Hartay Csaba

Száguldás vetett véget nektek

Mondd el, milyennek láttad az első nyarat.
Esteledés, szúnyograjok, tűzkönyörgés.
Hogy minden roppan és törik és hamuvá.
Az emlékek kivilágított üvegkalitkája ring.

Felhők, kívánságok és megkapott csalódás.
Flippergép villogása a nyár.
Hogy tartani, fellőni a hullócsillagokig.
Jutalom minden éji szemhunyás és eszmélés.

Ott vagytok, halottaim, ott utaztok a szekéren.
De én ebben a szobában élek. De ti halottak vagytok.
Száguldás vetett véget nektek. Ne legyen lassú a nyár.
Nekem se kegyelmezzen. Hozza elém rettegett érkezésem.

Lakott szigetek

Szárnycsattogást hallottunk.
Örökké jeleznek, üzennek, kérnek.
De mintha valami leszakadt vitorla,
vagy egy éji léghajó túlfeszült, feslett szívburka.
Mióta dobognak már ezek a régi éjek.
Mitológiája van az emlékeinknek.
És a feszült vezetékek az út alatt feltárt barlangban.
Óriási terek egy álom kirabolt szervében.
Mert mindennek anyaga van.
Amit nem tudunk érinteni, az a legérdesebb.

Emlegetett rokonok és barátok,
akik mindig előkerülnek, megérkeznek,
ez az éji léghajó hozza el őket.
Nem tudjuk megérinteni.
Hogy miért tartja magát a távolság,
hogy miért vagyunk lakott szigetek.
Emlékbörtönzés, ezt kapták ők.
Ezért nem lehet kezet fogni az átlépőkkel.
Mert mindennek bőre van.
Amit nem tudunk érinteni, az a legpuhább.

Nincs bizonyíték egyéni múltunkra.
Kitaláltuk, átfestettük, eladtuk.
Egyre kevesebb értéke van a levéltárban
őrzött, csalódást rejtő mappáknak.
Mitológiája van az emlékeinknek.
Csak a hitünk hamuját ne fújná arcunkba.
Kisebb szavak kellenek, fájdalommentes fogalmak.
Saját halálom eladó ingatlan, gázcsonk és elvadult kert.
Mert mindennek anyaga van.
Amit nem tudunk érinteni, az a nemtelen idő.

Éltető ütközet

Mindig is rács volt, csak megégette a nap.
Hogy elfolyjon minden, ami itt maradt.
Kézből kiejtett integetés. Búcsúból halál.
Ők üdvözölnek. Nincs, ki onnan visszatalál.

Csupa gézbe tekert óramutató. Átvérzett idő.
Talán a gyógyulás fáj a legjobban, dermesztő.
Nyárban fázom, tél melegít, ropognak belső tüzek.
Az évszakok bennem vívják éltető ütközetüket.

Megéhezem, megszomjazom, rács zúg a boltra.
Üres szobában fekve, égtájak négy sarokra.
Nem lesz majd halál, sem idő, senki ártatlan.
Üres üveg néma éneke – betétje visszaváltatlan.

Megjelent a Bárka 2020/1-es számában.

Főoldal