Tarján Tamás
447 : 50 = IX
Gyulai egyenleg
A sántító számtani műveletnek tűnő cím alatti alcím valójában nem jelent mást, mint hogy e sorok írója, aki egy héten át szemlézte a gyulai vár- és tószínpadi esték néhányát – a Shakespeare Fesztivált –, kitérve egy szakmai konferenciára is, milyennek látta „egy-enleg”, a maga szemszögéből az egyenleget, összképet: hogyan vonja meg mindannak mérlegét, aminek tanúja volt.
Bár az idén ötvenedik születésnapját ünneplő Gyulai Várszínház legrangosabb és nemzetközileg is legnevezetesebb eseménye majdnem egy évtizede a Shakespeare Fesztivál, a többi előadást, rendezvényt, kezdeményezést ugyancsak a maga jelentékeny értékén és a gyulai színházi nyár egészébe illeszkedő voltában kell számon tartanunk. Ezúttal csupán azt említjük (a beérkezett művek ismeretében), hogy az ötvenedik évadra kiírt drámapályázat mustrája: Zalán Tibor A fáklya kialszik című győztes darabjának prezentálása, valamint Nagy András (Véghely) és Wodianer-Nemessuri Zoltán (Kegyelem) színműveinek felolvasószínházi premierje augusztus első napjaiig még várat magára. A pályázat meghirdetői a gyulai vár védelmében Kerecsényi László kapitánysága alatt megvívott (vesztes, de emlékezetesen hősies) 1566-os csatát tették a beküldendő alkotások tárgyául. Ezzel „a magyar Erzsébet-kor” közvetlen előzményidejét idézték meg. (Shakespeare kétéves volt Gyula ostromakor). A hely szellemét: a lokális hagyományt, gyulai történelmi tradíciót ápolják, amely különböző sávjaival a téglavár színpadán bemutatott drámák esetében nemegyszer szolgált már témaként az elmúlt félszázad során. A „magyar Erzsébet-korról”, „a magyar Shakespeare-korról” a két esztendeje elhunyt Hubay Miklós – egykor szintén játszották darabját a várfalak közt – értekezett nemegyszer belefeledkezőn, múltat álmodva-teremtve. Idén – kilencvenöt évesen – ő lehetett volna Gyula díszvendége. (Drámapályázatot – más formában – korábban is kiírt már Gyula, s nem vallott szégyent vele. E lehetőséggel nem lehet évenként élni, de érdemes szorosabb pályázati intervallumokban gondolkodni, előre tervezve a tematikát.)
Maga a Shakespeare Fesztivál önmagán túl mutató fontosságú rendezvénye a magyar színházi – és nem is csak a színházi – kultúrának. Egyetlen folyamatosan működő színházi fesztiválunk, amely nemzetközi jellegét a szomszéd országokban tevékenykedő magyar nyelvű társulatok előadásainak meghívásán kívül nem magyar nyelvű (esetleg nem is kontinensünkön keletkezett) jeles produkciók felvonultatásának köszönheti. E példa értékű vállalkozás idén azt a modellt követte (egyszerre tervezetten és véletlenszerűen), hogy három Hamlet-színrevitel mellett egy-egy Makrancos hölgy- és Szeget szeggel-vendégjátékot tekinthetett meg a közönség, s az egyik kiemelkedő zenei esemény, a Song Of The Goat Theatre Lear dalai című összeállítása is konkrét darabra utalt. A Hamlet-allúziókat – a 2013-as gyulai „shakespeare-i centrumot” – Emil Boroghină (Újraolvasva Shakespeare-t) és Steven Berkoff (Shakespeare cselszövői) előadóestje az öltözékkel (a „hamleti” tetőtől talpig feketével, „gyászmezzel”) is erősítette. A román vendég tradicionálisabb-romantikusabb, „matinés” felfogásában igen sok másik, az angol „rosszfiú” monodramatikus tolmácsolásában is még négy-öt más Shakespeare-színmű hangot kapott. Üdvös – bár nem az egyetlen – fesztivál-szervezési lehetőség, ha valamelyik drámára fókuszálva lehetünk meghívottai a többinek is.
Boroghină és Berkoff fellépésének is érdekessége – inkább ballasztja – volt, hogy még jócskán a 20. század utolsó évtizedében jöttek létre. A román művész ugyan felújította korábbi monológ-szövetét, de – kezében egy Shakespeare-kötetet szorítva, abba fogódzva, a főbb igék elhangzásakor a könyvet szobor-mozdulattal maga elé, fölé emelve – az 1970-es évek (a saját fiatalsága) nagy közép-európai Shakespeare-újraértelmezéseinek nosztalgikus mámorával szavalt. A hatalom-problematikát és a személyiség alig rajtakapható mélytitkait kiemelő (főleg Jan Kott nevével összekapcsolt) Shakespeare-kép mára ebben a térségben és másutt is új, aktuálisabb hangsúlyokat nyert, és Boroghină cizellált monológfüzére sem győzött meg arról, hogy a Shakespeare-szöveg (bármely szöveg) életmagyarázatként, életmegoldásként lenne felmutatható.
A másik hetven éven felüli művész, az író-színész Berkoff kaján egyszemélyes Shakespeare-magánszáma inkább Berkoff-dráma volt – vagy (műfajilag) ironikus shakespeare-esdi a nagy gonoszokról: III. Richardról, Jagóról, Macbethről (jobbára a Ladyről). A kivetítőn olvasható magyar fordítás alá is húzta, hogy a művész eredetileg a 20. századra aktualizálta cselszövés-helyzetjelentését. Kétszer ötven perc helyett egyszer hetven lehetett volna az ideálisabb forma, már csak a cselfolyamatok, összeesküvések hálószerűségének, megszakítatlanságának kifejezésére is. Az angol nyelven betoldott magyar csattanók tolmácsolás nélkül is „ültek”, viszont – szerencsére? – nem mindenki számára váltak evidenssé azok a mozzanatok, melyekben Berkoff – egy Nagy-Britanniából érkezett világhírességtől szokatlanul – amúgy is éles nyelvét különféle kisebbségeken köszörülte.
Fel kell jegyezniük a krónikáknak, hogy először látogatott a Shakespeare Fesztiválra orosz együttes, és mindjárt a nagynevű moszkvai Vahtangov Színház, amely indokoltan aratott kirobbanó sikert aktualizált, sajátos szín- és stílvilágú, egy-egy ponton talányos keserjátékával (Szeget szeggel). A darabbeli szimbolikus Bécs patthelyzetből matthelyzetté romló morális állapotát fiatalember-problematikaként, a harminc alatti, körötti generációt érő történelmi kihívásként jelenítette meg Jurij Butuszov rendezése. Ez 21. századi olvasatnak bizonyult. Bámulatra méltó az adaptációs készség, amellyel a nem erre a (vár)színpadra elképzelt produkciójukat kevés próbával ide plántálták. E téren őket is felülmúlta Zsótér Sándor a még fiatalabb közreműködőkkel: budapesti színiegyetemistákkal „workshopolt”, az egyszeriségben remeklő, a formanyelv magától értetődő értelmezési akrobata-mutatványaira képes Hamletje a Tószínpadon. Meggyőződésem, hogy a Gyulára utaztatott (tehát nem eleve ott és oda elkészített) előadásokat egyedi, egyszeri premierként kellene jegyezni az annalesekben, mert – maradjunk az írásunk címe sugallta számtannál – százalékban mérve is alaposan eltérnek eredetijüktől. Szuverén alkotások, akár pompásra, akár kevésbé pompásra sikerültek. (Annalest ugyancsak kaptunk ajándékba: 50 évad a Gyulai Várszínházban címmel tekintélyes terjedelmű, súlyú, fontosságú, de vitatható megoldásoktól és hibáktól terhelt kiadvány látott napvilágot, benne az eddigi Shakespeare Fesztiválokat pásztázó tanulmánnyal.)
A legvegyesebb fogadtatásban a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Bocsárdi László által színpadra állított Hamletjének volt része. Az eddig megjelent kritikák általában tartózkodó hangvételűek (de tudunk elragadtatott bírálat íródásáról is). Mint a premier egyik „mogorvább” értékelője, ezúton jelzem, hogy az interpretáció erényeinek és hibáinak taglalására a Bárka folyóirat 2013. 5. számában elemzőbb módon visszatérek. Hiszen a minap az interneten hozzáférhető lett, árnyalta a koncepciót a rendező nyilatkozata, melyben a performansz-szerű előadás-alakítás, a szövegközpontúság helyett a metafizikai üzenetű látomásosság mellett kötelezi el magát – tudva, hogy a gyulai Hamlet csak egy állomása e kidolgozás néhány hónappal korábbról íródó és a későbbiekben, további munka után még folytatódó történetének. Innen nézve talán menthetőbb, hogy a tragédia szüzséje szamárbőrként összezsugorodott Bocsárdi színpadán, s akinek nem ismerős a hamleti út, sors, már a második felvonás után nehezen tudta követni a fejleményeket. Mindenesetre a Mátray László (Hamlet) – Pálffy Tibor (Claudius) kettős atlétikus megjelenése, a ma már külön is oktatott ún. fizikai színjátszást a lélekanalízissel elegyíteni kívánó szerepfelfogása igencsak belopta magát a gyulai színházlátogatók szívébe.
Vajon a gyulai színházbarátok szívébe? Tapasztalataink alapján úgy tűnik: a gyulaiak magukénak érzik településük sokarcú nyári színházát. Nyomon követik, ajánlják, a maguk lehetőségeivel menedzselik. Viszont kevéssé látogatják, illetve univerzális érdeklődésű, a művészetekhez kötődő polgáraik egy kisebb csoportjával képviseltetik magukat. Valóban inkább a nyaralást színházzal fűszerező fürdővendégeket látni a széksorokban. Rajtuk kívül az országos színházi szakma, a kritikus céh igyekszik Gyulára. Tősgyökeres gyulaiak mondták el: kisvárosban, ahol a vendéglátás zökkenőmentessége, szívélyessége elsőrendű fontosságú, a szolgáltatásban kora reggeltől helyt kell állniuk sokaknak, s ebbe az éjfélig tartó „színházazás” általában – sajnos – nem fér bele.
Sok kisebb-nagyobb emlékezetes mozzanatról illene még szót ejtenünk. A Kamaraterem zenei Shakespeare-programfüzéréről. Porpáczy Zoltán Képeslap szonettek című kiállításáról (s hogy Shakespeare szonettjei milyen szívósan, a kisforma gördítő erejével jártak mindvégig a nagyformák, a drámák nyomában). A Nagy András író vezette délutáni (az előző nap látottakat megvitató) műhelybeszélgetésekről, melyekbe – diákok, tanárok közé – a vége felé véletlenül, de annál örömestebb cseppentünk. A Gedeon József – a Gyulai Várszínház igazgatója – és Nádasdy Ádám – a műfordítói, tudósi, költői minőségében is jelen levő meghívott – részvételével zajlott Szeget szeggel-diskurzus járulékosan az intézmény működéséről, a produkciók kiválasztásáról, a különféle nehézségekről is tájékoztatott. A mindenütt felbukkanó, minden előadást nyitó és záró Gedeon igazgató úr nehéztüzér típusú, nélkülözhetetlen egyéniségéről e helyütt sem ódát, sem más, esetleg szarkasztikusabb műfajt nem zengünk, elég legyen épp Nádasdy Ádámnak a VI. Irodalmi Humorfesztiválon elhangzott limerickjét idézni: „Van egy úr, úgy hívják, Gedeon, / ügyébe mindenkit belevon. / Jól játssza szerepét, / pedig az ő nevét / nem írja se plakát, se neon”.
Mit is jelent hát a 447 : 50 = IX képlet? Bizonyára kitalálta az olvasó. Három híján négyszázötven éve ment végbe a gyulai várvédő harc, mely a Várszínház idei drámapályázatának témát szolgáltatott. Ötvenéves a Miszlay István alapította egyprodukciós nyári színházból az idők folyamán művészeti-idegenforgalmi nagyüzemmé, egyedülálló nagy vállalkozássá lett Gyulai Várszínház, mely ötven nap leforgása alatt ötvennél több művészeti eseménnyel várta-várja a látogatókat. A IX. Shakespeare Fesztivál majdnem kéthetes ünnepet jelentett a majdnem kéthónapos ünnepsorozaton belül.
Hogy egy parányit hibádzik az osztás? Ilyen nagy számok mellett kicsire nem nézünk. Majd néznek a fesztivál-szervezés illetékesei, hiszen jövőre megint jubileum lesz: a X. Shakespeare Fesztivál.
Tarján Tamás
Kifordult medriből
Miskolci Hamlet a Tószínpadon
A rendező egyszer már sikerrel vitte színre (1994-ben, Győrben) minden tragédiák alighanem leghíresebbikét, másszor pedig egy mozzanatot tekintve túl is járt a drámaírás fejedelmének eszén. Hazatérés Dániába című adaptációjában (2003, Veszprém) úgy oldotta meg a szellem felbukkanásának a transzcendens tudat lazulásával egyre problematikusabbá váló kérdését, hogy Hamlet atyját, élőhalottként bár, fia hazaérkezéséig itt tartotta a földön. Az öccse által megmérgezett s vélt tetemként sírkamrájába helyezett idősb Hamlet már bomlani kezdő teste bevárta a királyfit, s az oszladozó, de még élő korpusz (darabbeli neve is: Korpusz) mintegy önmaga kísérteteként róhatta ki a bosszú parancsát. Találékony fordulat, merész, de tökéletesen elfogadható és működő továbbgondolása a dráma egyik kezdő jelenetének.
A Miskolci Nemzeti Színház által a Gyulai Shakespeare Fesztivál Tószínpadára hozott (Arany János fordításán alapuló) Hamlet – mely a nézőket is a színpadi széksorokba hívta – jelentősnek ígérkező színházi esemény jóleső izgalmával vette kezdetét. Alkonyi derűvel, egyben komolysággal, hogy az egyelőre még nem a szerepükhöz öltözött, civil kedélyességgel sétálgató színészek mint a küszöbön álló, hangsúlyozottan teátrumi produkció részesei és a publikum, alkotók és befogadók a szabadtéri, nyolc szereplős Hamlet-verzióra hangolódva a közös térben és közös szellemi erőtérben együtt hozzák létre az ezeregyedik, érvényes változatot.
A szünet nélküli előadásban az első felvonás igazolta is e várakozást. Kitűnő a „Csókot! Csókot!” kezdés: az udvar pajkosan kiáltozva óhajtja, hogy a frissen trónra lépett Claudius és sietve feleségül vett „ángya” (bátyjának özvegye, Gertrúd) nyilvánosan is pecsételje meg nászát. Megpecsételik. Gáspár Tibor (Claudius) gyilkos tette (a Kiss Csaba készítette, sokat húzó, módosító szövegváltozat szerint ekkor még ki nem pattan tette) ellenére egészséges idegzetű, optimista és teli tüdejű, valószínűleg az uralkodásra sem alkalmatlan királyt alakít, sportos mozgással, szép hangfekvésű, megnyerő dikcióval, környezetét magnetizáló, kegyes-mosolyos, cimboráló arcjátékkal. Oldalán a Varjú Olga játszotta királyné is majd kicsattan a boldogságtól, noha némi fátylas szorongás fékezi: minden hívásnak csak második szándékra enged, zavartan vissza-visszatáncol. Gáspár Tibor és Varjú Olga mindvégig az est legkiegyensúlyozottabban teljesítő művészei, a szerepet felöltő beleéléssel is, a szerepet elidegenítő leválásokkal is (amikor, akár társaik, időnként a nézők közé telepednek, s jobbára csupán figyelmesen követik a dráma zajlását).
A vízen, vízi járműn érkező Hamlet jöttével az alkalmi forgószínpad még szeszesebb atmoszférájúvá lesz. A mindenes Rosencrantz (Fandl Ferenc) és Guildenstern (Kokics Péter) asszisztenciájával maguk mellett érvelnek Berzsenyi Krisztina látványtervének csekély számú – hétköznapi vagy jelzéses – elemei, valamint a cifrábban kivitelezett, de csak a manapság divatos ing, trikó, farmer fölé vont jelmezek. Svungosak, újszerűek a rendezői ötletek. A magát őrültnek tettető Hamlet bolondságát az fejezi ki, hogy szerető fiútól durva erőszakkal gyászruhát erőltetne újasszony anyjára, mikor pedig ez nem sikerül, maga ölti fel a női öltözéket. (Ő az egyetlen egyébként, akinek mai-időtlen gyászmezén kívül nincs jelmeze.)
A bajok ott kezdődnek, amikor már nem lehet nem észrevenni: Rusznák András érzékeny lelkű későkamasz Hamletje a fájdalmas-szemrehányó dikciónál többet nem hoz ki a címszereplőből. Csak dallam, búgás, illó beszéd. Figurálisan kevéssé, értelmezésben, jelentőségadásban minimálisan felel meg a szerepnek. (Csupán emlék, nem összehasonlítás: a korán eltávozott Ternyák Zoltán küzdött hasonlóképp a feladattal, de benne a tehetetlen rosszkedv mellett sötétebb, időnként önpusztító indulatok áradtak, beszédmódját változatosabbra, ingerlőbbre, kiismerhetetlenebbre munkálta.) Intenzívebb akcióiban is mindössze tengődik a színen. Lovas Rozi Opheliája sem sokkal érdekesebb-mélyebb, bár technikailag minuciózusabban megoldott alak. Szegedi Dezső masszív, konvencionális Polonius, ízes karakter, a főkamarás játékhagyományának korlátoltabb, buzgólkodóbb fajtájából. Simon Zoltán föl-le tett-vett parókája alatt arcát vesztett Laertes. Már eleinte is hiányzik belőle az a jelentőség, amelynek majd a Fortinbrastól megfosztott szöveg utolsó tézisét kell(ene) megbírnia.
Fokozatosan, ám elég hamar kifogy a szusz Kiss Csaba intellektuális megvillanásokra a későbbiekben itt-ott még képes interpretációjából (dramaturg: Rácz Attila). Nem elégít ki, hogy a szellem ezúttal távoli fényforrás (meg talán némi textília. Messze van a fűz lombjai közt), aki-ami (alapos töprengéssel sem könnyű levezetni ennek értelmét) gyilkosa, a forgószínpad közepén ülő, köröző Claudius visszhangzóbb-gépiesebb szavaival hallatja átkát és utasítását. Egyre üresebben ül meg a színen a mobil ácsolat, az egyszer-egyszer nehézkesen szolgáló függöny, a fölöslegessé vált két, fémszálból emberi torzóvá font próbababa-pár. Valamiképp minden epizód lel magának helyet, de ez már önmagának mind ellentmondóbb, zilált színpadi nyelvezetű és stílusú törekvés. Egészen Hamlet és Laertes halálos párbajáig, amelyet kardok helyett piros és fehér kesztyűbe bújtatott kézfejjel vívnak-koreografálnak (a piros a mérgezett), a hirtelen férje ellen forduló királyné csak mozdulatkontúrral jelölt serlegből történő, öngyilkos indulatú mérgezettbor-ivás imitációjáig. A sírásó-képet (és sok egyebet) okkal, ok nélkül kihagyó színrevitel nem fogadtatja el, hogy Laertes túlélő, aki summázná a történteket.
A szövegkezelés filológiájának két kardinális pontja a sok újszerű közül: a „Lenni vagy nem lenni” monológ a Kiss Csaba által a lehető legalkalmatlanabbnak ítélt helyéről (a cselekvés útját épp felismerő Hamlet miért kezdene az öngyilkossággal hadakozni?, kérdezi a rendező) átkerült a színészjelenetbe, s ha ezzel nyert volna helyi értéket, el is vesztette a „színészkedés” miatt; az imádkozni hiába próbáló Claudius pedig elmondja a Miatyánkot. Az utóbbi nem a fohász beiktatása révén ejt gondolkodóba, hanem mert a bitorlót (épp mert imádkozik, s ekként a mennybe jutna) meg nem ölő Hamlet egy nagyot fojtogat csak hörögve szólni tudó mostohaapján (a királyfi Poloniust is fojtva ölte meg, jóllehet „véres tettről” esik szó többször is). Itt a potenciális cselekvés vagy a látomásszerűség lehetősége forog fenn – egyik sem illeszkedik az előadás vonalvezetésébe.
A Hamlet ezúttal kifordult Kiss Csaba kezéből. Kifordult medriből.
A fotókat Kiss Zoltán készítette.
Tarján Tamás
Sötét sikoly
A Vahtangov Színház vendégjátéka: Szeget szeggel
Bécsben azzal kezdődik a rendcsinálás, hogy rendetlenséget csinálnak. Nagy, üres pillepalackok százait szórják szét, papírdobozokból könyvet, ruhát borítanak ki, papírfecnik szemetelik be a színt. Sportesemény utáni vandál kedv tombol, vagy az ingatag, késlekedő kormányzás, a meglazult erkölcsök nyomában járó polgárháború előszele? A darabbeli Viennát ekkor hagyja magára (távozik állítólagos diplomáciai útjára) a dönteni, ítélkezni gyenge moralista uralkodó, Vincentio. Helytartóként a kikezdhetetlennek ismert Angelóra hagyja a városvezetést. Az álszent puritánnak bizonyuló helyettes azonban, élvezve a törvényi szigor alkalmazását, a totális „megtisztítás” hatalmi mámorát, azonnal halálbüntetést szab ki a paráznaságban vétkesnek talált Claudióra, aki ugyan valóban teherbe ejtette eljegyzett kedvesét, de már a házasság sem váratna magára sokáig. Az erkölcscsősz helytartó (nem minden ok nélkül) főleg a bordélyokra csapna le, ám közben ő maga is többszörösen a szexus kelepcéjébe esik, és Claudio életéért cserébe a fiatalember húgának, Izabellának a szüzességét követeli. Nem is egy álruhás színjáték és Vincentio herceg váratlan, igazságosztó visszatérése veszi elejét a tragédiáknak.
Jurij Butuszov a moszkvai Vahtangov Színházban, 2010 szeptemberében vitte színre a Szeget szeggelt, főleg a társulat a kétezres évtized folyamán diplomázott fiatal színészeit szerepeltetve (egyikük éppen ma, július 14-én ünnepli a születésnapját, és még jövőre is huszonéves lesz). A mestersége gyakorlása során „majdnem teljesen kilyukasztott” kerítőnő is roppant fiatal madámnak. Az egyetlen öreg a valamely régi világból itt ragadt becsületes vénség, a tanácstalan tanácsúr, Escalus. Fiatalok keresik a helyüket az aránytalan szigorúságú, kiszámíthatatlan törvénykezés okozta általános döbbenetben. Ők már nem csupán – mint elhangzik – a „Ne lopj!” intelmét húznák ki a Tízparancsolat táblájáról, hanem a „Ne paráználkodj!” tilalmát is, sőt valószínűleg továbbiakat ugyancsak. Akár az összest. A hatalom diktálta rend felbomlott, elavult, önmaga ellenkezőjébe váltott – a polgárok óhajtotta rend körvonalazatlan, kétséges, kikezdhető.
A megrendült közösség kulcsfigurái: Vincentio és Angelo. Butuszov az államgépi mechanizmus tudathasadását, a hatalmi váltógazdaság alapvetően osztatlan jellegét emeli ki azzal, hogy mindkét figurát Szergej Jepisev kapta. (Az ő színészi híre egy Dario Fo-színműre épített Putyin-paródia révén érkezett el hozzánk.) Az arcát egyelőre – mindkét szerepében – kialakulatlan, sápadt mezőként játszató langaléta Jepisev viaszos kísértetet alakít, egyszerre elhatárolva és eggyé olvasztva Vincentiót és Angelót. Városában fekete cserépből hullaszín rózsák fakadnak, s a gondos kertész Angelo ollója úgy nyesegetné a virág-, mint az emberfejeket. Alekszandr Orlov egész szcenikai munkájában a fekete szín dominál, ellenpontozva a fehérrel. Feketék, ellenségesek a bútorok. Ha ítélethozó és ítéletre váró között az ügyintézés egyetlen asztala is elegendő lenne aktának, tintatartónak, nyolc egyforma fekete asztalból épül uralkodót és alattvalót elválasztó bürokratikus gát. A fehér és a fekete ütközéséből, kettős gyászából a jelmezek sem igen térnek ki.
A formanyelv termékenyen eklektikus. Jurij Butuszov fedetten látomásos rendezése enged a gogoli fantasztikus realizmusnak (vagy a színház névadója, a rövid alkotói pálya után, 1922-ben elhunyt Jevgenyij Vahtangov többek közt szintén – másként – a fantasztikus realizmust zászlajára tűző ars poeticájának), érződnek áthallások az ezerkilencszázhúszas–ezerkilencszázharmincas évek szovjet irodalmi és képzőművészeti ikonográfiájából, a múlt század derekának orosz filmjeiből s a mai orosz mindennapokból. A hangaláfestés sikolyszerű, akár az egyházi zene zászlókat úsztató surrogása, akár az óceánmély örvénylő susogása, akár pengetős hangszerek jaja vagy a populáris tömegzene zúdulata ihleti meg a komponista Fausztasz Latenaszt. Edvard Munch híres festményei, Sikoly-variációi egyértelmű mögöttesei az elkerekült, nyitott szájjal rettegő, némán kiáltó, fejüket kétfelől fogó egyes szereplők arcjáték-megoldásainak.
A női vonal másként tevékenykedik, mint a férfi. Jevgenyija Kregzsgye (Izabella) szeme folyton könnyben ázik, egzaltáltan rogyadozik. Így túl korán exponálja darab végi zokogó összeomlását, amikor már egy szavát sem hiszi el (Butuszov koncepciója itt teljesül ki) a képmutató Angelóhoz megszólalásig hasonló módon, szó-, mozdulat és emóció-ismétlésekkel közeledő, házasságot ígérő Vincentiónak. Marija Bergyinszkih gyermekdeden formálja a maholnap gyermeket váró Júliát, Claudio tipegő szerelmesét, Marija Volkova (Marianna, Angelo – elhagyott – menyasszonya) sűrűn oda kap, hol fészkel az agy. A férfi színészek, akár gömbölyítettebb komédiai technikákat alkalmaznak, akár szögletesebb fogásokkal élnek, takarékosabbak, érzelemmentesebbek. Lehetséges, hogy Butuszov e stiláris kettősséggel is erősíteni akarta, hogy se a vígjáték, se a dráma irányába ne mozduljon el egyértelműen a néha keresett beállítású előadás, melynek legsikerültebb megoldásait nyílt színi taps is köszönthette volna. A Rémes nevű hóhér például Angelo küllemét kopírozva jelent meg, a bakó pallosa pedig mint egyszerű fejsze vágódott a tőkébe – ami hátborzongatóbb egy igazi hóhérszerszámnál.
A Shakespeare-monológjaival foglalkozó szakmai konferencián Butuszov azt is elmondta: ma már úgy gondolja, egy színdarabot nem szabad teljességében „elmesélni”, jellemeiben megfejtetlenségeket, titkokat kell hagyni. A Szeget szeggel magas színvonalú, fájdalmasan méltóságteli, fiatalság-, élet- és szeretetpárti – akár plebejusnak nevezhető – munka, még belassulásaiban is. A Vahtangov Színház társulata a Gyulai Várszínházban egy lépéssel tovább mesélte a históriát, mint Shakespeare – s ezzel rótt a nézőkre keserű titkokat: Angelo hamis csillaga leáldozott, Vincentio ül ismét a trónon, de Izabella nem boldog ara, hanem vigasztalhatatlan sírásban vonagló nő, a csőcselék pedig ismét pillepalackokat, ruhadarabokat, könyveket hajigál az egyre szennyesebb Vienna utcáira. Kezdődhet minden elölről? Nem, elölről, a legelejéről már biztosan nem.
A fotókat Kiss Zoltán készítette.
Tarján Tamás
A legszebb rózsa a kertben
Konferencia a Shakespeare-darabok monológjairól
Kilenc előadó, kétszáztíz perc szakmai koncentráltság. Akadémiai székfoglaló terjedelmű műhelytanulmánytól munkanaplón át esszéisztikus margináliáig sok minden elhangzott. Ekkora szellemi-művészi kapacitásról aligha lehet beszámolni néhány ezer karakterben. Marad tehát a kommentált eseménykrónika a Gyulai Várszínház IX. Shakespeare-fesztiváljának kapcsolódó rendezvényéről, a Mogyoróssy János Városi Könyvtár vendégszeretetét élvező „Lenni vagy nem lenni” – Shakespeare-monológok című (a British Council támogatásával megvalósult) július 13-i tanácskozásról.
Nagy András író, egyetemi docens, a konferencia levezetője maga is kiselőadással indított. Különbséget tett belső, drámai, aktív, narratív és egyéb típusú monológok között, érintette az átok, eskü, ima magánbeszéd-formáit. A monológot az alak kételyének, krízisének, én-hasadásának szöveg-megvalósulásaként, „bizonyos maszktalanság” őszinte megnyilvánulásaként, a dialogikus drámaanyag egyes szöveghelyeinek lehetséges „főpróbájaként” is leírta.
A Nagy-Britanniából nem először Gyulára látogató Maria Shevtsova professzor a monológ belső zenéjét tudó és élvező karmesterként, a tanári gesztusnyelvet bevetve „a shakespeare-i kert legszebb rózsájának”, „magnak”, „trambulinnak” is nevezte a betetőző és kezdő-gyorsító funkciók ellátására egyaránt alkalmas monológot. A képes beszédet színházi élményeinek interpretációjával, 2008-ban (talán nem véletlenül a gazdasági válság küszöbén) keletkezett Shakespeare-színrevitelek – köztük egy, a nyelv helyett a testnyelvet funkcióhoz juttató táncjáték – részleteinek elemzésével támasztotta alá.
Az ugyancsak Nagy-Britanniát képviselő Steven Berkoff író, színész, rendező, a „rosszfiú”-szerepek mestere a monológról szólva a dialógus lehetőségét kérte Nagy Andrástól, majd hosszú, de frappáns monológban válaszolt az első kérdésre, szóba hozva többek között a Jagóhoz, III. Richárdhoz hasonlóan némiképp ugyancsak rosszfiú – hiszen, úgymond, sorozatgyilkos – Hamletet is. Saját pályájára kitérve a magánbeszédet a szenvedély, az elnyomott bűntudat, a rejtegetett bűn kifejezőjeként aposztrofálta, külön kiemelve Shakespeare bűn-ábrázolásainak összetettségét. (Berkoff aztán indult is edzeni délutáni, Shakespeare cselszövői című monológ-monodrámájára.)
A kedves gengszter küllemű, ősz Berkoffot a kópés-Puckos Jurij Butuszov (a moszkvai Vahtangov Színház ma műsorra kerülő Szeget szeggel produkciójának fiatal rendezője) követte, kijelentve: nem ismer külön monológ-problémát. Ő csupán egy „megbabonázott kísérleti nyúl”, aki mindig új eszközöket használva enged a drámaszöveg kihívásainak, lehetőleg lerombolva a megkövesedett tradíciókat. A monológ megformálása technikai kérdés, s ekként a színész dolga.
Nádasdy Ádám költő, műfordító, az ELTE professzora egy gondosan elkészített „kiosztmány” segítségével bizonyította (Hamlet, I. 2. 87–117., 129–159. sor, az Arany János-, a Nádasdy- és az Eörsi István-tolmácsolás egymás mellett), hogy a trónbitorló Claudius nagyszerű szónok monológjában, a vele konfrontálódó dán királyfi viszont éppen nem az a pontosan ugyanakkora terjedelmű válasz-monológban, noha egyetemi tanulmányainak műveltséganyaga lecsapódik szavai választékossága, antik utalásai révén. Ezzel a két figura viszonyának egy aspektusához jutottunk közelebb.
Kiss Csaba író, rendező, a Színház- és Filmművészeti Egyetem adjunktusa, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója – aki társulatával egy Hamlet-variációt hozott Gyulára – állította: egyedül, hangos beszédben nem hazudik senki. Ez ismét a maszktalanság, maszk-levetés kérdéséhez vezetett. Mint mondotta, villámcsapásszerű élménye volt egyetemi órái egyikén, amikor rájött, hogy a „Lenni vagy nem lenni” monológ egyetlen „nem lehetséges”, illogikus helye a tragédiában az, ahol Shakespeare elhelyezte (mivel a főhős épp az imént döbbent rá a bosszú-cselekvés nyitjára, s így semmi oka, hogy az öngyilkosság kérdésének mérlegelésébe kezdjen).
Emil Boroghină román színész, rendező, aki művészeti vezetőként a Craiovai Nemzetközi Shakespeare Fesztivált vezette a nemzetközi hírnévig, július 12-én látott-hallott Újraolvasni Shakespeare-t című monológestjének esztétikai alkatához szolgáltatott bőséges jegyzeteket, igazolva, hogy a mára már minden kvalitásával együtt is tegnapinak számító Jan Kott-i „Kortársunk, Shakespeare” gondolatkör pszichológiája milyen nagy hatással volt rá. Ezt az érett, romantizálódó konzervativizmust a közönség is érzékelhette estjén.
Reuss Gabriella, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem adjunktusa azt vizsgálta: megfelelőek-e azok az iskolai és a könyvkiadás által preferált megoldások, receptek, amellyel a fiatal (értsd: akár 13 és 25 év közötti) korosztályokkal megismertetni, megszerettetni kívánják Shakespeare zsenijét. A súgópéldányok kutatásának jelentőségétől a Shakespeare-rel kapcsolatos megfilmesítések ki is vetített képsoraiig jutottunk, tanulságos vargabetűket írva le.
A szintén a Pázmányról érkezett Shakespeare-szakember, Almási Zsolt docens az előtte szólóhoz hasonlóan nem tapadt a monológ-problematikához. „Unalmasnak” nevezte, ám élvezte és élvezetesen osztotta meg a hallgatósággal egy Hamlet-sor, majd az utazásmotívum (a passanger és a traveller szó) shakespeare-i mikrofilológiáját.
A remekül sikerült rendezvényt – melynek különös hiány-mozzanata volt, hogy a monológ mibenlétét egyetlen felszólaló sem határozta meg; valószínűleg a pódiumon és a széksorokban mindenki tudottnak vette, nem egészen indokoltan – csupán a szervezői maximalizmus dicséretes vétkében kell elmarasztalnunk. Nagy Andrással együtt kilenc tudós literátor és színházművész díszvendég: a lenyűgöző mezőny saját maga (nem mindig akceptált) húsz perces megszólalási időtartamával és a kitartó közönség idejével futott versenyt. A kérdésekre-válaszokra nem is jutott idő, pedig többen már a szünet előtt jelezték hozzászólási szándékukat (részint a maszk, maszkosság per monológ ügyben). Kiss Csaba nézetével (rossz helyen van-e a drámairodalom leghíresebb monológja) az ő Hamlet-rendezése láttán ismételten szembesülhetünk (július 14.), Berkoff előadóestje is újra szíthatja a kérdéseket, más dolgokról bizonyára szűkebb körben lehet(ett) disputálni az előadókkal, mégis kár, hogy a monológról nem indulhatott be nagyobb sugarú dialógus.
A fényképet Kiss Zoltán készítette.
Tarján Tamás
Rendelkezz velem…?
Makrancos hölgy Marosvásárhelyről
Amikor a bonyodalmak szikrázni kezdtek, éles berregéssel megszólalt a Gyulai Várszínház tűzriasztója. Mivel szerencsére sehol sem csaptak fel lángok, a későbbiekben még egyszer kellemetlen szerepet kérő technikai berendezés nyilván a marosvásárhelyi vendégművészek tüzes darabfelfogásától jött működésbe. A színészek próbálták ugyan oltani, kibekkelni a szirénahangot – lassított járásokkal, beszéd helyett tátogással, a vészjelzés vijjogása fölé kerekedő hangerővel –, de látványos küzdelmük reménytelenségét tapasztalva inkább rábízták magukat Sorin Militaru rendezésének sodrára, sejtve, hogy a leányszelídítési, feleség- és hozományszerző, asszonyleckéztető história medrét akkor sem téveszti el a közönség, ha egy ideig nem minden szót hall. A látvány és a ritmus ereje – a második rész kezdésének elnyújtott ismételgetései kivételével – mindvégig kitartott, a száztíz százalékos telítettségű nézőtéren ülők hálásan fogadták a szem- és fülkápráztatást, a színi kavalkádot.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház hosszabb idő óta sikerrel műsoron levő, korábban már budapesti vendégjátékon is őszinte tapssal díjazott Makrancos hölgy avagy A hárpia megzabolázása című előadása (Nádasdy Ádám fordításában) nem tartozik a vígjáték pszichologizáló megközelítései közé. Illik rá a közhely: „vérbő reneszánsz komédia”. A téglavárhoz igazított jelzéses díszletnél sokkal több munkát adott Alina Herescu tervező számára a tarkabarka, csíkos-kockás-pettyes jelmezek sokaságának (s hozzá az özvegyek kara árnyalakjaira szabott dominóknak) a kiötlése. Egy 16. század körüli itáliai vándortrupp jár-kel-rohangászik szemünk előtt, clownosan elrajzolva, vastagon fogó zsírkrétával színezve, orcáját alaposan kipingálva. A cirkuszi utalások, felhangok könnyeden átvezetnek a mába, a rockos, diszkós zörej- és jelvilághoz. A végére pedig – erről a színészek körbe keringő tapsfogadása sem hagy kétséget, Vlaicu Golcea verkliszerű muzsikafutamaival aláhúzva – mintha vurstliban lennénk, ahol a vígjátéki ringlispíl figurái még egyszer ránk villantják tekintetüket.
Van lelke a rendezésnek, de e lélekhez, a lelkekhez a testen, testeken át vezet az út. A cifra – előkelő vagy ócska – öltözékekbe bújt, nemegyszer magukat valaki másnak kiadó vagy mórikáló szereplők fizikai mutatványok tömkelegét hányják-vetik. Birkóznak, bukfenceznek, pányván tébolyognak, bohócként ugrabugrálnak a magasban száradó hacukákért, állatalakoskodásban, állathang-utánzásban lelik örömüket (vagy arra kényszerülnek). Kondíciójuk, testkultúrájuk a jellem domináns része. Florin Fieroiu koreográfus a porondra illő mozgássorok régi, nemzetközi tárházából előhúzott megoldásokhoz kevert nem keveset a 21. század hétköznapibb, verejtékesebb sietség- és pörgés-akrobatikájából.
Militaru, a sokfelé és sokfélét dolgozó, manapság felkapott tehetséges rendező az ötletek szervességével nem nagyon törődött. Bízott a farce-os happening, a punkos vásári komédia végletességében. A lányait férjhez adó vagyonos atya, Baptista Minola szerepében egy Don Vito Corleonét léptet fel, s a szivarozó, piros sálas, rekedtes hangú, a film-emlékű gesztus-kommunikációval finoman élő Kárp György kedvét is leli a Marlon Brando-paródiában. A „keresztapa” régi cimboráit arról jegyzi meg – ta-ta-ta-ta, s mutatja is a kezével –, miként bántak a sorozatlövővel. Hóna alatt a fegyvere, kitüremkedik a divatos zakó alól. Igaz, nem pisztoly, hanem pisztoly alakú öngyújtó. Szakasztott hozzá hasonló eleganciájú jövendőbeli örömapa-társának, Don Vincentiónak (a másodhegedűsséggel célt érő Györffy András játssza) ad vele tüzet. Az öngyújtó-pisztoly, e csalóka tárgy ezúttal ünnepelhette kb. ötezredik színpadi sikerét.
Női szemmel nézve valószínűleg nem kedvderítő, hogy az öntörvényű, zabolázhatatlan, mindenkit halálra szekírozó, az ökölharcban is képzett Katát a vállalkozó szellemű (és hozományvadász) Petruchio igába töri, nő-ebbé alacsonyítja. Az extravagáns alak fúriaságából a saját elgyengülésére rácsodálkozóan fokozatosan engedő Berekméri Katalin a végén fiatal férjura kényére-kedvére tesz, s ezt Bokor Barna sportember aranyifjúként pózolva, pökhendi fölénnyel prezentálja kompániájának. Mivel Sorin Militaru nem középkori kényúr, s aligha szeretne mai feministák jogos haragja elől menekülni a marosvásárhelyi, budapesti vagy gyulai utcákon, csattanóul tartogat egy nem könnyen értelmezhető szociológiai, társadalmi csavart. A mindvégig partizánharcos Kata (aki sem simulékony baba-húgának, a Gecse Ramóna által formált Biancának, sem a férjvadász özvegyek hadának, sem másnak semmiféle segítségét nem kéri és nem remélheti) alulmarad ugyan az egész seregnek parancsoló macsó vezérrel, Petruchióval szemben, de kettejük mindenki meglepetésére létrejött házassági úr–szolga viszonya megmételyezi környezetüket. Férfiak és nők, e hazug párok, párosok egymás ellen fordulnak, bár egyelőre csak az egymás felé tolt ünnepi asztal-tankok két oldaláról néznek farkasszemet. Egy hárpiát megzaboláztak, minden más nőből (és férfiból) hárpia vált.
A főszerepekben kiegyensúlyozott, a főszerepekkel felérő mellékszerepekben még pezsgőbb az előadás. Sebestyén Aba életkedvből és életbölcsességből gyúrt Grumiójának orcájára van írva a szomorkásabb összefüggésrend, társadalmi háló, amely a nemes és plebejus, gazdag és szegény, idegen és tőrgyökeres, vándor és hajléktalan, őszinte és hazug, ügyes és ügyetlen, szerepjátszó és szerepfosztott egyéneket egymásnak feszíti, még ha a puszta cselekményben ez talán lepleződik, kopik is. Meszesi Oszkár Traniója klasszikus karakter (ura helyébe lépő szolga – elpimaszodás és hoppon maradás), Ördög Miklós Levente a semmiből hozza fel a hálátlan Iskolamester-figurát reménybeli maffiózóvá, Bányai Kelemen Barna (Lucentio, akiből a kisebbik Minola lány, Bianca férje válik) nagyszerű shakespeare-i bolond (mint a szerelem bolondja), s Tollas Gábor (Gremio), László Csaba (Hortensio) is képes megállítani a sokszor ugrabugra időt Militaru ricsajos-rátétes, mélyebb önmagát nem mindig menedzselő előadásában.
Hol is nyílik ama mélység? Leginkább ott, hogy a kényszerházasságba erőszakolt Kata és a heccből-muszájból nősülő Petruchio egy karate-párbaj utáni lihegésében ráébred – a közönséget is ráébreszti –: megszerették egymást, a két különféle vadság egymáshoz illő, egymástól dúsuló energia lehetne. S mégis oda jutnak, hogy az egyik hamarosan gépies engedelmeskedéssel mondja a másiknak: rendelkezz velem.
A fotókat Kiss Zoltán készítette.
Tarján Tamás
W.orkSH.op
Hamlet – színinövendékekkel
A közvetlen próbamunkát nézve alig huszonnégy óra leforgása alatt adaptálta Zsótér Sándor a gyulai Tószínpadra a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves színészosztályával idén tavasszal az Ódry Színpadon megjelenített Hamletjét. A szinte teljesen új arculatú – és a víz közege miatt szokatlan, öntörvényű matériájú – előadás szuverén formanyelvén és a növendékek szuggesztív precizitásán ujjongva a kétszáz néző, aki ennek az ilyen alakban bizonyára egyetlen egyszeri színjátéknak tanúja lehetett, arra gondolhatott: Zsótér egy kőbányába, roncstelepre, szentképnyomdába, faiskolába, nagymosodába, kazamatába, bárhová egyik napról a másikra, ugyanilyen természetességgel és sikerrel átültetné alapkoncepcióját. Nem a varázspálcájának köszönhetően, hanem mert neki és társulatának valóban van végiggondolt, végigelemzett, színészdiákokra szabott koncepciója. Egyszerű és sokrétű, üdítő és méregerős.
A szabad tér, a víz fontos és hatásos külsőség, de külsőség. A vízibiciklik, a csónak, a lerobbant ladik. A sok fürdőzés, úszás, alámerülés, csepegő lucskosság. Az ég, a csillag, a táj, a vár, amely az éjszakában a szöveg egyes szavai (elsősorban Nádasdy Ádám fordítása) nyomán követeli a szelíd rámutatást, a kozmikus tudomásul vételt. Olyannyira otthonos e Hamlet a gyulai környezetben, mintha William Shakespeare tervezte, ide álmodta volna a díszletet, például a csalfa ágával a tébolyodott Ophelia halálát okozó füzet. Kerecsényi László hajdani várkapitány pedig szobor alakban kiváló segédrendező: a majdnem három órán át egyhuzamban folyó produkció szünetként felfogható interlúdiumában az ő lovas szobrának nyakába telepszik az aktuális Hamlet, hogy a színház: a helyes játszás, helyes szemlélés örök egyszeregyét Shakespeare matematikája alapján kiszámolja előttünk a magasból. (A lokális különbség, a radikálisan más tónus érzékeltetésére: az Ódryn e beékelés helyszíne egy öltöző volt.)
Aktuális Hamlet? Az értelmezés fontos kiindulópontja, hogy Marton László, Hegedűs D. Géza és Forgács Péter osztályvezető tanárok tizenegy hallgatója cserélgeti, átsiklatja egymás között a szerepeket (nem mindegyiket és nem összevissza). Nem új fogás, Zsótérnál sem. E megoldás a tragédia szilárd struktúráján belül ingatagabb, bomlékonyabb, esetleg nehezen rajtakapható viszonylatokat hoz létre. A nézőt is arra készteti, hogy ne egyetlen fizikai, logikai vagy etikai szemszögből kövesse az eseményeket. (Egyébként is az első és második nagy egység alatt más-más – egymással szemközti – pódiumon ültünk, a kettő között pedig a szoborhoz sétáltunk.) A Zsótér-workshop, a vizsgaelőadás több tárgyból, azaz több szerepből vizsgáztatja a növendékeket. S olyan készségekből is, mint a jelen nem lenni tudás, a metronómra pontos érkezés, a társra való aktív figyelem, a test tárgyi alakzattá gubbasztása, virrasztás egy-egy figura világosodásáért.
A kevés húzással, méltóságteljes tempóban, ugyanakkor fiatalos lendülettel interpretált, szerepváltogató Hamlet a megértés gondjaival nemigen terhelte a publikumot. Önmagát montírozta a szövegplánok sora, a szerepátvételek lánc-lánc-eszterlánca. Rabláncot kell inkább mondani, hiszen Dánia: börtön. Orvul testvérgyilkos, bátyját megölő király uralkodik két hónapja, már testvére özvegyét is nőül vette. „Szeretett fia”, a mostoha Hamlet – aki a trón várományosa is volt – atyja szellemének parancsát követve lassan érleli meg a bosszú tervét. Addig-addig, amíg a terv őt is elemészti, s az ország a hódító norvég ifjú, Fortinbras kezére kerül.
Bach Kata, Csapó Attila, Janka Barnabás, Mészáros Blanka, Szabó Erika, Tóth András, Tóth János, Vecsei Miklós, Vidnyánszky Attila (ifj.), Zoltán Áron, Zsigmond Emőke csapatából a lányok játszanak férfi szerepeket is; nem jellemző – hiába a Shakespeare-kor, a Globe tradíciója –, hogy a fiúk női szerepet alakítanának. Gondos dikciójukat az események feltartóztathatatlansága miatti csöndes mélabú szövi át, de – mint az ökörnyál – csillanó irónia is leng replikáik fölött, hiszen a szöveganalízis intenzitásának egyik forrása, hogy szerepek és formálók között termékeny diszharmóniák maradhatnak. (Például három főiskolás nagyjából együtt teszi ki Polonius életkorát.)
Az egy-egy színnel, ruhadarabbal szimbolikusabbá avatott, a fiatalság (kamaszok, bakfisok, érettségizők, felvételizők) ruhatárából kikerült öltözékek és a takarékos eszközhasználat is növeli, segíti a formai rugalmasságot. Mintha egy sportversenyről érkeztek volna az ifjak. Akinek a nyakában több érem lóg, a fémkörök révén már vértet visel. Claudius mellkasán az érem a diadal jeleként leng. A serlegek virágkelyhekké nyílnak, ha a textus azt diktálja – a végső párbaj mérgezés-szcénájában pedig az egyik serlegbe hajított érme a halálos pohár, beledobott gyöngy megfelelője. Yorick koponyája most a vízből kiemelt, fogsorkén szétnyitott, elfeketült nagy kagyló. Ha Ophelia zavartan fogadja a zavartnak tűnő Hamletet, több dán királyfi nyújtja feléje távolról a kezét. Tiszta ügy. Tiszta játék. Tiszta, szép rendezés.
Tegyük hozzá: időnként csupán vázlata, ígérete mindannak, ami benne rejlik. A koncepció mimikrije, amellyel potenciális környezetéhez képes idomulni, az egyik epizódnak jobban, a másiknak kevésbé kedvez. Bágyadt mozzanat Claudius passzivitása, amint semmit sem tesz asszonya váratlan borivása ellen (a mérgezett bor Hamlet számára volt előkészítve. Nem indokolt, hogy a bitorló király netán így akarjon megszabadulni feleségétől). A „szünet” után kevesebb újdonsággal, olykor az ürességig elegáns kiszámítottsággal pereg a história, melyet az Egérfogó-jelenet lisztes-művéres, bohóctréfás módon – tulajdonképp konzervatív technikával – lendítene meg. A kis visszaesés részleges oka, hogy az első rész terhének tekintélyes hányadát több szerepben, túlsúlyokat megbírva Vidnyánszky Attila vitte. Első az egyenlők között: karmesterségét Kerecsényi lováról közhírré ő tehette. A második részben sokáig kevesebb a feladata.
A gyulai Hamlet-változatban Zsótér visszafogottabban volt jelen, mint a budapestiben, ahol még technikai munkatársként is helytállt. Itt csak kézjeleket adott, s a lovas szobor mellett dobta az éjszaka magasába piros színű ellenzős sapkáját. A jelet, mely egy tehetséges színészosztály gépezetét úgy beindította, ahogy az csak szerencsés csillagzat alatt esik meg.
A fotókat Kiss Zoltán készítette.
"Gonzágó megöletése" - az Egérfogó-jelenet
Tarján Tamás
Több lényeg, kevesebb művészkedés
Bocsárdi László Hamlet-rendezése Gyulán
Se lennivagynemlenni, se szegényyorick, se hamegérinagykirály. Szöveg, felfogás, megjelenítés, játék: átépítés alatt. Akárcsak a színpadkép, mely (Bartha József tervező a teret osztó függönyeinek, lepleinek köszönhetően) áttetsző fóliákkal takart, álomszerű, szélzizegésű, épp renovált Helsingőrré alakította a Gyulai Várszínház tégla-horizontálisait és -vertikálisait. A IX. Shakespeare Fesztivál első drámai előadásán érdekes vállalkozás közepette találtuk magunkat – a rekonstrukció túl korai vagy nem a legelőnyösebb pillanatában.
Bocsárdi László rendező egyik-másik teremtő ötletét nem lehet nem honorálni. A bátyja orv meggyilkolása árán nemrég hatalomra került új király, a gondolatot, bátorságot az italból merítő Claudius dicsőségét szöveg nélküli arckép-óriásplakát hirdeti. Pálffy Tibor, aki egyelőre túl sok megkezdett jellemfoltból próbálja eggyé festeni a latinos temperamentumú északi figurát, a kíváncsi önhittség mámorában tépi le a fólia fóliáját, hogy a hártya alól végre kibukkanjon sok négyzetméteres önmaga. Hamlet majd ezen a fényképarcon mint kárpiton keresztül döfi le a mögötte hallgatózó főkamarást, Poloniust. A megoldás tetszene Jurij Petrovics Ljubimovnak, az egykori nevezetes (és kissé hasonlóan funkcionáló) „Hamlet-függöny” kitalálójának is. A Claudius-plakát szemfedőként és másként történő alkalmazása virtuóz teatralizálás.
Benedek Ágnes (Ophelia); a két sírásó: Erdei Gábor és Gajzágó Zsuzsa
Szintén meg kell emelnünk keménykalapunkat az Egérfogó-jelenet átvariálása láttán. A színészek nem megérkeznek a dán királyi udvarba, hanem Polonius (a hivatali kisfőnökként pattogó Szakács László), s az új királynak dolgozó – Hamlet után parancsra szimatoló – udvaroncok, Rosencrantz és Guildenstern személyében eleve ott vannak. Utóbbiak bírnak némi műkedvelő talentummal, hát nemzedéktárs-áldozatuk, Hamlet királyfi vidítására rögtönöznek egy Stan és Pan-némajátékot, abszurddráma-beütéssel. E két keménykalapos bohóc mímeli Hamlet kérésére a „Gonzago megöletését” is. Azaz úgy szolgálják sunyin taktikázó, mostohafia kiismerhetetlenségétől és országos népszerűségétől berezelt királyukat, hogy – még a maszkját is kölcsönözve – leleplezik őt, a gyilkost. Nagy Alfréd és Diószegi Attila a kisszerűséget semmilyen irányba nem növeszti: kicsin kicsik, vackon vackak, amikor életük két-három kulcsfontosságú pillanata reflektorfénybe vonja őket. Tökéletes bábok.
A premier más összetevői kidolgozatlanabbak, esetlegesebbek, éretlenebbek, sőt rendezői szemfényvesztés is akad. Bocsárdit ismét gonoszul megtréfálta esztétikai démona, a vízmotívum. (Korábbi balsikerei „vizes előadásokkal”, Budapesten: Élektra; Nem tudni, hogyan.) Miért ne hinnénk el, hogy Hamlet vízkúrával pihenget, hogy a szolgalélek Polonius még a zuhanyrózsa vízsugara alá is beül ruhástul, ha azt hiszi, muszáj? Miért ne hasonlíthatna egy régi kád – a melléje tolt zuhanyállvánnyal – sírdombra, fejfára? S ki tiltja, hogy a sírásók – egy férfi, egy nő (Erdei Gábor és Gajzágó Zsuzsa) –, akik már a tragédia nyitányakor is inkább sírásók voltak, mint őrségváltó várkatonák, háti permetezőből buzgón frissítsék a temető levegőjét? Ám ebbe a locsolós (képileg locsogós) manírosságba csupán a metafora-megfejtés engedékenysége olvashatja bele a „megtisztulás” tartalmait. Ki tisztul meg, mitől, miért…? Arról jobb nem beszélni, hogy a filmbejátszások tanúsága szerint a norvég sereg zivatarban, sárban-lucsokban menetel Dánia ellen, s nyilván ez a víztömeg is összefügg a további jelképes vízmennyiségekkel.
Mátray László (Hamlet)
A tragédia ötödik felvonásához közeledve az előadás kicsúszik a rendező kezéből. D. Albu Annamari minden ízében passzív, jellegtelen Gertrúdja – és férjével, Claudiusszal való viszonynélkülisége – addig sem sokat adott hozzá az egészhez, a színtelen, tanácstalan Laertes hazatérte (Kolcsár Józsefet üti ki a szerep) tovább zilálja a helyzetet, melyen Ophelia alakja, majd temetése hatalmasodik el. Önmagában tetszetős, és a produkció egészében ki nem munkált víziósságát izzítja, hogy a (nem verembe, hanem pódiumra temetett: nem eltemetett, hanem feltemetett) leány, Hamlet szerelme feltámad, előjön a rádobált koszorúk alól, majd egy érzelgős-látomásos kisjelenet után visszalépked ravatalára, és szépen újra (f)eltemeti magát. Benedek Ágnes bomlott, mosolyos suhanása áthatja, elfogadtatja az alakot (meg az időrendi zagyvaságokat). Azzal együtt is, hogy korábban a fürdőkádban szinte ugyanolyan piros ruhát húztak rá, mint amilyet Dobre-Kóthay Judit Gertrúdnak tervezett. Aki ennek alapján szeretné azt hinni, hogy a valamely komplexustól sújtott Hamlet a szerelmében az anyját, az anyjában a szerelmét szereti vagy keresi, járjon utána.
A rendezői szemfényvesztés abban áll, hogy a sírásók által agyaggal bekent arcú – tehát Opheliához hasonlóan halott – Hamlet, Laertes, valamint a szintén földes orcájú Gertrúd és Claudius egy széles vásznú fólia vetítőfelületén zanzásított mozidarabként nézi végig a párbajt, a mérgezéseket, halálokat, önnön végét és végzetét. Valami régi Andrzej Wajda-filmből kifejlett mozgóképi montázs helyettesítené a színmű tekintélyes részét. S katt, itt a vége.
Pálffy Tibor (Claudius)
A Gyulai Várszínház és a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház közös vállalkozásában létrejött premier Daniel Olbrychskije, azaz Hamletje: Mátray László. Értelmiségi Calibanként indít, a romantikus sóhajtozástól a fölényes dinamikáig kipróbál tucatnyi fogást, hogy kontúrt adjon e mindenestül kétséges (alapból: félszeg macsó) dán királyfinak. Mátray (a többiekéhez hasonló) fölösleges mászkálásaival, falkaparásával, jelentékenységet elhitetni képtelen verődésével, modoros kivárásaival ugyanúgy messze jár még a szereptől, mint nem egy társa, de a Hamlet-ikont többé-kevés beleképzelhetjük. Rendezője felel a személyiség következetlenségeiért (s az écáért, hogy Mátray úgy Hamlet, hogy ő Fortinbras is), dramaturgja (Sebestyén Rita), hogy e Hamlet ajkára alig illő, meglepően ósdi, zavaros, terjengős-túlrövidített szöveg jött létre (főleg Arany János fordítása nyomán). Az egyik replikával szólva: több lényeg, kevesebb művészkedés nem ártott volna.
Két közreműködő máshol jár, mint a rendezés, de persze őket is egy jelentékeny rendező revideálásra szoruló rendezése járatja, s épp ebben lehet bizodalmunk a bemutató további sorsát illetően. Nemes Levente Don Quijote-külsővel, fahangon tolmácsolja az öreg Hamlet király panaszát és bosszúért kiáltó dühét legyilkolását illetően. Kónya-Ütő Bence pedig Horatiót formálná meg, ha maradt volna egy-két szónál több belőle. Ő, a színrevitel zeneszerzője azonban, miután bejelentette a szünetet, az egész intervallumot végiggordonkázza. Kár, hogy a legtöbben csak kintről, a várfal előtt magunkat kifújva halljuk futamait.
A fotókat Kiss Zoltán készítette.
