Prózák

 

 Darvasi_Laszlo_portre.jpg

 

Darvasi László

 

Egy tehén halála

 regényrészlet

 

Zsigának hívták a tehenüket, pedig hát fejni kellett. Vagy negyven évvel ezelőtt, még kisbakfis korában, a combjai közül se csorrant a vér. Látta a kislány, hogyan végzi be az állat. Hogyan lesz az elpusztulás. Miért volt fontosabb, mint a kistestvére halála. Nem jó szó. Mert nem is az, hogy fontosabb. Másabb. Nem olyan. Milyen. A környék valamelyik titkos fészkéből elszabadult, fekete felhőben gomolygó, fölbőszült darazsak támadtak Zsigára, talán a farka kitartó csapdosása miatt lettek ingerültek. Ki volt pányvázva pedig a nagy és buta test, nem menekült, nem is tehette volna, a rovarok csípték, időként fölbődült. Marták a rovarok, akár Lackót egyszer, aki akkor csodamód maradt életben, legalábbis a hümmögő, a szemüvegét föltűnő alapossággal törölgető Szepessy doktor szerint. A tehén azonban nem élte túl.

            Erna apró, vékony kislány volt, szemtanúja annak, miként történik az ilyesféle állathalál. Minden úgy történik, hogy mintha igazán nem is történne. Minden ismerős, minden mozdulat. Minden ismerősség mélyén ott fészkel az a rémisztő ismeretlenség. Minden, ami lesz, már el is múlt. Volt, és már nincs. Ennek a hol volt, hol nem voltnak a rettenetes bizonytalansága és félelmetessége szédítette meg. Az jött rá akkor, gyerekként, vagy talán csak megérezte, mert elmondani efféle összefüggéseket nyilván nem lett volna képes, hogy semmi sem az, ami, semmi sem akkor van, amikor van, és semmi sem akkor nincsen, amikor már nincsen.

            Egy hangya akar átfutni a föld forró, repedt arcán. Nem beszél a földről a hangya, amin fut. Csak tudja, merre kell futni.

            Látta a kislány méhek izgő-mozgó hálóját a tehetetlen tehéntest körül. Még talán hallotta is őket, ahogy ingerült koncertet adnak, gyűlölködő vékony, majd igazán dühöngő mélyebb zengéssel. A hőség zenéltette a tücsköket is, meg talán csatlakoztak a kabócák is, a tücskök, sáskák. Távol vonat sípolt, a dél felől fölfutó, meg-megcsillanó vasúti sín felől, ami aztán Szajolnál kapcsolódik a főváros felé vezető fősínekhez, ez a hang pedig talán kolompé, ez meg templomi harangé, de az efféle hangok mind a vidék mélységes csendjének részei, úgy érzékeltetik a végeérhetetlen tehetetlenséget és változtathatatlanságot, hogy bár kiütnek belőle, mégis azt képviselik, amitől elválnak.

Habzott az állat, nagy, párnaszerű felhők csöpögtek a pofájából. Vér szivárgott a tőgyéből, tanácstalanul emelgette a lábait. Ezt a barmot fejték, készítettek a tejéből túrót és sajtot, megaltatták a tejet, ezt ették, a kistestvére hogy szerette a savót, aki az előző télen eltévedt a hóban, vagy talán nem is eltévedés volt ez, csak néhány görbe lépés után lassan belefeküdt a halálig nyújtózkodó, végtelen fehérbe, mert olyan csillogást festett rá a Holdsugár, csak mert a pusztán, az itteni utcarészeken, a utcák között elterülő építetlen részeken, hol nád vert tanyát meg sás, embernyi gaz, és a lassan kanyargó töltéseken, az itteni, bármerre terülő földeken is születhet olyan varázs, mint akármelyik mesekönyvben. És a kistestvére rálelt egy ilyen varázsra. Éppen csak gyilkos varázs volt, megfojtotta a lelket, elcsöndesítette a dobogó a szívet.

            Erna akkor szomorúságában, vagy nem is tudja, miért, amikor elvackolt másnap este, lámpaoltás után, és a dombbá váló dunyha alatt érezte már a szája visszafelé áramló melegét meg a valamelyik testvére nyugtalan szuszogását, lenyúlt a hasa alá, mint aki így akarja nyugtatni magát. Lánytestvérei szuszogtak. Ő pedig megtalálta azt a melegebb, szörnyűséges helyet az ölében. Titok. Senki nem tudhatja meg. Miért csinálja?

            Kinek?!

            Ő maga úgy tiltakozik, hogy mindennél jobban akarja.

            A tehén meg egyszer csak eldőlt.

            Tompán puffant a nagy, súlyos teste. Rángott kicsit, rugdalt a kimerevedett lábával néhányat, és bevégezte. Tudta Erna, hogy hiába minden, nincsen már élet Zsiga testében. Odamehetne, számolhatná a szőrös testén mászkáló méheket. De nem teszi, minek. Fordult, hazaindult, várták a csontos férfikéz pofonjai. Amikor majd megmondja, hogy ez történt, ő lesz a hibás. Ő lesz a felelős, csak mert ő hozta a hírt, és különben is, biztosan lehetett volna valamit tenni. Miért nem űzte, hajtotta a zümmögő dögöket! Csattan az arcán pofon, és kap majd több ütleget, ötöt vagy tízet, a tehetetlenség ökölcsapásai elérik. Megveri az apja, mert mást nem verhet. Így is lett. Két gyors, nagyon égető pofon csattant az arcán. Csakhogy meg lehet enni a darázscsípés mérgezte forró tehénhúst.

            Meg kellett enni.

            Erna hányt aztán az első pacal után.

            De nem baj, az jutott az eszébe akkor, hogy a test mégis mennyi mindenre képes, milyen különböző, milyen váratlan halálokra, és persze hiába próbálkozott akkor az ujjaival, a legnagyobb titokban, a legnagyobb óvatossággal, nem sikerült. Nem nyílt egy valamilyen ajtó, ami takarta előle a nem is tudta, hogy mit. Mi van ott a végén, ami ilyen szemérmetlenség, ami ilyen bűn. Bűn! Ott kapkodta a levegőt előtte, egyre hangosabban zihált, fordította magát, helyezkedett, a szájába csorgott az izzadsága, de csak nem sikerült. Ott maradt a hunyorgó, vaksi parázs az ölében. Mint aki félig halad föl a létrán, aztán visszafordul, pedig, ha végig lépne a fokokon, az eget elérné. Beleérne a két keze az égbe. Nem beszélni erről, nem, senki emberfiának.

            Egyszer Lackó mellett is megpróbálta, amikor a férfi szuszogva, fáradtan aludt. Egy darab savanyú szagú farönk volt. És sikerült, mintha csillagszórókba nézett volna. Lett a torkában egy tátogó kismadár, úgy kellett visszanyelni a sikolyt, hogy csaknem belefulladt, és mégis jó volt. Akkor a férje mellett jó lett neki. Az a rettenetes éhség hogyan múlhatott el egy pillanat alatt! Hát így nem meghal az ember? Aztán többször megpróbálta, és rájött, hogy mikor a végére tud járni, mikor meg nem tud, és kevéssé képes szabályozni. Nem találta a dolog nyitját, mitől sikerül, mitől meg nem. Mi kell ehhez. Mi kell a jóhoz, megugráltatja az ember szívét, melleit, a hasán meg meleg téglákat érez.

            A mostani gyerekei pedig micsodák, miféle kis lények. A két fiú. Volt két nővére, azok Szolnok mellé egy faluba költöztek, mindkét lány. Nem éltek túl messze, de azért fél év, aztán év is eltelt, hogy láthatták egymást.

            Olykor szebb ruhát vett, elutazott, vonatra ült, a szolnoki állomáson ászállt, ezt különben nagyon szerette, az utazást, beszélgetett a kalauzzal, az utastársaival, vagy csak hallgatta őket, mintha mesét mondanának. De nagyon tudták, ki az a Hitler. Ki az a Gömbös. Hogy Németországban már kutyanehéz a zsidóknak.

            Vonatút közben gyakran lehunyta a szemét, igyekezett számba venni, hogy mikre emlékszik, sokszor elgondolta a kicsiny, vályogból emelt házukat, ami ott állt a kanális kanyarja mellett, honnan tenyérnyi kecskebékák ordították a Hold szimfóniáját, hol gyakran tört föl a talajvíz, elárasztva veteményt, krumplit, máskor meg rekkenős hőség repesztette a földet, és egyszer egy szeles, esős tavaszvégen a kanális megduzzadt vízében millió hal pezsget és őrjöngött. Kaptak sok ütleget, pofont, tenyerest, öklözést. Mindegyik testvér kapott, kicsi, nagy, aki éppen kéznél volt, nem volt kivételezés, és tulajdonképpen ez jó volt. Mit tesz az emberrel, ha a másikat kevésbé verik. Vagy ha jobban ütik.

            Csak egyszer mondta neki az anyja, éppen nagyszabású búcsú volt a városban, kanyargott az ének a főút felől, sok szekér, sok árus zörgött be, zúgtak a harangok.

-          Te olyan furcsa vagy, kislányom.

-          Az meg mit jelent, édesanyám.

-          Nem olyan vagy, mint a többi ember.

-          Mert milyen vagyok.

            Az anyja rázta a fejét, hogy nem tudja, nem tudja, nem mondta ki, hogy szabálytalan, csak talán akarta. És talán még mást is látott Erna, mint ezt a nem tudást. Igazi, őszinte, szívből jövő kétségbeesést látott. Csak egyszer pillantott meg ilyen kétségbeesést az anyja arcán, amikor a Kisjózsi megfagyott, mert elkószált, hogy nézze, mint táncol a holdfény a szűzhavon. Kisjózsi biztosan költő lett volna, amilyen barátságban volt a teste a széllel. Üvegbaba maradt, elkékült az arca.

            - Annyira más vagy, mint a többi, lányom – mondta Ernának az anyja. Ettől meg rémület fogta el, hát az ő szabálytalansága ennyire súlyos, menthetetlen dolog lenne? Miféle sors forog el vele így az ismeretlenbe?

            Az lett, hogy Lackót kapta meg, ezzel a férfivel pedig a soha nem szűnő légszomjat. Mint aki rendre meg akar fulladni a másik mellett. Szokott kiabálni. Fölemelte a hangját ő is, hát persze. Csak akkor nem kiabált, amikor Lackó verte. Előfordult, nem is valami belátható vagy nyilvánvaló okból, hanem a fel nem fogható lelki tájékából neki támadt a férfi.

            Ráütött, a hátára, a kezére.

            Az öklét használta.

A lelke sötétebb fertályából gomolygott elő a szenvedély, Erna azt érezte, a férfi nem is őt, hanem inkább magára emel kezet. Lesett egy tányér, azért nem ütött. Borult a só üvege, azért igen, hosszan, keményen. Nem volt kiterítve a ropogós, fehér ing, azért se lendült a keze. Másért meg, semmiségért, igen. Lihegve ütötte a férfi, ő meg úgy döntött, hogy nem ad ki hangot a száján, de még egy fájdalmas sóhajtást sem. Mint az a bűn! Úgy viselkedni, mint azzal a bűnnel. Ez már régen volt, de már nem élt a gróf úr, és még nem gyötörte az álomkór Karolinát. Aztán amikor az udvaron újra megütötte a férje, és tényleg nem lehetett tudni, miért, úgy ütötte meg, hogy meg kellett kapaszkodnia a csenevész meggyfa karjában, hogy el ne essen, de így is remegett és szédült sokáig, azt mondta halkan, csak magának, hogy hát nem.

            Nem!

            Különben nem érzett fájdalmat akkor sem, máskor sem. Maradtak a testén foltok, azok se fájtak. A kiszámíthatatlanság háborította föl igazán. Ha az ember tudja, hogy ezért vagy azért a cselekedetérét valamiféle büntetés jár, ami talán sem nem jogos, sem nem igazságos, de mégis jó, mint a nap, a másnap, a hét, a hónap vagy az évszak, akkor valahogy tán képes szoktatni magát, akkor nagyobb lesz benne az elfogadás, a világ ilyen, így forgatja magát, kicsoda ígért ide könnyű, cukros álmokat, édes lázakat, de hogy olyan bizonytalanságban kelljen tölteni a mindennapjait, ahol nem érvényes semmilyen terv, szokás, nem érdekes semmilyen kalkulációt végezni, ahol mindig mindenre kell készen állni, hát azt nem. Így akkor sem, ha beledöglik.

            Nem is lázadt föl igazán, olyan szokásos, asszonyi módon.

            Csak azt érezte meg, hogy végérvényesen elég ebből, és ahogy a tükörben megbámulta az arcát, ahogy belenézett a saját tekintetébe, a szeme alatt kanyaruló, mind mélyebb árokba, megértette, arra, hogy megvédje magát, most már bármiféle cselekedetre képes.

            Fölkapcsolta egy este a petróleumlámpát, odaállt a férfi elé. lehúzta magáról a hálóruhát. Anyaszült meztelen volt, nem is takarta magát.

            - Akkor most nézz meg jól, Lackó József.

            - És miért? – a férfi fölült az ágyban, zavart volt eléggé, el is pirult, mint egy kiskamasz, reccsent a derékalj.

            - Most látsz így utoljára.

            - Mert hogy látlak? – pislogott Lackó, és ökölbe szorult a keze, hogy mi ez az arcátlanság.

            - Úgy látsz, mint eddig, ahogy éveken láttál, amíg verhettél. De most már, ettől a pillanattól fogva más embert fogsz látni. Jobb, ha tudomásul veszed, hogy szabálytalan vagyok – és aztán visszavette magára a hálóruhát, gyorsan bebújt a paplan alá, el ne piruljon, és csak hallgatta, zavarában hogyan szuszog a másik. Belealudt abba zavarba Lackó, mint egy kutya, olyan lett.

            Még azon az éjszakán átnyúlt az ágy másik oldalára, kitapogatta és megfogta Lackó faszát. És szorította, ahogy csak tudta. S mielőtt még a férfi fölemelkedhetett volna, azt suttogta a fölforrósult, igazán gyilkos lélegzetével a másik fülébe, hogy ha még egyszer megteszi, ha még egyszer kezet emel rá, de csak nekidől, mint ha a földre dönteni akarná, isten úgy segélje őt, hogy amíg Lackó alszik, le fogja vágni.

            A nagykéssel vágja le a férfiasságát.

            Szóval ezt, ha kérheti, vegye a férfi figyelembe.

            Gondoljon erre az ígéretre, amikor ráemeli a kezét, ezt már kedvesen mondta, mintha süteményt kínálna.

            Lackó nem szólt, hörgött a mennyezet felé halkan, elveszetten, ökölben volt a keze.

            Mintha nem is hallotta volna.

            De talán tényleg nem kell mindent meghallani.

            Viszont az is igaz, hogy a továbbiakban aztán Lackó soha nem ütötte meg a feleségét. Csak az egyik fiát. A Sándort verte most már csak. A másikat, a minden zenére fölfigyelő, álmodozó bicegőst igazán felesleges volt ütni. De a Sándort lehetett ütni. Mert az pont olyan volt, mint ő, és Lackó azt gondolhatta, legalábbis Erna szerint ez volt a férfi vélekedése, hogy aki olyan, mint mi vagyunk, aki annyira hasonlít ránk, azt érdemes verni, zabolázni. Ami meg nem hasonlít, és nem is fog soha, felesleges. Van olyan szabálytalanság, amin nem lehet segíteni.  Lehet, hogy az a tehén, Zsiga, az is szabálytalan volt. Erre jöttek rá a darazsak. Ezért ölték meg. 

 

Megjelent a Bárka 2020/2-es számában.


Főoldal

2020. május 27.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Vári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcái
Versek
Lajtos Nóra: kórtermekGaraczi László: Cioran-dalokAczél Géza: (szino)líraFalcsik Mari versei
Prózák
Nagy-Laczkó Balázs: KékszínkörMurányi Sándor Olivér: Halak közöttBene Zoltán: Isten, ítéletMárton László: Hű
Drámák
Maruszki Balázs: Vasember fiaiTéblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszertCsík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkája
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA