldön, az egész nemzetiségi magyarság soraiban tüzet, békétlenséget és gyűlöletet szító, a nemzetiségi sorsban élő magyar nép érdekei és szabadságharca ellen vakmerő eszközökkel fellépő reakciós tevékenységre.

Könnyűszerrel követni lehet azokat a szálakat, amelyek a Magyar Népi Szövetség székelyudvarhelyi népgyűlése (1946 június 30. vasárnap) körül bontakoztak s amelyeket a fasizmus által megfertőzött rétegek bevonásával olyan elemek fontak és szövögettek, akiknek előjogaik porbahulltak a demokrácia győzelmével és azzal, hogy a dolgozó nép számára megnyíltak a lehetőségek a felszabadulás felé"

 

- írja Kovács György (1946. július 5-én!) A lövétei szégyen című brosúrájában (a Romániai Magyar Népi Szövetség Kiadása. Bolyai Nyomda és Könyvkiadó Kft. nyomása. Marosvásárhely, 1946. 30. oldal).

 

Hány éve keresem már ezt a könyvészeti ritkaságot! S a tegnapi nap végre sikerült nyomára bukkanni! (Nagy-nagy köszönet érte Daczó Katalin újságírónőnek.) Azért kerestem olyan állhatatosan, mert nincs igaza Kovács Györgynek: a szálakat egyáltalán nem lehet könnyűszerrel követni, senki nem tudja, ki volt Balázs Pál igazi gyilkosa, csak annyit tudunk, hogy 8 lövétei fiatalembert ítéltek összesen 146 év kényszermunkára, illetve fegyházbüntetésre. A 8 elítélt körül 2 még mindig él, rehabilitációra várva. Utána fogok járni a dolognak. Sőt, írni is fogok róla. Ha García Márquez meg tudta írni az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikáját (szerintem ez a legjobb könyve, sokkal jobb, mint a Száz év magány), nekem miért ne sikerülne? Majd egyszer. Valamikor. Húsz év múlva...

 

---

 

 

 

 

 

2010. január 6.

 

Új év megint. Nem a naptár miatt új, még csak nem is az újévi fogadalmak miatt (az már régen kiderült, hogy gyenge jellem vagyok, és egyetlen újévi fogadalmat sem tartok be), hanem azért, mert ismét gyermeteg szertartásossággal kotorászok a szerkesztőségi fiókomban. Kéziratokat lapozok, fontossági sorrendet állítok fel, eldobom a fölöslegessé vált anyagokat stb. Robert Burns Falusi randevú című verse is a szemétkosárba került volna, ha eszembe nem jut róla, milyen nemes szándékaim voltak valamikor...

Fél életem faliújságok társaságában telt el: a lövétei általánosban először pionírként szerepeltem faliújságon, később pedig a kétszeres Homoród-kupa-győztes csapat tagjaként; kölyökként enyhe borzongással néztem a falu központjában a körözött bűnözők fizimiskáját... de Székelyudvarhelyen, középiskolásként se szabadultam meg a faliújságoktól. Milyen jól szórakoztunk egyik kolleginánk faliújságos versikéjén! (A kollegina nevére nem emlékszem, mi csak Kacsacsőrű Emlősként emlegettük.) A versike az 1877-es román függetlenségi háború 110. évfordulójára íródott (akkoriban még nem tanították az 1877-78-as orosz-török háborút, amelyben a „győztes" Romániának meg kellett válnia Besszarábiától). A versike első szakaszára most is emlékszem:

 

„Anya elvesztette gyermekét.

Lány elvesztette testvérét.

De megérte.

Megérte, mert független a Haza."

 

Hát ezért terveztem én faliújságot a szerkesztőségbe, Mit olvas a Székelyföld? címmel. Mindenki kiplakátolhatta volna, hogy mi tetszett neki a legjobban legutóbbi olvasmányából. Félreértés ne essék: nem a manapság oly divatos team building járt az eszemben, amikor elterveztem a dolgot. Egyszerűen kíváncsi természet vagyok. És szeretek röhögni. S talán tanultam volna is ezt-azt. És egy kicsit visszaidéztem volna boldogult úrfikoromat...

Aztán a tervem valami okból kifolyólag megbukott. Én mindenesetre beszedtem és kinyomtattam Burns versét:

 

Robert Burns

(1759-1796)

 

Falusi randevú

Wha is that at my Bower Door?

 

Van itt valaki? Ki kopog? -

Én vagyok, mondta Findlay.

Takarodj, senki sem hivott! -

Ugyan már, mondta Findlay.

Lopni indultál? Mit csinálsz? -

Megsúgom, mondta Findlay.

Valami rosszban sántikálsz. -

Nem rossz az, mondta Findlay.

 

Ha most kinyílna az a zár -

Csak nyílna, mondta Findlay.

Nem alhatnék el újra már. -

Nem bizony, mondta Findlay.

Ha benn volnál, szobámban, itt -

Bár volnék, mondta Findlay.

Itt rostokolnál hajnalig. -

Hát hogyne, mondta Findlay.

 

Ha itt maradsz ma éjszaka -

Maradok, mondta Findlay.

Vigyázz, hogy épen juss haza! -

Vigyázok, mondta Findlay.

S bármi essék is idebenn -

Hadd essék, mondta Findlay.

Mindhalálig titok legyen! -

Titok lesz, mondta Findlay.

 

Szabó Lőrinc fordítása

 

---

 

 

 

 

 

 

2010. január 4.

 

 

Van két kislányom: Juliska (5 éves) és Vicuska (3 éves). Mint általában minden szülő, néha, egy-egy órára, mi is alkalmazni szoktuk az elektronikus bébiszittert, a DVD-lejátszót, hátha az ilyen-olyan mesék, mogyorótündérek lekötik egy kicsit a gyerkőcök mindenre kiterjedő figyelmét.

Január 1-jén, a délelőtti órákban, miközben a román hírcsatornát (Realitatea TV) néztem, kisebbik lányom a következőket állapította meg: „Apa három mesét szokott nézni: híradót, reklámot és focimeccset". Ez így, ilyen sommásan, természetesen nem igaz, de arra mindenképpen jó volt, hogy megkérdezzem magamtól: mi a nyavalyát is csinálok én nap mint nap. Mondhatnám azt, nagyképűen, hogy szerkesztek. Folyóiratot. Néha könyvet is. Olvasok. Verset írok. Stb. De hogy mindez mire jó???!!!

Nem kell beszarni, kedves barkaonline-olvasó, nem rinyálni akarok. Annak bizonyítására, hogy mennyire nem (rinyálni akarok), hadd álljon itt egy rövid kis történet:

 

 

Kb. 6 évvel ezelőtt (akkor már kétkötetes „híres" költő voltam) megállít Lövétén egyik másodunokatestvérem (25 elsőunokatestvérem van, másodunokatestvérből pedig legalább 150 darab). Azt kérdi ez a másodunokatestvér (ifj. Lázár Ignác „Mézes", azóta meghalt, nagyon sokat ivott...), hogy nem írtam-e mostanában apás verset, merthogy ő hamarosan 50 éves lesz, a lánya pedig szavalni szeretne a kortárstalálkozón egy szép apás verset. Mondták neki, hogy az egyik könyvemben van egy apás vers, ő el is kérte édesapáméktól a könyvet, el is olvasta azt a verset, de az „nem megfelelő". Így mondta, ilyen szépen, sőt, választékosan. Azóta is ez a legjobb, legpontosabb kritika, amit kaptam.

 

 

Hát erre gondoltam, kedves barkaonline-olvasó, amikor január 1-jén föltettem magamnak a kérdést, hogy mire jó az, amit csinálok? S hogy még tetézzem is a bajt, íme, mit olvastam a tegnap Turgenyevnél:

 

 

„Fiatal koromban egyetlen dolog foglalkoztatott: az én kedves énem; szelíd önérzetemet szégyenlősségnek tartottam; idegenkedtem a társaságtól - s lám, most szörnyen unatkozom. Mitévő legyek? Nem szeretek senkit; ha közeledem is más emberekhez, az mindig erőltetett, hazug; emlékeim sincsenek, mert egész eddigi életemben nem találok semmit a saját személyemen kívül."

 

 

Nesze neked, alanyi költő! Hiszen én is ezt csináltam eddig! Írtam-e valamit, ami nem csak rólam szól? Tudom én, hogy „minden ember: fenség",  s hogy minden embernek van árnyéka (vagy háttere, ahogy tetszik), na de mégis!... Az unatkozzással amúgy semmi bajom, én legeslegjobban unatkozni szeretek, de nem akarom többé azt csinálni, amit eddig. Fedezzek fel valami mást is „az én kedves énem"-en kívül! Legyenek emlékeim nekem is! S nem akarok többé olyasmit írni, ami „nem megfelelő"...

 

---

 

 

 

 

2009. december 22.

 

Kellemes ünnepeket kívánok a Bárka-lakóknak!

S BÚÉK is, nyilván! Wlad de genere Lefit...

 

---

 

 

 

 

2009. december 21.

Advent 4. vasárnapján - miután hazaértem Marosvásárhelyről, ahol a Székely Nemzeti Tanács („a székely történelem kutatásáért", „a székely közösségi tudat megerősítéséért") Gábor Áron-díjjal jutalmazta a Székelyföld folyóiratot - a lövétei „Historia Domus"-t olvasgattam. Lépten-nyomon olyan történetekbe botlom, amelyeket valakinek egyszer rendesen meg kéne írnia...

Hadbíróságosdi

 

 

 

„Deficit gaudium cordis nostri,

versus est in luctum chorus noster...

 

 

Eltűnt szívünk vidámsága,

gyászra fordult a körtáncunk..."

(Siralm, 5.15)

 

1920. november 30-án a román királyi hadsereg két hadnagya vendégeskedett a székelyudvarhelyi Szabó Ödön borbélyműhelyében:

- Mi legyen a lövétei pappal? - kérdezte dr. Pap János, kihasználva a pillanatnyi szünetet, amíg Szabó mester úr megfeni a borotvát.

Dr. Popp Sevér a vörösen izzó kályha mellett topogott:

- Péter János plébános urat holnap a kaszárnyában „esperessé" avatjuk - mondta, és már sorolta is a vádpontokat a pap ellen:

„1. 1915. november 1-jén önként vonult be tábori lelkésznek az olasz frontra;

2. az 1917-es év folyamán ő tartotta a lelket a Tirolban harcoló 37. királyi gyalogezred katonáiban;

3. miután hívei kérésére leszerelték, ő gyóntatta és áldoztatta meg a lövétei hadiözvegyeket, akik a szénaszedő magyar királyi őrmesternél »imádkoztak«;

4. a forradalom kitörésekor helyeselte, hogy a jegyzői lakás padlásán felhalmozott cukrot, dohányt és ruhaszövetet a nép közé dobálják a forradalmárok;

5. katonaruhában, ötven fős gerillacsapattal harcolt a csíki és szentegyházasfalusi fatolvajok ellen;

6. a spanyolnátha-járvány idején nem átallott napi 10-20 provideálásban és 7-8 temetésben közreműködni;

7. a Tanácsköztársaság kikiáltásakor saját kezűleg vert meg egy amerikás ateistát, aki az egyház ellen agitált;

8. miután 120 lövétei hadköteles ifjú megbotoztatott, mert nem jelentek meg az oklándi sorozóbizottság előtt, Péter János úr 44 szekérből álló különítménnyel jelent meg a vármegye katonai főparancsnokánál, humánus eljárást és kegyelmet kérve az ellenállóknak."

- Megbízható ember ez a Mihály Lajos segédlelkész - mondta Popp hadnagy úr, és visszatette a jelentést zubbonya zsebébe. - Erdély-szerte ilyenekre lenne szükségünk...

Azt viszont még a hadnagy urak se tudhatták, hogy Szabó mester úr Brassóban inaskodott és érti a román beszédet. Azt meg álmukban se gondolták volna, hogy néha a lövéteiek Székelyudvarhelyen is szoktak borotválkozni...

 

---

 

 

 

 

2009. december 17.

 

Elektibi megszidott. Azt írta, hogy a blog, az más, mint amit én csinálok blogbejegyzés címszó alatt. Azt írta, hogy a blog „a szerzőről, annak környezetéről, életéről, a szerző világban betöltött helyzetéről, a világról" stb. szól. Ezzel szemben - írta Elektibi - én mini szépprózák sorozatát írom. Nos, mit csináljak, ha momentán ezek a szépprózák foglalkoztatnak? Talán naponta „reflektálnom" kéne arra, hogy épp miféle „ţiganiada" történik Romániában? (Vagy Magyarországon?) Hogy az RMDSZ-t a román sajtó már megint „mireasa tuturor"-nak („mindenki-menyasszonyá"-nak) titulálja? Semmi új a nap alatt... Annak azért örülök, hogy a Püspök (Tőkés László) végre elnyerte méltó jutalmát a temesvári forradalomban játszott szerepéért: megkapta a legmagasabb román állami kitüntetést, az USA bukaresti nagykövete pedig egyenesen Martin Luther Kinghez hasonlította! A Püspök pedig kezdeményezni fogja az ENSZ-nél, hogy alakuljon valami nemzetközi szervezet?, törvényszék?, ami majd elítéli a kommunizmusban elkövetett emberiség elleni büntetteket. Naiv ember a Püspök, de pont ezt szeretem benne... Mi van még, amit meg kéne említenem? Semmi. Illetve sok minden, de most inkább maradok a „mini szépprózáknál". Először viszont egy kínos kötelességnek kell eleget tennem: (Elektibi kérésére) dátumoznom kell eddigi „bejegyzéseimet". Tehát:

- a nulladik (dőlt betűs) bejegyzés után a T. Olvasó képzelje oda a 2009. december 7-i dátumot;

- a „Szentföldi" történet után december 9-ét;

- a Két halott után december 10-ét;

- a Testvérek után december 14-ét;

- az Átokból ki lehet olvasni, hogy december 15-én íródott,

- az ...„r" hang... bejegyzésének dátuma meg indifferens, mert amúgy is kitörültem. (Ide egy aprócska zárójel: újfent kiderült, számomra is, hogy nem kell elsietni semmit: ritkán tartom be a „nonum prematur in annum" követelményét, pedig... nem ártana...)

És most vissza a miniprózához. Annyira szeretem Hemingway 1924-es, in our time című, mindössze 18 „vignettát" tartalmazó füzetecskéjét, hogy az már kínos. Ezek a rövid kis szövegek valamiért a versekre emlékeztetnek engem. Egyetlen pillantással befogja őket a tekintet, mint egy haikut. Nos, ilyen kis „történeteket" szeretnék én is írni, ha majd nagy leszek. Vagy olyanokat, mint Turgenyev. Turgenyev „vignettái" még Hemingway szövegeinél is jobbak. Íme, két kis gyöngyszem Turgenyevtől:

 

1. „Egyszer Moszkvából hazafelé postakocsin utaztam. Az út jó volt, a kocsis mégis befogott a négy ló mellé szélről egy lógóst. Erre a szerencsétlen, teljesen hasznavehetetlen ötödikre, amelyet egy vastag, rövid kötéllel erősítettek a kocsi elejéhez, és amely természetellenes testhelyzetben kényszerült futni a combját irgalmatlanul vágó, az egész testét görcsbe rántó kötél miatt, mindig mélységes részvéttel gondolok. Megjegyeztem a kocsisnak, hogy ezúttal talán boldogulnánk az ötödik ló nélkül is... A kocsis hallgatott egy kicsit, megrázta a fejét, komótosan odasózott az ostorral vagy tucatszor a ló sovány hátára és felfúvódott hasára, és nem minden gúny nélkül fűzte hozzá: »Hisz ez tényleg csak útban van... az ördög vigye el!«

 

2. „Ott voltam, amikor végét járta egy öreg földbirtokosasszony. A pap már elkezdte mondani felette a búcsúztató imádságot, amikor hirtelen észrevette, hogy a beteg már útra készül, s gyorsan odanyújtotta neki a keresztet. A haldokló asszony kelletlen mozdulattal elhúzódott tőle. »Minek sietsz, bátyuska? - szólalt meg akadozó nyelvvel - ráérsz...« Megcsókolta a keresztet, párnája alá dugta a kezét, és kiadta a lelkét. A párna alatt egy ezüstrubel volt: ezzel akart megfizetni a papnak a búcsúztató imádságért."

 

Turgenyevnél, persze, nem önmagukban állnak ezek a bekezdésnyi szövegek, hanem „csak" alátámasztanak valamit (első esetben a főhős saját fölöslegességét illusztrálja az ötödik ló példájával, a második szöveg meg „arról szól", hogy milyen csodálatos módon tud meghalni az orosz ember). De így, szövegkörnyezetükből kiragadva is káprázatosan szépek!

Ilyesmiket kéne írni, kéremszépen, nem pedig lefokozni a prózát esszéisztikus okoskodássá! Hiszen tudjuk, hogy „a legrosszabb történet is magvasabb a legkiválóbb eszmefuttatásnál" (Turgenyev). Tehát, kedves Elektibi, ezután is rövid történetekkel foglak untatni Téged is, és a T. Olvasót is, legfennebb majd kommentálom is saját magamat... Ha még élni fogok a Boldog Új Évben.

 

---

 

 

 

 

(törölve - LLL)

 

---

 

 

Átok

 

Tíz nap múlva jubilálni fogok: december 25-én 125. hónapja lesz, hogy Csíkszentdomokoson élek. Rengeteg különbséget fel lehetne sorolni Lövéte és Domokos között, de egy dologban hasonlítanak: annak idején mindkét falut „kiátkozták". 1599 végén Domokos határában mészárolta le a Nagy Kristály András vezette „szabadcsapat" a menekülő Báthory Andrást, Erdély bíboros-fejedelmét és kíséretét. A mészárlás híre természetesen a pápa Őszentsége fülébe is eljutott, aki nem is késlekedett egyházi átokkal sújtani a falut: három nemzedékig - állítólag - nem adott termést errefelé a föld, csak az ehetetlen csengőkóró (lat.: rhinanthus crista-galli) sárgállott a valamikori gabonaföldek helyén.

De ez mind semmi!

Nemrég tudtam meg, hogy 1762 végén „hivatali átokkal" tisztelték meg Lövétét, mert nem akart beállni a Mária Terézia-féle határőrségbe, pedig még a lövétei plébános, gyergyószentmiklósi Lukács György is a sorozás mellett prédikált. A Homoródalmáson állomásozó sorozóbizottság 1762. szeptember 6-án kapta kézhez Buccow generális körlevelét Nagyszebenből, amit Cserey hadnagy még aznap fel is olvasott a lövéteieknek. Nem tudom, hogy ükapám nagyapja, Lázár Mihály ott ácsorgott-e a hallgatóságban, ha viszont ott volt, bizonyára ő is felháborodott a körlevélbe foglaltakon:

„1. Publikáltassék, hogy a lövéteiek nem méltók arra, hogy a militia limitrophea (határőrség) soraiba felvegyék [őket].

2. A becsületet és hazát tisztelő székelyek ne társalogjanak és ne tartsanak az alávaló lövéteiekkel.

3-4. Azoknak a lövéteieknek, akik feliratkoztak [a határőrségbe], passzust (útlevelet) kell adni, az ellenállóktól azonban meg kell tagadni. A passzus nélkül járókat [tehát azokat, akik nem álltak „mérték" alá] le kell tartóztatni.

5. Az engedetlen lövéteiek a »királyi kedvetlenséget« tapasztalni fogják."

Stb. stb.

Meg kéne egyszer írni a Nagy Erdélyi Átokkönyvet...

 

---

 

 

Testvérek

1.

 

Három hónappal azután, hogy a Kaiser Wilhelm fedélzetén kikötött Brémában, O. Gy. kihallgatásra jelentkezett a püspöknél. Egy évig volt Amerikában, s miközben ő szenet lapátolt egy clevelandi vasgyárban, felesége itthon összeszűrte a levet sógorával, a szoknyabolond O. J.-vel.

O. Gy. egy hónapig várta, hogy felesége jobb belátásra térjen, aztán elküldte a 20 korona előleget a brémai hajótársaságnak - úgy döntött, hogy nem áll a „fiatalok" útjába.

- Szóval azt akarja, hogy semmisnek nyilvánítsam a házasságát, amit Isten szent színe előtt kötött? - kérdezte a püspök. - Kérem, ennek semmi akadálya. Csak először esküdjék meg a Szentírásra, hogy a misztereknél egy évig nem volt dolga fehérnéppel.

- Ezt nem tehetem, Excelleniás uram - mondta O. Gy., és megtapogatta posztólajbija zsebét: időközben a brémaiak elküldték volt a hajójegyet a visszaútra.

 

2.

 

Jakab László c. kanonok úr mesélte:

 

„Első alkalommal bérmált a fiatal Mailáth Gusztáv Károly a felső-háromszéki Szentkatolnán. A bérmálás befejezése után népes roma-csoport jelentkezett a Püspök atyánál:

- Instállom, tartanunk kéne a rokonságot, mert mi is Majlátok vagyunk - mondta a cigányvajda.

- Nem rokonok vagyunk, hanem testvérek Jézus Krisztusban - válaszolta a Püspök atya.

A szentkatolnai Majlátok még évtizedek múlva is büszkén emlegették, hogy testvérüknek fogadta őket a Püspök."

 

 

---

 

Amikor a Vörös Hadsereg áttört a szoroson, Bába János közlegény százada is parancsot kapott a visszavonulásra. Három nap múlva érkeztek Bába János szülőfalujába. A Bába porta ott állt a falu szélén, az országút mellett. Bába János közlegény átugrott a kerítésen, és azt mondta az apjának:

- Egy lépést se megyek tovább!

- Én pedig azt mondom - súgta rémülten az öreg Bába -, hogy menj vissza a szakaszodhoz. Ha itthon maradsz, hadbíróság elé kerülsz. Vagy az oroszok lőnek agyon...

Néhány nap múlva a szovjet előőrssel vívott csetepatéban Bába János közlegény hősi halált halt. Az öreg Bába tíz évvel élte túl a fiát. Vagy ahogy a faluban mondták: még jó tíz évig haldokolt.

 

 

 

---

 

„Szentföldi" történet

Fekete Vincének

 

Kurtapataki Veress Gézáné Mike Ilona mesélte:

 

„Megbetegedett az uram. Ez akkor volt, amikor jöttek bé a magyarok. Nem volt autó a faluban, szekérre tettük az uramat, úgy vittük a városba. A kórház ki volt ürítve, csak három beteg feküdt ott, súlyosbeteg mind a három, a többiek hazamentek, megnézni a magyarokat. A doktor azt állapította meg, hogy az uramnak gyomorfekélye van. Béfektették, ha jól emlékszem, vacsorát is adtak, éjjel aztán rosszul lett, vért hányt, alul-felül ment a vér. Megijedtem, még az ablakon is ki akartam szökni, hogy menjek a doktor után, de nem lehetett kimenni a kórházból. Az uram az eszén volt, azt mondta, hívjak egy ügyvédet, nehogy megtámadjanak a testvérei. De nem volt arra idő. Reggel korán, hat órakor megnyitották az ajtót, akkor én elszaladtam a doktorhoz. Azt mondta, ő nem Isten, hogy belébújjon az uramba. Fekélye volt, a szekér is megrázta, kihasadt a gyomra, azért öntötte el a vér. Ugye, akkor várták a magyarokat, nem foglalkoztak a betegekkel. Így aztán meg kellett neki halni. Délután hat órakor már meg volt halva. Már jöttek a magyarok. Kimentem a városba, hogy keressek valaki ismerőst. Akkor én még szoptattam. Fájt a mellem erősen. Hát egyszer jön az uram testvére székely ruhában. Gyere, mondom, mert Géza meghalt. Meghalt? Nem akarta hinni. Én magam se akartam hinni. Elküldtem, hogy keressen valakit. Jött a testvéremnek a férje is, ismerősöktől pénzt kértünk, s koporsóba tettük az uramat. A kórházból úgy adták ki mint élőt. Ugye, akkor olyan zavaros volt a helyzet. Akkor aztán autót fogadtam, s amíg mentünk haza­felé, hányták a virágot az autóra: „Éljen a magyar! Éljen a ma­gyar!" Mi pedig vittük a halottat. Nyújtód felé mentünk, mert Szentlélek felé rossz utak voltak. Ott vonult, jött a sok katonaság. Mindenki künn volt az úton, a kapuk előtt, azt hitték a népek, hogy mi is a menethez tartozunk, dobták a virágot az autóra, én pedig sírtam! A falumbeli férfiak is velünk jöttek, felszáll­tak az autóra, s jöttek velünk haza ők is... Aztán hazaértünk, s én végre megszoptattam a gyermekemet. Másnap eltemettük az uramat. Az egész falu eljött. Mindenki azt mondta, hogy szép temetés volt."

 

 

 

 

---

---