Kovács Tamás
Márai-napok a Gyulai Várszínhában
Nézői összegzés
„…én fáradt vagyok Európától”
A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának előadása méltó kezdete volt a Márai fesztiválnak. Aki nem ismeri Márait, az is átfogó képet kapott a Márai-érzésből. A naplók, regények, versekből összeállított rendezésnek volt mondanivalója, a gondolatoknak, életfázisoknak volt ritmusa. A művészek rengeteg időt szántak a felkészülésre, a hosszú monológoknál kifinomult kifejezőkészség, egymásra figyelős kommunikáció volt és hihetetlen alázat. A határon túli magyar színház művészei különös atmoszférát adtak a mondanivalónak. Ahogyan Hobo írta A szökevények hajójában: „Más nyelven beszélsz, más nyelven írsz, de magyarul álmodsz, magyarul sírsz…”
Az előadás jó értelemben véve tömény esszenciája volt az európai – polgári értékekben messzemenőkig hívő, humanista írónak. A humanizmus tényleges emberközpontúsága jelent meg, nem a mai időkben teljesen félreértelmezett antiklerikális, önérdeket hangsúlyozó és minden értéket tagadó torzó.
A kassai polgárok
A Gyulai Várszínház és Nemzeti Színház közös bemutatója erős darab volt. Az előadásba a szerző több művéből is csempésztek be idézeteket. Márai műveinek a sajátossága, hogy időtlenek, mindig van mai aktualitása a múlt században íródott soroknak. A kassai polgárok kezdő mondata:
„Menj nyugatra. És ne feledd soha, hogy keletről jöttél.” Aktuális ma is!
A tapasztalt színművészek több szempontból is kiemelten magas színvonalon játszottak. János mester (Rátóti Zoltán) az önmagát nem kímélő hivatástudattal, tépelődéssel töltötte meg a főhőst. A világirodalomban ez az önmagát nem kímélő alak (mint Thomas Mann Halál Velencében című művében Gustav von Aschenbach, vagy Gogol Köpönyegjének Akakij Akakijevicse) mindig tele van az alkotás és kötelesség terhével.
Egy teherrel azonban nem tudott megbirkózni a kőfaragó: valós önmagával, valós érzéseivel. A várost fenyegető ostrommal a halál közelébe kerül, külső és belső harcot vív, lelki kétfrontos háborút. Ahogyan Örkény a Rózsakiállításban írja: a halál közelében megszűnik a szerepjátszás és manipuláció, levetjük a lepleket. Vagy ahogyan Kundera az Azonosságban „a halál árnyékában minden más téma súlytalan…” A főhős magának sem meri bevallani az igazságot, a Genovéva felé érzett leküzdhetetlen vonzalmat.
Ágnes (Tóth Auguszta) minden túlzás nélkül csúcs volt, kiemelkedően magas színvonalú játéknak lehettünk tanúi. A hűvös szépség, a hűség, a férje támogatása, a stabil háttér megtestesítője volt, a tűzön-vízen át ragaszkodás. Az előadás alatt egy érdekes – talán többek által is tapasztalt – jelenség volt a fiatal és tapasztaltabb színészek közötti különbség. Félreértés ne essék, mindenki jól játszott, de Rátóti Zoltán, Tóth Auguszta, Schnell Ádám, Blaskó Péter, Szarvas József, Nagy Mari, Rubold Ödön teljes természetességgel formálták meg szerepüket. Az előadásban volt valami turgenyevi közvetlenség, a nézők maguk is részeseivé váltak az eseményeknek. A színészek többször is a nézőtérről jöttek be vagy innen beszéltek, tágabbá téve a színpad kereteit. A rendező jól kihasználta ezzel a Gyulai Vár sajátos belső szerkezetét.
Genovéva (Barta Ágnes) alakja egy mai archetípus, a felelőtlen lendület volt, ahogyan a bemutató anyagban is szerepel, menny és pokol. A fiatal színművész hozta az önzés lendületét.
A modern elemek (ventillátorok, horror bohócjelmezek, iratmegsemmisítő…) kizökkentette a nézőt a középkori hétköznapokból, amennyiben ez volt a rendező célja, elérte.
Nagy Mari mint mellékszereplő volt az egyik legjobb, konkrétan megjelent előttünk a középkori cseléd. Nagy élmény volt, nagy színészekkel, komoly mondanivalóval.
Élet, bor, humor, avagy az ismeretlen Márai
Mészáros Tibor és Hirtling István Márait olyan oldaláról mutatta be, mely nem igazán közismert. Egy alapvetően mélabús gondolkodóban ott szunnyadt a humor, az irónia és a „bor filozófiája”. A történész és színművész előadását jól kísérte Tárkány-Kovács Bálint cimbalma. Megelevenedett a kocsmahangulat, a nézők is megkívántak egy pohár jó bort. Vannak olyan pillanatok, amikért érdemes élő előadásokat megnézni, legyen az színház, zene vagy bármi más. Az élő előadás interakció az előadó és közönség között, valamint a pillanat varázsa.
Hirtling a szövegét mondta:
„…és hozatott jó soproni kolbászt…”
(Halkan, ironikusan és finoman megjegyezte: Gyulán olvasni ilyen szöveget? / Ez nyilvánvaló rögtönzés volt, nem volt a szöveg része. Így még a gyulai kolbász is megjelent áttelesen az előadásban.)
Ez volt a valós helyzetkomikum, a közönség nem kis derültségére. Hirtling eleganciája, stílusa, intonációja és ritmikai készsége jól kidomborodott, kiváló előadás volt, kiváló energiákkal.
Jó látni azt, amikor a színész nem csak eljátssza, hanem maga is élvezi az előadást.
Kaland
A kassai Divadio Thalia színház művészei szintén különleges előadással ajándékozták meg a közönséget. Ahogyan egy barátom fogalmazott klasszikus színház, klasszikus díszlet, klasszikus színjátszás volt. Márai szülővárosából a színészek kiválóan formálták meg a hazugságok, tépelődések jeleneteit.
Mialatt a professzort ünnepli mindenki új kinevezése miatt, a háttérben a fiatal feleség és fiatal orvoskolléga együtt szökni készül. A látszólagos idill egy csapásra omlik össze, az ember nem mindig van tisztában azzal, hogy a háttérben mi folyik esetleg éppen ellene. Ilyen az élet is. A szökés közben derül ki a feleség gyógyíthatatlan betegsége, így a professzor elengedni fiatal kollégájával, rábízza, sőt támogatja. Nagyvonalúság.
A dr. Kádár Pétert játszó Kelemen Csaba kiválóan formálta meg a látszólag sikeres és boldog professzort, az értelem és érzelem belső küzdelmét. Kiss Szilvia is elképesztőt játszott, szépség, elegancia, temperamentum.
A ragaszkodás és elengedés, hazugság és őszinteség, gyötrelem és felszabadulás, erő és gyengeség regénye, ahogy az életünk ritmikája is.
Hallgatni akartam
Az Egy polgár vallomásai harmadik része a történelem pillanatainak érzetébe varázsolt bennünket. Hegedűs D. Géza kiválóan formálta meg az önmagával is harcban álló, tépelődő, hazáját és kultúráját féltő, egyben ostorozó gondolkodót. Az egy személyben előadott műben óriási tapasztalat és munka volt, igazi nagy előadást láthatunk. Márai művei egyfajta lelki slow foodnak számítanak a mai pörgő, rengeteg felesleges és nyomasztó információval ellátott világban. Aki olvassa vagy látja, kiszakad a hétköznapok gyorsvonatából, leszáll egy kicsit és szemlélődik, mert Márai elképzelhetetlen nyugodt szemlélődés nélkül.
Az író szenzorai mindig érzékenyebbek, így tud olyan folyamatokat meglátni vagy megérezni, amit mások esetleg nem. Már akkor, 1938.március 12-én látta, hogy valami tragédia készül a zajos, zenés felszín alatt.
Máraival nem nagyon tudott egyik hatalom sem mit kezdeni, és ő sem tudott mit kezdeni a diktatúrákkal. A kommunistákat és nácikat egyaránt elutasította, semmilyen diktatúrával nem érzett közösséget, legyen az faji vagy társadalmi alapokra építve. Objektivitása, igényes, de közérthető látásmódja hasonló, mint a nemrég elhunyt magyar történész John Lukácsé, aki megérzi és érzékeltetni tudja a történelem fordulópontjait.
Egy mű előadásakor fontos, hogy milyen részeket adnak elő, milyen részeket választanak ki. Ezen előadásra szerencsére nem nagyon vetültek rá az aktuálpolitika vitáinak terhei, de a szöveg megválasztásában éreztem némi hiányt. A mű az 1938–1948 közötti időszakot öleli fel, tehát nagyjából a II. világháború kezdetétől a kommunista hatalom beágyazódásáig. Az elemzés fókuszában Magyarország van, de a látókör egész Európára, sőt tengeren túlra is kiterjed.
Ami a mű egyik lényegi hangsúlyos eleme lett volna az, hogy „az ezeréves ország testéről a trianoni békeszerződés lehasította az erdélyi és felvidéki területeket, éppen az a műveltséghordozó társadalmi osztály vált ki a nemzeti élet együtteséből – egy osztály, amelynek tradíciója és öntudata volt…” A trianoni tragédia és idézet csak széljegyzetként jelent meg az előadásban, de nem úgy, mint a későbbi nemzeti tragédia egyik fontos előzménye.
A műben és előadásban megelevenedtek a történelem szereplői Bárdossy László, Bethlen István, Teleki Pál, Churchill, Chamberlain.
Bethlennek volt egy ikonikus mondata, amit nem látott fontosnak a rendező: „Az urak addig mennek jobbra, amíg egy napon megérkeznek majd a szélsőbalra.” A történelmi korszak és idő fontos mondata. Az előadás kiválóan, érzékletesen szólt Bárdossy és Bethlen személyiségéről, sokszor személyes történeteket is közölve.
A trianoni tragédia előzményeinél, amikor Márai egy magyar származású cseh parlamenti képviselővel beszélget, aki kifejtette, hogy a trianoni tragédia előtt a nemzetiségekkel nem lehetett megegyezni, mert nem akartak megegyezni velünk, a céljuk a magyarság felmorzsolása volt. Az „öreg úr” azt is kifejtette: „…a népek a becsület fogalmát inkább csak olvasókönyveikben tanítgatják, de a gyakorlatban mindig meztelen életérdekeiknek engedelmeskednek, akár becsületesek ezek az érdekek, akár becstelenek.”
Márai a diktatúrákat egyaránt elutasította, élete is ezt igazolta, hiszen a kommunista hatalomátvétel időszakában emigrált, elhagyta szeretett és ekkorra már elveszített hazáját. A két diktatúrában a történet ugyanaz, a szereplők részben változtak:
„A nemzetiszocialista, magyar nyelvű hetilapok és újságok megkezdették támadásukat a ›zsidó polgárság‹ ellen, s a kommunista magyar nyelvű hetilapok és újságok tíz évvel később – nagyon csekély változtatással, csaknem szó szerint újra lenyomtatták ezen támadásokat csak éppen – nem is minden esetben – elhagyták a ›polgár‹ mellől a ›zsidó‹ jelzőt.”
Márai ezen munkája alapműve a magyar irodalomnak és történelemnek.
Eszter hagyatéka
A Spirit Színház előadása szintén klasszikus előadás volt, kiváló szereplőválasztással. Az egész előadás alatt érződött a fel nem dolgozott, lepellel letakart régi emlék, ami Esztert nyomasztotta, egy el nem feledett és fel nem dolgozott szerelem. A mű jó példája annak, hogy érdemes figyelni és néha-néha megpróbálni objektíven értékelni életünk eseményeit, hogy súlyos csapdahelyzeteket okozhat a megváltoztathatatlan saját nézőpont, melybe hajlamosak vagyunk belesüppedni. Mindezek mellett életünk döntésekkel van tele, egy rossz döntés, fordulat egy egész életet is tönkre tehet. A mű szereplőiből (és ezt a színészek jól formálták) hiányzott az, amit alkotásnak hívnak. Ahhoz, hogy az élet megteljen értékkel, elengedhetetlen a szolgálat és az alkotás, amit bárki, bárhol megvalósíthat, saját életkörülményei között. Márai így fogalmaz:
„Tehetség, szándék: mindez kevés. Most már tudom, hogy kevés. Az alkotáshoz kell még valami más is. Valamilyen különös erő vagy fegyelem, vagy a kettő együtt. S azt hiszem, ez az, amit általában jellemnek neveznek.”
Tóth Sándor jól formázta a szélhámos, nyegle, felelőtlen, mindig a helyzethez kapcsolódóan ígérgető szélhámos Lajos alakját. Ilyen figurák ma is vannak – nem kis számban – a tartalom nélküli formára sokszor hallgató marketing-világban. Gubík Ági végig nyomasztóan jól játszotta a magát erősnek mutató, de valójában nagyon gyenge, sodródó, szerelmesen ragaszkodó nőt, aki végzetébe rohan, de nem tud és nem is akar ellene tenni semmit. A néző egy idő után már szánni sem tudta, ő is belenyugodott az elkerülhetetlen kifosztásba.
Jellemregény, jellemfejlesztéshez.
Fényképek: Kiss Zoltán
