Szabados Attila
Ezt is megértem
Emlékszel? A zsír, és a gyógyszer,
ami csak abban oldódik. A diagnózis,
az MR, meg a kontrasztanyag, amit
mégis beadtak. Úgy képzeltem,
világítanak az ereid, mintha egy fa
gyökerei lennének idegen bolygóról.
Azt mondtad, több kell ahhoz, hogy
meghalj. De minél több? Hitted,
ezt is megértem, nem kell lábjegyzet,
felesleges magyarázat. Felújított
kórtermekről mesélsz, meg arról,
hogy ez nem elég, ettől még kitolják
a hullát, de leginkább a nyártól
tartasz, a június nagyon közel, forró
évszakot ígérnek. Benn leszel majd,
a tömb hűvös, a lépcsőház sötét.
És néha felvillan, mint rossz zsinórú
lámpa, vékony gyökérzeted, vénák,
erek. Nyár, most meg ősz. És élsz.
Zománcpehely
A sziklakertbe küldtél, miután apám
leborította a főzeléket a tűzhelyről.
Most gyászolod az ételt, ugyanúgy,
mint nagyapám halálakor. Az ablakon
főzelékszag árad, a keretben gyertya-
-fény. Apám az ajtóban áll, vacsorára
eltelítjük egymás tekintetét, a főzeléket
nem lehet, nehogy szenteste előtt
lyukassza ki egyikünk gyomorfalát
a lábosba hullott piros zománcpehely.
A hóhér
Napok óta tervezi, hogy néhányat összevág
a régi fényképek közül. Szőnyegre borítjuk
családunk minden rögzített pillanatát, a fotók
filmrétege csillog a lámpafény alatt. Mintha
gyártósornál állnánk, válogatjuk emlékeinket,
pedig csak a bizonyíték tűnhet el, egyedül
beszélgetéseinkből tilthatjuk ki végleg, és ha
mégis szóba hozza valaki, dadogva mondjuk
tovább, mintha nem hallottuk volna. Anyám
hozta meg a végső ítéletet, de végig bizonytalan
maradt, dönteni nem segítettem. Bosszúból,
tudta előre, fejben is kiosztotta már, nekem
szánta, legyek a hóhér. A szekrényből elővette
a megélezett szabászollót, kezembe nyomta.
Válogassunk tovább, nézzük át megint, nehogy
megbánjuk majd, de elutasított. Felvettem az
elsőt, feszülten nézte, ahogy a pengék közé
csúszik, és a vágás előtt hátat fordított, mint
aki lassú kivégzés tanúja. Kezemben surrogott
az olló, ő meg dadogva, háttal beszélt tovább.
Megjelent a Bárka 2022/6-os számában.
