Győrei Zsolt
[Elmúlnak elfeledten]
Mert néha jönnek. Néha jönnek.
Beléjük botlom. Rám köszönnek.
Már lépnek is tovább.
Máskor leülnek kint tornácomon.
Az éjszakából
figyelik a szobát.
Hang nélkül hagynak játszanom.
Nehéz csöndjük se vádol.
De vállat vonnak aztán.
Továbbállnak. A padkán
már senki sincs. Se szép,
se csúnya.
Egyszerre elvonulnak.
Az éjt ha futnám,
hiába. A késő fürgeség
utol nem éri együket sem.
Egy perc, és nincs szavuk rám.
Elmúlnak elfeledten
a meg nem írt mesék.
[Ájult délutánok]
Minek rakosgatod? Egyik se véd meg.
Minden, miként a nyűtt férc, foszladoz.
A tó partján a szálkás, régi stég meg
a dinnyeízű, ájult délutánok,
regényekben lappangó, sanda vétkek:
porladnak, mint pincék falán a vályog.
Egy-egy levél, mit lomha posta hoz.
Friss szódavíz, szőlőfürtösre metszett
üvegpohárból. A fán kevélyre ért meggy.
Egy éjszakán a gyulladt, csúnya zápfog –
kihúzták másnap. Őzláb és pereszke,
piros retkek között lilák, fehérek.
A kútkáván kíváncsi szarka tátog.
Mi csillanót lát, hetyke semmiséget?
Pár elgurult fabatka, drága zálog.
Az égre néznek. Fényük rozsda, kosz.
Nem védenek. Ha fájnak is, sem élnek.
Semerre tartanak. Ne mondd tiédnek.
Farigcsálj, tudván: minden arabeszkek
cifráiban a perc madara reszket.
[Legbelül vacogva]
Mily nyúlbalett ez, félve cikkanó,
a Semmi vézna kérgén!
Mélyútban mint a hó,
oly irgalmatlanul és firtatón
mereng a lenti, tompa űr a félénk
lábujjhegy-lépteken.
Makacs, hazug remények: porhavon
kanyargó piruettek.
Hány fürge fájdalom
sejtelme lüktet, kerget, jár vakon
inamban, s legbelül vacogva retteg
az éber értelem.
Pedig talán: csak enyhe huppanás,
egy alkonyon ha elnyel
a mélyút zúzmarás,
nagy űre, és a halk, hideg varázs
csordultig tölti halvány fényű csenddel
egyszervolt életem.
Megjelent a Bárka 2022/5-ös számában.
