Prózák

 

 B__nki___va.jpg

 

Bánki Éva

 

Kitépett lapok

 

(1859. szept. 11.)

 

Nem szorítanak azok a cipellők, Katerina?

Ezt kérdezgeti tőlem egy Innsbruckban postára adott, kalandos úton hozzám eljutott levélben egy bizonyos Ecsedy báróné. De ki lehet ez az Ecsedyné? Mely teremtmény vetemedhet ily gyalázatos, a mások sebében vájkáló, undok tőrdöfésre?

Azt persze jól tudom, ki ez a Katerina. Andersen dán meséjében még Karin, a német fordításban Katerina... magyarul meg talán Júlia. A parázna és hiú leányzó, aki nem képes a gyönyörű, piros cipellőjét levetni, és csak táncol, egyre csak táncol… ropja kifulladásig. Mígnem a hóhér levágja a lábait, ám a lemetszett lábak a piros cipőben csak járják tovább… egyre csak ropják minden erényes, keresztény lélek megütközésére.

Nem szorítanak azok a cipők, Júlia? Nem az én nevemet írta le ez a bizonyos Ecsedyné, de tudom, csak rám gondolhat. Mert csak a parázna, hűtlen, megvetett nők hordanak piros cipellőt, akiknek éjjel-nappal a mulatságon jár az eszük. Tisztességes leány szürke vagy barna, fűzős cipőt hord, nem kopog az utcán feltűnően, nem kelti fel az utcasarkokon leskelő ragadozók figyelmét. A becsület – főleg a női becsület! – már a cipőkből kitűnik.

Nem szorítanak azok a cipellők, Júlia? Hány éve is, hogy kényszerből és félelemből, a félelem, a tehetetlenség iszonyatos szorításának engedve újra örök hűséget fogadtam! Leszaggattam a fátylat…? Kellett neki a tánc, mondta az egyik forradalomban osztályos társunk a nővérem füle hallatára.

Bevallhatnám-e a legtitkosabb, csak a saját szememnek szánt, pár nap múltán úgyis tűzbe dobott – mert ez a szándékom – naplómban, hogy kívántam-e a táncot…, kívántam-e a roppot? Szerelemtől remegve rohantam-e Árpád karjába? Reszket a bokor, mert…

Nem reszket. Már nagyon régóta nem.

Tegye le a gyermeket, mert eljött az én órám, Júlia. Tegye le, vegye fel, forduljon balra, forduljon jobbra, húzza fel a ruháját, üljön le, feküdjön ide, legyen jó kislány, hiszen ez a dolga. Mosolyogjon is, ha kérhetem. Ez a minden éjjel megismétlődő kínzás nem a táncra emlékeztet, hanem lassú, halálos görcsre. De nincs mit tenni, ropni kell.

A reggel akkor is szép, ha felhők takarják a kék eget. A délelőtt csendesen eltelik soros feladatokkal: a gyerekek betegek, ha nem betegek, akkor túl virgoncak, a cseléd ügyetlen vagy felesel. Meg kell fognom a fakanalat: Árpád csak azt a csirkebecsináltat eszi, amit én készítek. A gyerekek lekváros derelyéért nyaggatnak, holnap el kell küldenem Mariskát a piacra. Szilvalekvár? Van-e még a spájzban? És dió, méz, mandula? Aztán ahogy lassan a tetőkre ereszkedik az este, az én főfájásom is egyre erősebb. Pedig hátravan még a legkínzóbb kötelesség, kettesben kell maradnom Árpáddal. Be kell hunyom a szemem, és süllyednem egyre mélyebbre, mint a gonosz, elátkozott Inge az Andersen-mesében.

Nem szorítanak a cipellők, Júlia?

Szorítanak. Pedig ha kettesben vagyok Árpáddal, nincs is cipő rajtam. Mezítláb fizetek a derelyéért, a szilvalekvárért, a tetőért a fejem felett, a gyerekekért, a négy rózsabimbóért. Mi lett Petőfinével, a szegény kis özveggyel? Már nem súgnak össze, nem ciccegnek, nem mutogatnak rám idegenek a nyílt utcán. Zömök, barna asszony sötétbarna bársonyruhában, ha beteg a cselédje, maga jár a piacra. A professzor úrnak sem lehet oka panaszra. Semmi érdekes. Hát gondoltad volna?

Nincs is piros cipőm.

Utoljára 1847-ben, az első esküvőmön táncoltam.

------------

 

(1864. dec. 11.)

 

A rózsabimbóim. Három kisfiú, egy leányka. Régen úgy hittem, a gyerekeimből viharmadarakat nevelek. Attila nagy festő lesz, szelekkel ébred, szelekkel tér nyugovóra, és elutazik a tengerhez, hogy megörökítse a hullámokat, amit se Sándor, se én nem láttunk a saját szemünkkel. Aztán meg sem áll a hófödte Kárpátokig, és végül bebarangolja a nagy síkságokat, a szebbnél szebb folyóvölgyeket, a gazdag, népes és boldog városokat, ahova én nem jutottam el, tán még álmomban sem. A kis Árpád másféle. Ő talán arra rendeltetett, hogy a nemzet színházát igazgassa, hogy Shakespeare-rel, Schillerrel dobogtassa meg a magyar szíveket! És Zoltán, a legnagyobb! Akit a sors már fogantatása napján viharmadárnak rendelt! Aki – meglehet – arra született, hogy apja művét beteljesítse. Hogy az ő háborgó lelkén szűrődjenek át a még meg nem írt versek! Segítsd meg őt, Istenem!
És a leánykám! Aki az Ilona nevet viseli, mint az a rózsává változott, halálra sanyargatott, szerencsétlen kisleány. Bár az én Iluskámra itt a földön találna a szerelem!

Négy szép fejecske az álomba dermedt gyerekszobákban.

Te nem félsz, édesanya, hogy az égbolt egyszer a fejünkre szakad?
Hogy egyszer elindulunk hazafelé a ködben, de többé nem találunk haza? Fogjuk egymás kezét, lázasan kapaszkodunk a másikba, aztán egy szélroham mégis szétválaszt minket. Sokszor a nemcsak szeleburdi Attila, én is erről álmodom. Hogy az elviselhetetlen szélzúgásban egyszer csak meghallom a férjem hangját. Lám, Juliskám, kettecskén maradtunk.

Persze nem a szélvész, hanem más bajok fenyegetnek minket. Betegség, gyengeség. A tüdőbaj, a fehér halál. Nem lesz ideje a gyerekeknek kifesleni, felnőtté válni, elapad az élet bennük. Édesatyám nyugtatgat: nincs mitől félnem, a fehér halál csak a kínban fogant, szerencsétlen gyermekeket sorvasztja el. Ó, ha az én atyámuram tudna rólunk mindent!

Árpád szerint kutya baja az én Zoltánkámnak! Csak lusta, engedetlen, hálátlan, elfajzott gyermek. Egy kis köhécselés, egy kis gyengeség még nem a világ. Az a baja, hogy megmérgezted az álmaimmal, agyondédelgetted, és most láthatod, mi lett belőle… Ez a Zoltán a kötelet sem érdemli meg, amire felakasztják. Hálátlan, morgós. Kutya baja, kutya baja… az van neki. Beleharap a kézbe, mely enni ad, a kézbe, mely emberré próbálja nevelni.

Mikor először mesélte, hogy a fiam részegen fetreng a Kecskeméti utcában, nem hittem neki.

------------

 

(1866. júl. 12.)

 

Szottyadt vagyok Árpád szerint. Gyorsabban vénülök, mint más asszonyok. Ráadásul egészen hasznavehetetlen vagyok. A leveseim ízetlenek, a combjaim vastagok, a lehelletem pedig undorító. Talán ki kéne a fogaimat húzatnom. Bezzeg a Belluska, akit ő rendszeresen látogat a Király utcában! Az ő fogai is rohadnak, de ő mentalevelet rágcsál. Mikor megkérdezem Árpádot, hogy ki ez a Belluska, és hogy mer hozzá hasonlítani, elkacagja magát.

Csak a gyerekek fel ne ébredjenek, mondom csitítón.

Ha Árpád felgerjed, és ha az ital is ösztökéli, nem lehet lecsitítani. Mondja, mondja, mondja a magáét megállás nélkül. Nemcsak büdös és szottyadt vagyok, hanem rossz anya is. Ha Árpádka vagy Attila rosszul szerepel az iskolában, engem nevez tökfejnek. Egy gondatlan, rossz anyának milyen gyerekei lehetnek? Árpád szerint én meg sem érdemlem őket.

Tényleg napról napra bágyadtabb vagyok, mintha a rossz szavak, ez a sok szemrehányás elszívná az életerőmet. Nem vagy te beteg, Juliskám?, kérdezgeti Aranyné. Soha nem kedvelt igazán, talán ő is azt hiszi, versek betegítenek meg. Vagy az eldobott fátyol, amiről immár nem beszél senki, de engem láthatatlanul mégis körbevesz – mint a lelkifurdalás vagy az a rossz szag, amit örökösen Árpád emleget.
Lefátyolozva keresem fel Budán Mihájlovics doktort. Fel vagyok puffadva, fájdalmaim vannak, éjszaka nem tudok pihenni, zsibbad a lábam, zsibbad a karom, én már csak a sírba vágyom. Mihájlovics doktor keserűvizet és sok sétát ajánlgat. Lesütöm a szemem, és elmondom, nem a gyomrommal van a baj. Sötét alsószoknyákat kell hordanom, fekete hálóinget, hogy a férjem ne lássa, hogy… Hogy mit, hogy mit ne lásson, kérdezgeti Mihájlovics doktor mosolyogva. Nem jó az a túlzott szégyenlősség, nagysád, a házasságban… Németre váltok, és úgy mondom el, hogy állandóan vérzem, da tritt eine Flüssigkeit aus… verstehen sie, nicht wahr? Mihájlovics doktor lassan bólint. Mintha értené. De érti-e igazán? Komoly képpel nyomkodni kezdi a hasamat. Jobbra, balra, feljebb, lejjebb… Erniedriegen mich nicht, Doktor! Mihájlovics doktor az ujjait szagolgatja, és megfontoltan bólint.
Ez a bánat betegsége, mondja halkan. Utazgatnia kéne, nagysád, sokat nevetni, világot látni. Többet örülni, többet mosolyogni.

Ugye, meg fogok halni? De mi lesz a kislányommal?

Mihájlovics levendulalabdacsokat és kamillateát ír fel, sok pihentető sétát javall, és egyetlen fillért nem fogad el.

Ügyeljen magára, pihenjen sokat, Horvátné. A könnyeimet törölgetve bólogatok. Hát persze, persze! Mi sem természetesebb.

Kérdezhetnék valamit, asszonyság, ha meg nem sértem? És meg sem várva, hogy bólintsak, azt tudakolja, nem én vagyok-e véletlenül Petőfi özvegye.

De, az vagyok, felelem csendesen.

Úriember, ezért nem mondja ki nyíltan, hogy mi a véleménye. Talán azt gondolja, a bajomat megérdemlem.

------------

 

(1868. aug.)

 

Ma egyetlen cipőt hoztam magammal a Hársfa utcából, egy kitaposott feketét. Ilyet hordanak Pesten a szegény, visszeres lábú német szakácsnék. Ám a szomszédok úgy bánnak velem itt a Zerge utcában, mint egy riheronggyal, egy piroscipőssel, aki éjjel-nappal táncolni szeretne.

Vagy az emberek neheztelését már csak képzelem?

Annyira fáj a hasam, hogy alig tudok kiegyenesedni, kifliformában összegörnyedve figyelem a kislányomat. Mért nem jössz velem bújócskázni, anya? Miért nem megyünk a Múzeumkertbe sétálni?

Nincs jó cipőm, felelem neki.

Ha szép cipőben, mosolyogva flangálnék az utcán, azt mondanák, kibújt a szög a zsákból. Júliának nem kellett a szolid, nyugodt polgári élet, nem kellett Horvát Árpád, álnok asszony ez, rosszféle. Most már csak atyjaura az egyetlen férfi, aki bízik benne.

(…)
Telnek a napok, de hiába várok Attilára, nem jön. Várom a kis Árpádot is, de ő sem mutatkozik. Az apjuk megígérte, hogy ha el merészelek költözni, a nevemet sem engedi kimondani a házában. A kisebb fiaim a közelébe sem jöhetnek a Zerge utcának. Zoltánkám persze hűséges, most is itt tesz-vesz mellettem – és persze hűséges marad mindaddig, míg a kocsmai adósságait fizetem. Ám hiába minden, estefelé ő is elmegy.

Ilyenkor marad a főfájás, a lassan ereszkedő sötétség és a csend.

A levendulalabdacsok a Hársfa utcában maradtak.

Árpád nem engedte elhozatni.

 

A vér, a vér, a vér. Annyi folyik belőlem, mintha egy csatatéren háborúznék. Aztán napokig semmi. Tera, a szakácsnőm mákfőzettel kínál. Átalszom a délelőttöket, csendesen ringatózom a semmiben.
Atyám és sógorom egy kis hajókirándulásra invitál. Először nem értem világosan: talán el akarnak vinni Itáliába? Meg akarják mutatni a tengert? A sógorom, Gyulai Pál mosolyog: majd akkor tervez ilyen hosszú utat, ha jobban leszek. Leányfalura megyünk, mert édesapám ott szeretne egy kis birtokon berendezkedni.
Csodásan süt a nap, tombol a nyár, ugyan mire várjunk?

Kendőbe burkolózva didergek a hajón. Induláskor a jó Tera annyi mákfőzetet itatott meg velem, hogy ölben visznek a kis vincellérházhoz. Mennyi virág! Micsoda eszeveszett tobzódás! A lugasban üldögélek, miközben megszégyenít ez a földöntúli ragyogás.

Az urak boroznak, a nővérem tesz-vesz, én pedig az összes színt próbálom beszívni magamba! A pirosat, a kéket, a sárgát, a borszőlő hideg, mégis szenvedélyes ragyogását. Össze kéne szedned magad, Juliskám, paskolgatja jóatyám a karomat.

Nagy nótaszóval hajózunk vissza Pestre. A hajó orrában diákok jól beborozva Petőfi-verseket szavalnak. A bánat egy nagy óceán, Itt van az ősz, itt van újra, és másokat. Megadón bólogatok. Én egész életemben ezeknek a soroknak a rabja voltam.


Aztán megint a csend. Tera mákfőzete az ágyam mellett. A jó lélek most sokkal többet készített. Talán hogy ne legyek még sokáig a terhére.

 

Nem írok többet ebbe a titkos naplóba.

Mert nem lesz senki, hogy a lapokat kitépje.

 

Megjelent a Bárka 2023/4-es számában. 


Főoldal

2023. augusztus 22.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Kas Kriszta novelláiHazai András novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Kopriva Nikolett verseiSzélyes-Pál Dániel verseiFecske Csaba verseiCsobánka Zsuzsa Emese: Útvesztő
Abafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életekKürti László: Özvegyi fátyol
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png