Bálint Tamás

Szennyes

 – részlet –

II. fejezet

          Cseppeket és vérfoltokat, éber révedezésben
          töltött évszakokat vonszolt a folyó az idővel.

Szűnni nem képes a sok csapadék, bőlére eresztve
ömlik az égből, lent a pataknak a kertek alatt a
csúszós és meredek mart áll még ellen, ameddig
bírja. E véges rabságban kanyarogva a sárlé
is zabolátlanul egyre csak hömpölyög, és az alig száz
háznyi szakaszról hordja az összeszedett-lovasított
holmikat, a szemetet. Nincsen közvetlenül a vész
útvonalán a falucska és a századnyi kis hajlék
nagyrészt lakva van - mit a hasonszőrű helyek egyre
apróbb hányada élt meg, szellemfalvakat, egykor
szebb korokat látott, letarolt térségeket inkább
hátrahagy a história. Míg ehelyütt ugyanakkor
- pont az egyetlen mellékutca utolsoelőtti
házáról lévén szó, zöld udvarral és néhány
fával - lassan még bővülni is készül a létszám.

Tőszomszédaik akkora lázban, akár a két hősünk,
hisz a gyerekzsivaj éppen eléggé hajdani emlék
itt a határban, a vérfrissítés híre is pezsgést
keltett forma az alszegi részeken. Összefogott mind,
ki valamennyire él s mozog, és bizonyos: hazatértük
méltóképp megtisztelnék, ha nem lenne elázva
minden. Ahogy maga már a szülés sem folyna le könnyen,
az anyaföldhöz imígy hasonulva most Ágnes is megszen-
vedte a hétvégét, az idő pedig állt, amig ömlik,
zajlik az élet, az ég és egyéb a körötti burokban.
Hol nehezebben, hol lassabban, mert a világra
nem túl szívesen és nem sietve kivánkozik egy ily
terhes örökséget vagy sorsot felmutató lény.

A Bulcsú nevet adták végül a kiscsemetének
egy rövidebb habozást követően az ősök – anélkül,
hogy az elnevezésnek mélyebb ismeretével
rendelkeztek volna az eredetére vonatko-
zóan, amely későbbi jelentősége hatalmas:
vért kibocsátó lenne a fáma szerinti jelentés.

Még hetekig zuhogott, miután hazatértek a kórház
áporodott levegőjű épületének özönvíz
korabeli falai közül. Otthon az udvaron a sár
ért nyakig, az ajtóig is csak alig, a Misi által
összerakott pallón juthattak el - Ágnes az újszü-
löttel. A kertet, a kis veteményt, a gyümölcsfakadást már
teljesen elverhette a jég, de a napsugaraknak
híján az sem szökken szárba, esetlegesen mi
még zölden ha marad. Csapzott a kutyájuk, az ólból
ki se merészkedik - a szükség megnőtt a reményre,
jóllehet abból mostanság nemigen jut semennyi.

Ámbár mintha egy szikla, szilárd Ágneske, de olybá
tűnik, mégis megtöri szépen lassan a sok szomorúság.

Anno veszélyeztetve volt terhessége alatt is
és nem javították a szülést követő, kiemelten
depresszív érzéseit a zivatarteli szürke
fellegek. Őszintén próbált igyekezni a párja,
küzdvén, hogy állandóan mellette lehessen.

Megkóstolta sokadszor az élet a kettejük álló-
képességét, mégis a hátralevő események
nem várt fordulatokkal emelték nagyra a tétet:
egykettőre felismerték, hogy a kisfiu vére
pontosan úgy folyt, mint a ház melletti megáradt
víztömeg. Orvosaik hemofília-féle gyanúval
kezdtek el vizsgálódni, s amíg igazolni is fogja
a genetikai teszt vagy egyéb analíziseredmény,
hogy épp mennyire ordas farkas néz a szemükbe,
a sztori durva viszontagságokon át visz keresztül.

Messzire látszik, fejletlen Bulcsú, a fejére
és testére tekintve derül ki, mily satnya a gyermek,
pillanatig sem volt kétséges azonban, ezt Ágnes
és Misi nem veszi még tudomásul. Erősek és össze-
tartanak, ámbár nem kezelik könnyen, valahányszor
eddig ilyen helyzetben voltak - rengeteg ékes
példa akadt, melyek egybekovácsolták kötelékük,
szemléltetve, hogyan reagálnak -, senki nem számít
egyre viszont: a diagnózis folyománya alapján
fényre jut, Ágnes és párja között testvéri viszony van.

Megjelent a Bárka 2017/6-os számában.

Főoldal