Darvasi László
Halhatatlanok
regényrészlet
A Pintér Emma egy dög volt. Ezt nem mindenki tudta, de ő, Fehér Erzsi igen. Emike olyan tud lenni, mint a méz, rácsorog az emberre, aztán összeragasztja mindenik tagját. Bizonyos ünnepeken vagy gyári dzsemborikon Pintér Emmával kellett szavalni a munkásoknak, akik a picsába kívánták az egészet. Vagy elviselték. Míg a pulpituson fészkelődtek a félrészeg elvtársak, addig se kellett dolgozni, megpihenhettek, másrészt láttak két szemrevaló nőt, akik csinosak és frissek voltak. Erzsi is az volt, lenszőke, mindig így libegett a munkások elé, befestette magát, mintha szláv lány lenne, ezt találta ki. Kétszer vasalt, finom esésű fehér blúzt viselt, hogy nagyobbnak látszanak a mellei. Olyan élénk, véres rúzst vitt az ajkaira, mintha élő húsba harapott volna. Olyan lett, mint a legnagyobb vadak, a mennyország primadonnái, Bajor vagy Honthy, a Karády.
A Pintér Emma egy dög volt.
Erzsi nem értette magát, csak gyötrődött. A köddé vált, bolyongó, néma barmot régen elfelejthette volna, kieshetett volna a gondolatai közül, mint a fogtömés, mondhatta volna, megtette, amit lehetett, annál is többet, amit egy normális kalkuláció megkíván, ennél többre igazán nem számíthat, nem várhat senki. Várt három évig. Anyám, borogass. Egyszer kamatyoltak, mennyi pénzért, fillérekért, nagy szája volt a fiúnak, az igaz, a szegény Behemótot örökre elintézte, lenyomorította, miközben olyan volt az arca, mintha neki fájna.
Ő ezt a gyötrődő, gondolkodó arcot megjegyezte.
És ezek után várt.
Mi ez, ha nem irodalom.
Igazi költészet, nem normális dolog ennyit várni. Igen, egy drámában várnak annyit, egy keményfedeles, rózsaindákkal befuttatott regényben mondják, hogy hopp, és akkor eltelt negyven év, nézzük csak, mi lett a nagyvilágból e negyven év után. Megromlott-e, mint a hús, vagy csak állt, mint a sajt. Hát mi lenne negyven év után?! Mindenki elfelejt mindent! Begyógyulnak az őrjöngő sebek, máshová vándorolnak a fájások, elköltöznek, megszöknek, meghalnak, stílust váltanak.
Na, ne.
De ő, Fehér Erzsébet egy igazi, okleveles hóhér lánya, egy valaha volt bárcás kurva, egy cafka, akit mégis fölvettek a legrangosabb színi főiskolára, és már tanították, egyre komolyabb szerepekben játszott, nemcsak meghalt egy eltévedt golyó miatt, hanem például önállóan szavalt is, várt. Remélte vissza azt a hülyét. Közben azt az elhatározását igyekezett erősíteni, hogy nem szabad álmokat szövögetnie, ilyen lesz vagy olyan lesz, ne legyenek elvárásai, csak jöjjön vissza, és ha visszajött, akkor ő vegye szemügyre a férfit, kell-e még neki. Ha visszajön, megfontolja. Mert él, nem? Az nem lehet, hogy meghalt. Azt tudná a család. A fiú anyja, Erna biztosan siratná. Tudná Anna, aki ennek a bicebóca, fekete hajú Zsoltnak a felesége.
Jut eszébe, ez a Zsolt meg akarja baszni őt?
Mert ha igen, akkor tévedésben van, mint a pelenkás jóisten. A cigarettázó hatalmi paprikajancsik előállnak ilyen táncos fölkéréssel. Kedves elvtársnő, fáradjon már be a dolgozószobámba, beszéljük meg az égető problémákat, egy konyakot?, biztosan találunk mindenki kedvére való megoldást, már forgatja is a kulcsot. Csattan a zár. Lenyomja a kilincset a marha, biztosan bezárta-e. Ha a szájban tartott konyakot a szembe prüszkölik, az illető megvakul egy pillanatra, a kulcsot az asztalszélről föl lehet kapni, és mint a szél, ki lehet futni. De most sehova se lehet futni. És az igaz, a Zsolttal kapcsolatban még baszásról nem volt szó.
A Pintér Emma egy igazi, hamisítatlan dög, egy lapos tekintetű, boszorkánymosolyú, cinkelt kártya lelkű némber, egy gödör, ami kitöri az ember szép, könnyen forduló bokáját. Hát azért hülye lett volna nem összefeküdni mással. Összefeküdt, ha úgy hozta a helyzet, a télapó, összefeküdt, mint egy kicsi dunyhácska. Ez a várakozás tényét és lényegét csöppet sem befolyásolta, hogy volt visszatérő szeretője, volt egyszeri kalandja, fészkelődött, furakodott kicsi férfi benne, dugdosta a faszát óriás is belé, volt benne rangos, kalandor, gyerek és öreg, de ő azért csak várt kitartóan, hogy azt ne mondja, odaadóan. Hűségesen várt, mint egy erődítmény. Női bástya. Aki vár, és igazán vár, annak szabad ezt, idekufirc, odakufirc, testihaknizás, hogy kiengedjen kicsit a várakozás gőze, keserű leve. Annak többet szabad. Életem nem inda benőtte, repkény fogta zárda. A buta ember nem veszi észre, hogy az élete másból sem áll, hogy várakozik. Valamire, erre vagy arra, esőre, hóra, másik emberre, pénzre, meleg kézre, vérre, mindig csak vár. És a halállal is így van. Nem akarja az ember, persze, de várja. Nem is tehetné, hogy ne várja. A halál is olyan, hogy várni kell rá, kész kibaszás. Van egy ősvilági kíváncsiságod. Az apja is ezt mondta. Kíváncsiak voltak előtte. Féltek, kíváncsiskodtak. Nem elég, hogy jön, hogy minden nappal egyre közelebbről suhog a pántlikás díszkasza, még várom is, amilyen barom vagyok.
Egyelőre szabadjon többet nekem, ha lehetne, kérem, szabadjon csókolni, dörgölőzni, férfit csábítani, bajuszt huzigálni, mert várok. Őt. Azt a barmot. Különben, hogy tudnék ennyit várni, fölkelni láztól rekedten, beleszédülni a kócos és zilált, mindig ugyanabba a reggelbe, lassanként észhez térni, aztán a szépen festett lábujjaimat tornáztatva azt mondani, ma énekóra is lesz, ma mozgásóra is lesz, ma megtanuljuk, hogyan kell súlyosan ülni egy törékeny napozószéken, hogyan kell úgy hallgatni, hogy egyre könnyebb legyél, végül ne legyél.
Hogyan hallgass úgy, hogy mindenkinél többet beszélj!
Hajaj, a színművészet.
Vagyok olyan tudós, mint Teller Ede vagy Tyimofejevics Kalasnyikov, kérem.
A Pintér Emma egy olyan dög, hogy olyat nem látott még a világ.
Mert mit látott a világ?!
Az látott olyat is… minden gyilkos kisvirágot, minden csiribiri lófaszt látott. A világ arcát telibe hányta az angyal. Na, majd pont egy Pintér Emmát ne látott volna, hanem azért nehogy fölköszöntsük, kitüntessük ezt a kis szukát a különlegességnek azzal az elismervényével, hogy ő egyedül áll kibomló hajjal a szélfújta világszirten, mert annyira exkluzális, annyira egy unikum, párja Madagaszkáron sincs. Egy ócska dög a Pintér Emma, viszont az a nagyhelyzet, hogy ő, Erzsi legalább olyan különleges.
A Pintér Emma azért is dög, mert meg akarta őt semmisíteni, egyébként oktalanul, mert köztük nem volt, hogy így mondja, kiélezett versenyhelyzet, és ha volt valami rivalizálás mégis, akkor sem olyan mértékű és olyan jelentékeny, hogy ezért őneki ne kelljen lennie, és hogy megsemmisítést érdemelne.
A jó édesanyád picsáját, Emmikém.
A Fém és Csavargyári munkások unták vagy nem. Inkább nem unták, inkább elviselték. Fölszóltak a színpadra is, cigarettáztak, huhogtak, füttyögtek, böfögtek.
Ej, kislány, de bizgiri csinos vagy.
Mi az, hogy bizgiri, te olajpacni, fémkukori, te?
Szebb vagy, mint a csavarhúzóm.
Hej, de becsavaroználak, kisanyám!
Izgiri, bizgiri, a munkásfasz de izgi.
Hát ez nagyon gyönge volt, művezető elvtárs.
Jókat röhögtek az összeterelt, maszatos arcú, szegény munkások, akik hidat, utat, gyárat építettek, vasrudakat fúrtak, akiknek a dereka beleroppant a világégés utáni helyreállításba és rendrakásba, a szívük szakadt meg, a vérük romlott el, akiknek az ízületei mondták föl a szolgálatot, és sokkal hamarabb haltak meg, mint a hivatali asztal mögött kucorgó, könyökvédős kukacfik.
Pintér Emma egy dög.
A munkássághoz szóló, a kommunizmus dicsőségét és a népnyúzó kapitalisták bűneit fölsoroló, lelkesítő beszéd után mindig két verset szavaltak, az egyiket ő, a másikat a Pintér Emma. Először Pintér Emma adta elő a szavalatát, majd Erzsi következett. Ez volt a megállapított sorrend, amin kár lett volna civódni, Erzsi nem is engedte, hogy megváltozzon. A fölállás Pintér Emmának egyáltalán nem tetszett, különben joggal, mert tudjuk, mindig a végén lesz a csiribiri csúcspont.
Pintér Emmát sziszegő dühvel töltötte el, hogy neki kell először szavalnia az újjáépítés szépségéről, varázsáról és a magyar kommunisták hősiességéről, mégse ő a csúcspont. Pintér Emma azt gondolhatta, Erzsi kijárta magának, hogy ő legyen. Konkrétan őrajta élvezzen el az összeterelt proletariátus. Pedig Erzsi nem tett semmit, nem is kacsintott a kulturális titkár elvtársra, egyszerűen így alakult.
Milyen dühítő a véletlen, ugye?
A kommunisták elég jól fizették őket, nem pengőben. Mert az már kinek kellett. Jegyeket kapott, be lehetett őket váltani boltokban, kantinokban. Puszika. Krémest ebédelnék négercsókkal, Zolikám.
A komcsik tudtak az emberek lelkére beszélni. Aki régen például nyilas földrajztanár vagy karszalagos házfelügyelő volt, és még Kun páterrel is szimpatizált, az is megvilágosodott hamar. Helyesebb és igazabb dolog ma kommunistának lenni. A nyilasoknak leáldozott, minden reggel hatkor fölakasztanak egyet, megspórolják a reggelijét, nem? Szálasit hónapokkal ezelőtt föllógatták, a kommunisták meg, akiket még egy-két éve is ördögként üldöztek Horthy pribékjei, derűsen és fiatalosan léptek a szovjet reflektorokkal megerősített napfényre. Hja, kérem, a Párt. A Párt tud valamit, mert ugyan fontos a személyiség, az alkat, de afölött is van valami, ami most már összefogja a megújulásra kész szabad világot, az eszme, az idea, az elvek nagyszerű, harmonikus összessége, és ez a Párt.
De mit hall Erzsi, mi a szentséges úristent?! Pintér Emma szavalni kezdett a munkásoknak. Erzsi nem akart hinni az ő aranykagylós fülének. Először észre sem vette mi történik, milyen cselszövés, merénylet. Csak mondta vele önkéntelenül az ismerős sorokat, aztán, mint akit áram ütött, rádöbbent, az az ordas kurva az ő versét szavalja. Elszavalja előle, ő ezzel már nem állhat ki, Pintér Emma nem a penitenciáját prolongálja fennforgó drámai pillanatokban, hanem az Erzsiét, aljasul és szóról szóra megtanulta. Le akarja járatni, azt eszelte ki, hogy ő megszégyenüljön, megsemmisüljön, ha kilép, csak hápogjon a színpadon, szégyenpírja parazsában hamvadjon el.
Mert ugye itt, ennek a kibeba… munkásosztálynak nem szavalhat Jónást, amit éppenséggel jól tudott, vagy az Anyám tyúkját. Talpra magyar? Himnusz? Megyünk az őszbe, vijjogva, sírva, izé, szeneslapáttal kergetnék meg. Stop. Elvtárs. Benne vagy te minden félrecsúszott nyakkendőben. Ja, és bál van. Az égben. Ott. Szenes lapát.
Itt azt kell erős torokkal előadni, ami egyszerű, mint a tégla, a beton, a gerenda, de hat a kedvre, lelkesít, mint a pénz vagy a gyűlölet.
Hű, de megtapsolták Pintér Emmát, beleélte magát a dög, kitárta a két fehér karját, hogy nagyobbak legyenek a fiatal kora és nagyfokú aljassága ellenére búslakodásnak indult mellei, miközben igazán ellenszenves hangon kiáltotta,
munkások, proletárok, hadd öleljelek meg benneteket, jőj keblemre, magyar szabadság!
Öleljen, művésznő!
Szorítson magához, kedves!
Csönd, elvtársak, semmi ízléstelenkedés.
Le a kapitalistákkal, ti vagytok a csillag az égen!
Tessék, most Fehér Erzsébet főiskolai hallgató következik, hozza a Párt másik művészi üzenetét. Jöjjön, kedves művésznő. Dörgő tapsot kérek. Köszönöm. Elég.
Pintér Emma olyan kedvesen mosolygott, mint egy kígyó, tekintete azt kérdezte, na, most mit bűvészkedsz, kisveréb. Eddig tartott. Ó, egy ígéretesnek induló színészi karrier így ér véget. Hebegés, habogás, az arc céklaszínűvé válása, kirohanás az égő színpadról, zokogás hátul, elbujdosás. Sorsod, kedvesem. Fejőlány leszel Hajdúsámsonon, fejed még a kulák gazdát is. Miért? Mert pimaszkodtál Pintér Emmával, le akartad játszani őt, öntelt lettél, mint egy februári hóember. Hóasszony.
De tényleg. Mit lehet most tenni.
Erzsi ezen gondolkodott lázasan, jéghideg végtagokkal, leizzadva, de úgy mosolygott vissza, mint aki porcukorba tüsszentett. Pintér Emma, halj meg most. És akkor olyan ötlete támadt, csak mert az igazi kétségbeesés zsenivé csettinthet, hogy maga is elámult. Anyukám! Olyan magától értetődő, olyan egyértelmű. Egyszerű! Nincsen itt annyi baj se, mint egy pipacs havibaja. Sőt. Fölbugyogtatták az Újházi-tyúklevest, már csak be kell kanalazni. Nagy levegőt vett, belekezdett.
Elszavalta még egyszer, újra. Ugyanazt.
Jobb mellem van, mint annak az áspisnak, úgy tehát, jőj keblemre, szabadság, siess, fuss, kitárt szárnyaiddal szállj felém, és ő először dehogyis tárta szét a karját, hanem letérdelt. Hoppá. Mindenki nyújtózkodott odalent, nyúltak a nyakak, hova lett a kis barna. Hempereg a színpadon? Fölállt, széttárta karjait egy pillanatra, szoknyáján húzott, combja kivillant, de csak egy pillanatra, ó, munkások, ő próóóletááárok, hídverők és újító vasmunkások!
Kicsit, nem, elég alaposan kiegészítette azt a kötelező verset, nem volt nehéz. Apukám, a szarhoz könnyű hozzászarni. Hát nem? Hát de!
Magadnak aratsz!
Jaj, nem ti, hanem a paraszt. Ti a szabadság bányászai vagytok, én meg a csille, rakjatok szép fekete brikettel tele! Ti proletárok, ti füstös arcú, erős karú szabadok, magatoknak csavaroztok. Esztergáljatok vígan, derűsen. Verd a vasat, hogy énekeljen.
De veled verem, elvtársnő!
Telirakom én a csillédet, de púposra ám!
Letérdelt, mint a szűz, fölállt, mint Jeanne d’Arc. Fölkapott egy zakót, a feje fölött lengette, forgatta, zúgott a Fém és csavargyári csarnok, mintha vihar támadt volna benne, és úgyis volt. Le a kapitalistákkal, a népnyúzó fasisztákkal! Mintha Luftwaffe-bombák robbantak volna.
Fehér Erzsi vagyok, és veletek vagyok, éhes, szomjas proletárok! A tiétek vagyok!
Ki kell mondania a nevét, hogy ne felejtsék el.
Fehér Erzsi, színésznő, értitek? Fehér Erzsike!
Értették, de mennyire, hogy értették.
A harmadik visszatapsból is zihálva futott a vörös függöny mögé, csak bólintott a dögnek, akinek remegett a vékony, vértelen szája, sápadt volt, mint a meszelt fal.
Tessék, parancsolj, kislányom, te Pintér, vagy hogy hívnak. Pííííntér Mö. Ennyi vagy. Én meg ennyi. Húzgáltad az oroszlán bajuszát, seggbe haraptak.
Az előadás közben esett rá a pillantása, maga is meglepődött, hogy nem zökkent ki. Ott volt Lackó Zsolt, figyelte őt, talán nem véletlenül. Nem lett volna észszerűtlen, ha megfigyelik. Zsolt nagykutya lett, úgy jött oda hozzá, hogy két árnyék kísérte, mint őt Behemót, aki most dolgozott valahol.
- Ez Kádár elvtársnak is tetszett volna.
- Ennek nagyon örülök, Zsolt.
- Lackó elvtárs - mondta Lackó, kiütögetett egy szálat a pakliból, kínált, Erzsi rázta a fejét.
- Igen, értem, Lackó elvtárs.
- Maga igencsak tehetséges.
Maga?! Ó, hogy a mindenszentek szarjanak össze, Zsoltikám. Máris úgy beszélsz, úgy hordozod a hangod, ahogy ők. Olyanná lettél. Ha hazaeszik anyádhoz a fene, mert néha még megnézed, él-e, hal-e, egyre ritkábban, majd egy délutánra visszatér a békebeli hangsúly. De itt úgy szólsz, mintha atyaúristen lennél, leereszkedően, fenyegetően. Zsolt, mi lett belőled, egy zsargonfiú?
- Tehetségesek között könnyű tehetségesnek látszani - szólt Erzsi, aztán elszántan rákezdte.
Tudja-e Zsolt, hol van Sándor. Nehéz elképzelnie, hogy egy ilyen tájékozott és okos férfi, mint Zsolt, ne tudná. Akinek ennyi kapcsolata van. Mert van, az látszik. Sándor ígért neki valamit, ezért az ígéretért járt le még a városba is, nem volt rá kötelezve, ő mégis megtette, kitartó volt, hű volt, ahogy most is.
- Mit ígért az öcsém?
Ja, hogy Zsolt szereti azt mondani, hogy öcsém. Mert ugye ikrek. Két ember, aki semennyire sem hasonlít egymásra, a természet csodái, mutogatni kéne őket, hogy ikrek. Annyit ígért a te öcséd, hogy vár őrá. Énrám.
Nézd, három éve várok.
- És ha már nem akar téged, azért nem kerül elő?
- Már miért ne akarna, te?!
- Nyugalom. Lett neki jobb.
Te büdös bunkó paraszt. Erna miatt nem mondom, hogy anyád. Zsolt úgy mondta, hogy ő nyomban tudta, a férfi szórakozik vele, mint kiskrapek a kukival. Miért. Akar ellenszolgáltatást? Nézett rá, szopjalak le, drágám? A szememmel esetleg, tessék.
- Nincs neki más.
- Honnan tudod ilyen biztosan.
Erzsi kijött a béketűrésből.
- Lackó elvtárs, Zsoltikám, te most szórakozol velem. Jól van, csináld. De azt tudod, mi lesz, ha előkerül, ha megtalálom, ha beszélek vele?!
Zsolt nevetett, közben fejrázással elküldött egy fontos elvtársat, ne zavarják. Erzsi utána pillantott. Nem ez a férfi volt a gyárigazgató, aki személyesen fizette ki őket, zsebből?
- És ha te beszélsz vele, mi lesz?
- Bujkál valamiért. Tudom, hogy hazajár. Beszélt az anyátokkal. A zsidó Árminnal, aki orvos lesz.
Erzsi nagy levegőt vett. Igazított a haján.
- Tartóztasd le, és hozd el nekem díszcsomagolásban. Te biztosan tudod, hol van. Neked ez semmibe sem kerül.
- Hogy én tartóztassam le? Hát mi vagyok én, pandúr?!
- Te említetted Kádár elvtársat, nem? Különben, na, jó, nem mondok én semmit. Hagyjuk is.
- Mit különben?! Mit hagyjunk?
Erzsi hirtelen elfáradt, kettő szerepet kellett itt neki előadni két óra alatt. Az egyiket élvezte, és a végén valósággal mámorból csinálta, a másiknál vékony jégen táncolt. Recsegett, ropogott alatta. Most már tudta az ösztönével, lelkének kifinomult jelzőrendszerével, hogy az élete a tét, melyet nagyon meg sem gondolva, feltett egy kétes, de legalábbis rendkívül észszerűtlen üzletre. Mit foglalkozik ő a gyáva hülyével?! Ez meg itt, a szép arcú, érzéki szájú kistestvér átszúrja a megvető nézésével, mert már befolyásos elvtárs. Ez a férfi nem egy könnyen hervadó Pintér Emma. Ez a férfi, és még a sok hozzá hasonló, késsel és méreggel grasszál, ezeknek egy fejbólintására megnyílhat a föld, leszakadhat az ég. Nem játszanak, életre-halálra szórakoznak. Ezek ölnek. Ezek áldoznak. Aztán a bárd alá tartják a saját nyakukat. Zsoltnak pacsuliszaga volt.
- Szoktál még táncolni?
Ezt talán nem kellett volna kérdezni, de ha már így benne volt, még egy utolsót szorított a csavaron. Zsolt olyan őszinte, gyermeki fájdalommal fogadta a szúrást, hogy már-már megsajnálta. Jól van, akkor most döf egy nagyobbat. Ha halálos, nagyon sajnálja.
- Ha megtudja, hogy nem segítettél, kékre-zöldre ver. Mint kutya korotokban. Úgy megver, hogy térdelve kéred, hagyja abba.
Zsolt arca fekete lett, nem szólt.
Erzsi sokáig gondolkodott aztán, jó volt-e a végszó. Térdelve kéred. Térdelve kéred. Nem lett volna jobb, hogy csúszva-mászva könyörögsz? Taknyod, nyálad?! Mindegy, úgyis legyilkoltat a sánta kisfiú. Mosolyogva vágja el a torkát, és igaza is lesz.
Megjelent a Bárka 2023/3-as számában.
