Vári Fábián László
Árnyékodban, itt…
Gondolat, ne bánts engemet,
nem készülök még a jobb létre.
Ágyban, párnák közt mégis jobb,
mint egy harckocsiban elégve.
De ha a tűz van előírva
a legtévesebb csatatéren,
én a nap tüzét választanám –
az süsse feketére vérem.
A nap meg olyan, mint az Isten.
Halálosztó szemét lezárja,
s az oktalan tervet újra írva
felmentést küld a fuldokló tájra.
Amíg a vakondok földet túrnak,
amíg a mustármag kikelhet,
én sem űzhetem el magamtól
a Teremtőmtől kapott lelket.
Nézd ott azt a veterán tölgyet,
mily tántoríthatatlan jellem!
Törzsében vasmagot nevelt,
a láncfűrészes szolgák ellen.
S mikor a berántott motorok
rátámadtak a hibátlan törzsre,
az acélfogak szikrázva hulltak
vissza az áldott anyaföldbe.
Így van jól, Sándor. Ha másként lenne,
árnyékodban, itt én sem állnék.
Nálad jobban senki sem tudja,
hogy a halál furfangos játék.
Jön a drón, körbejár, megszagol,
majd töltődni tömegsírra száll.
Sándor, Attila, láthatjátok:
ilyen a végsőkig züllött halál.
2023. május
Napfelkelte
Kelet felől keskeny felhőszalag
osztja ketté az ébredő napot,
majd méretes sárkányszájat tátva
magához veszi mindkét falatot.
Mohó bolond: Bár ne tette volna!
Kórság gyötri, citerázik lába,
bendő szakad, repednek a felhők,
s a riadt földre dől a lassú láva.
Megjelent a Bárka 2023/4-es számában.
