Prózák

 

 10._Ha__sz_J__nos.jpg

 

Haász János

 

Korrepetálás

 

A Dobogó a város legszebb cukrászdája volt. Gesztenyefákkal benőtt sugárúton, egy szállodának épült század eleji patinás ház földszintjén működött, magas belső terek, gránit kőpadló, galéria, kristály, csillárok teremtettek benne előkelő hangulatot. A személyzet és a kínálat azonban menthetetlenül a nyolcvanas években ragadt: száraz ischlerek, megkeményedett tejszínhab a somlóin, híg kávé és vízízű fagylalt, valamint unott felszolgálók, akik hátat fordítottak a vendégtérnek, véletlenül se lássák meg, ha valaki rendelni akar. Nem mintha túl sokszor lett volna példa rá. A Dobogónak városszerte rossz híre volt, vendégei főleg a környező falvakból piacozni érkezők közül kerültek ki.

Egyetlen törzsvendége volt: Zsóka, a matematika-fizika szakos középiskolai tanárnő. Negyvenes éveiben járó, csontos arcú, inas asszony, aki barna haját rendszertelen időközönként festtette, így időről időre láthatóvá váltak az első ősz hajszálai. Sosem sportolt, legalábbis nem látták futni a Csótó környékén, sem úszni a városi sportuszodában, mégsem volt rajta súlyfelesleg. Ha kérdezték, azt mondta, genetika. Mondjuk, nem nagyon kérdezték.

Gyereke nem volt, férjével se íze, se bűze házasságban éltek. Illetve bűze, az volt: mindenki tudta, hogy az ura, Béla, aki korábban Pesten volt bárzongorista, majd a szülővárosába visszatérve taxis lett, aztán buszsofőr, végül piaci bugyiárus, erősen iszik. A taxizást is a pia miatt hagyta abba, nem mintha néhány feles után nem ült volna gondolkodás nélkül volán mögé – ezt a szokását később buszsofőrként is gyakorolta, egész addig, míg az Ikarus 260-ast össze nem törte a telephelyen –, hanem mert az utasok nem akartak a kocsmaszagú sofőrrel utazni. Részegen olykor nőügyekbe is keveredett, amelyek általában botrányos véget értek.

A városban mindenki sajnálta Zsókát, hogy ilyen férjjel verte meg az élet, de ő látható türelemmel viselte a sorsát. Lelkiismeretesen és szorgalmasan dolgozott, matekszakköröket szervezett, és látványos kísérletekkel igyekezett megszerettetni a fizikát a mezőváros főleg földből élő lakóinak gyerekeivel. Vasárnaponként eljárt a baptista közösségbe, de nem csak azért, mert a nővére volt a lelkész felesége. Ha az embernek túl sok mindenről van bizonyossága, kell a bizonytalanság kis izgalma is, felelte, ha szóvá tették, hogy reál szakos tanárként mégis hogyan hihet Istenben.

Kollégái és kevés ismerőse – köztük a fodrász és a postás – sosem hallotta panaszkodni. Ha volt is bánata, azt a cigi füstfelhőjébe rejtette. Láncdohányos volt, férjével ellentétben ő a dohánytól bűzlött, hiába próbálkozott mentolos rágóval és erős parfümökkel tompítani a füstszagot, az beitta magát a ruhájába, a pórusaiba, a hajába.

Nemcsak szakköröket szervezett, magánórákat is tartott, ezzel egészítette ki szerény tanári fizetését. Így lett a Dobogó törzsvendége is. A könyvtár páratlan heteken csak délután kettőig volt nyitva, a lakásába senkit nem engedett be, az iskola épületét pedig nem akarta és nem is tudta volna magántanításra használni. Nem volt sok tanítványa, évente két-háromnál többet nem vállalt. Vagy olyanokat korrepetált, akiket a tehetős szülők mindenképpen valamilyen főiskolára szántak – még ha a gyermek képességei nem álltak is összhangban ezzel az elképzeléssel –, vagy olyanokat, akiknek vért kellett izzadniuk a kettesért is. Ha akadt diák, akiben meglátta a tehetséget, annak általában kedvezményes tarifáért segített a felkészülésben.

Zsóka minden délután eltöltött a Dobogóban néhány órát, és következetesen egy presszókávét és egy deci szódát rendelt, de hetente egyszer meglepte magát franciakrémessel is. Száraz volt, a krémje savanykás, de ezt ették Bélával az első randevún, amikor még úgy tűnt, hogy az élet valami olyan, ami jól is alakulhat, amiben nemcsak diszjunkt halmazokként keringenek majd egymás körül ő és az emberek, különösen ő és a férje.

Évek óta tartotta a különóráit a cukrászda egyik sarki asztalánál, munkanapokon és a nem piros betűs ünnepeken délután öttől. A kávét és a szódát már kérnie se kellett. Ahogy megérkezett, előpakolta a tankönyveket, feladatlapokat, vonalzót, számológépet és a négyjegyű függvénytáblázatot, majd a következő egy órát egyenletrendszerekkel, függvényekkel, testek térfogataival és fizikai jellemzőivel, mindenféle bonyolult képletekkel töltötte. A diákok, akár értették, akár nem, szorgalmasan jegyzeteltek, és még szorgalmasabban bólogattak. De általában értették, könnyen megtalálta velük a közös hangot.

A magánórák unalmas rutinját a hosszú évek alatt egyszer zavarta meg váratlan esemény. Zsóka éppen Fahidi Bencét, a végzős évfolyam városszerte ismert alakját korrepetálta. Bence kiskora óta a szomszédos megyeszékhelyen vízilabdázott, nem is rosszul, ráadásul azon a nyáron a majorzugi szabadstrandon megmentette egy görcsöt kapott úszó életét. A fiút szorgalmasnak, elhivatottnak és tehetségesnek mondták edzői, esélye volt főiskolai sportösztöndíjjal egy fővárosi csapathoz igazolni érettségi után. Éppen az erőnél és a testek kölcsönhatásánál tartottak, annál, hogy az egymással kapcsolatba kerülő testek tulajdonságai hogyan változnak meg, amikor a Dobogóba berobbant Béla. Feltépte a cukrászda ajtaját, és tántorogva megindult a felesége asztalához.

– Te büdös cafka, itt kurválkodsz mindenki szeme láttára! Azt hiszed, vak vagyok? Hogy nem tudom, mi folyik a háttérben? Ki akarsz játszani engem? Hülyének nézel? Összefogni ellenem titokban az egész várossal, hogy megbújva mindenki szeme láttára megalázz?

Zsóka lángoló arccal felpattant. Arcán csorogtak a könnyek.

– Te beszélsz, te istenverte szeszkazán? Évek óta tűrök és tűrök, közben majd elsüllyedek szégyenemben, amikor hallom, miket csinálsz részegen. Hogy összeszartad magad a templom előtti szökőkútban, hogy amikor bevittek a rendőrségre, lehánytad Jóska hadnagyot. Hogy a tehenész Rózsi ágyából légpuskával kergetett ki a férje. Eltűrtem neked, hogy elittál minden pénzt, amit megkerestél, aztán azt is, hogy az én pénzemből is elvettél. Mosom az összehányt, kocsmaszagú gönceidet. Amikor felcsenget hozzám Juliska a Restiből, hogy fizessem meg a tartozásodat, megfizetem. Munka után minden áldott nap itt gürizek, hogy meg tudjunk élni… És akkor te idejössz, és balhét csinálsz? A tanítványom előtt? Én mindent eltűrtem neked, de most elég volt! Takarodj innen, te nyomorult!

Az utolsó szavakat már kiabálta. Sistergett a hangja, arca minden mondattal közelebb került egy kicsit a férfi borostás, áporodott szagú arcához. Vagyis csak került volna, mert Béla minden mozdulattal, berogyasztva térdeit, hátrébb dőlt kicsit. Úgy tűnt, mintha felesége szavaitól folyamatosan menne össze. Szólni sem tudott, csak tátogott, vizenyős szemei egyre tanácstalanabbul és kétségbeesettebben pislogtak. A Dobogó kétfős személyzete most egy emberként fordult a vendégtér felé, érezhető kárörömmel nézve a férfit, aki szemét a feleségéről le sem véve, félig összerogyva és teljesen megsemmisülve botorkált az ajtó felé. Így, háttal lépett ki a cukrászdából, annak egyetlen lépcsőjéről hanyatt kiesve a gesztenyefák árnyékába. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, a pultban a kávés Katica tapsoló mozdulattal csapta össze a tenyerét, és arra gondolt, milyen csodálatos ez az asszony. Zsóka aznap ingyen kapta a kávét és a szódát.

A korrepetálások a megszokott mederben folytak tovább. Bencével is. Mintha mi sem történt volna, hétfőn és csütörtökön, 16 és 17 óra között beültek a Dobogóba, átvették a másodfokú egyenleteket, a koordinátageometriát, a valószínűségszámítást, utat, időt, erőt, a fizika és a matematika törvényszerűségeit, definícióit és szabályait.

Ezen túlmenően pedig szintén az addig megszokott, de városszerte egyáltalán nem köztudott módon, kedden és pénteken, este hét és kilenc között a majorzugi szabadstrand elhagyatott csónakházában találkoztak, ahol folytatták a kölcsönhatással, az egymással kapcsolatba került testek lényeges megváltozásával kapcsolatos gyakorlataikat: felszabadult szeretkezésekkel és világmegváltó beszélgetésekkel töltötték az időt. Zsóka ilyenkor későn ért haza, a férje általában már részegen horkolt. Nem értette, hogyan áraszthatja magából ebben az állapotában is valami idegen nő szagát, de ilyenkor legalább egy cseppet sem bánkódott miatta.

 

Megjelent a Bárka 2021/6-os számában.


Főoldal

2022. január 27.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png