Ványai Fehér József
Végenincs otthonirodalom
Sarusi Mihály: Végenincs Corvinka
Végenincs Corvinka címmel megjelent Sarusi Mihály József Attila-, Táncsics- s immáron Márai-díjas író legújabb könyve, aki nem mellesleg a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével is kitüntetett szerző. A Végig a Corvinkán című utcarajz 2010-ben látott napvilágot, most a már említett mű jelent meg, s magától a szerzőtől tudhatjuk, hogy már a harmadik egységet tervezi, amelynek címe várhatóan Házról házra a Corvinka lesz. Elképzelései szerint így áll majd össze a teljes utcarajz, mondhatni, trilógia.
Sarusi egyik ihletőforrása szülőhelye, Békéscsaba településrésze, a Corvinka, hiszen például – túl a konkrét megörökítésen – sorozatot nevezett el róla, amely a Corvinka Könyvek névre hallgat. Hogy a program nem afféle fellángolás, arra bizonyíték lehet, hogy a Végenincs… immáron a tizenegyedik a sorban. (Az előző tíz, a megjelenések évszámaival: Négy kicsi mérges avantgard (2013) – Tiszta betű (2014) – Réhon József: Zarándból nézve (2015) – Álompuszta (2016) – Innen a rácson (2017) – Igen, a haza (2018) – Nyelvkiakadásban (2019) – Hun a szeret szompolyog (2020) – Embörének (2021) – Hun, ki (2022). Műfaji sokszínűség jellemzi e kiadványokat, hiszen akad közöttük színpadi mű, publicisztika, szociográfia, utóbbinak talán egyik alfaja lehet az utcarajz. E munkák mind Sarusi nevéhez kötődnek, egy kivételével: a Zarándból nézve írója az Arad megyében honos Réhon József, aki éppenséggel a csabai Corvinka utca szülöttének munkásságáról mondja el véleményét.
Úgy érzem, (kis ráfogással) Sarusi életművének tekintélyes hányada nevezhető otthonirodalomnak, hiszen nagyon erős benne a tájhoz s a környezetben élő emberhez való kötődés. S ez a táj nála legtöbbször a szűkebb pátria, Békés és Arad, Csaba és Kisiratos, Újkígyós és a Corvinka, és így tovább. De nem kizárólagosan, mert az író szeret csavarogni a világban, lásd a Vagabundkorzó köteteit, avagy a Balaton partján (ahol jelenleg él) is képes gyökeret verni, és művészként megfigyelni környezetét, majd benyomásait rögzíteni.
De vissza az utcarajzhoz! A Végenincs… egy bolondos leszerelőlevéllel indul, amelynek keletkezési ideje 1914 – meredek ugrással a történelem sűrejében vagyunk, ahonnan a szerző legtöbbször elrugaszkodni, avagy éppenséggel megérkezni szeret. A regedei obsitra maga az író akadt rá az 1980-as években a Corvin 11.-ben, akkori szomszédjában, s úgy látszik, most érkezett el a közlés ideje. Persze a tréfás obsitlevél nem „egy az egyben” szerepel itt, hanem úgy tágul fejezetté, hogy az aktor novellaszerűen adja elő a történetet.
Bevallom, a mű legérdekesebb részének tartom, amikor az író első emlékképeit idézi az 1940-es évekből, a kiindulási pont természetesen megint a Corvinka. Az írásokban a magántörténelem és nagyhistória úgy ér össze, hogy szinte észre sem vesszük: az emlékező számára megadatik, hogy születése után húsz évvel együtt áztathatja magát a bábájával az Árpád fürdő gyógyvizében. Aztán (mint kisgyerek) fölmászik az ablak alatti székre, és csodálja a házuk előtt vonuló szurkolóhadat, amely a Csány utcai pályáról a városba tart. Megidéződik a fájdalmas emlék, Laci öccse temetése, Misike eltűnik, szülei rémülten keresik, majd jutalomból moziba viszik. A szomszéd Prisztavokékat Szlovákiába csalogatják, de nem mennek, 1948 végén mégis elindul Csabáról az utolsó kitelepülőket szállító vonat. Több mint hétezer lélek távozik innen a Felföld kiürített magyarházaiba, hogy aztán onnan ide is érkezzenek elüldözöttek. Ki gondolta volna, hogy Mindszenty hercegprímás 1948-ban még Csabára látogathatott, s az alkalomra megtelt a Szent István tér? Hinnünk kell az emlékírónak, aki apácának készülő körösztanyjával ott áll a városháza előtti tömegben, s a lampionokat bámulja… A fényképek dokumentálták, hogy a koalíciós időkben még városi környezetben is a kecske volt a szegényember tehene, s az emlékezet megőrizte a papás-mamás gyerekjáték korabeli formáit, mint ahogy nem maradhat titokban, hová jár a Törekvés kősziklakemény-kötésű, betonoszlop-magasságú, -vastagságú, -erősségű középhátvédje mérkőzés után… Így jutunk elejétől a végéig: „a Klein-féle csapszéktől és szatócsbolttól a Kastélyi-sírkertig, Körgátig, Kubik-gödörig, de legalábbis a Kis-Pázsit Kastélyi-sáncon túli bejáratáig”… A Klejn a Gorvinkán című fejezetet olvasva azt állapítom meg, hogy az évek jöttek-mentek, de a jellegzetes Sarusi-stílus maradt. Ahogy annak idején Simonffy András először kimondta, szerzőnk pőtyög. Nos, az idő vasfoga azóta már megrágott írót és olvasót egyaránt, de Sarusi még mindig pőtyög. Pőtyög, de jól áll neki.
A Tót Corvinka, szlovák Csaba fejezet azt juttatja eszembe, hogy a környék eredeti névadója mégiscsak Corvin János herceg, az igazságos Mátyás király fia, a törökverő Hunyadi János unokája volt. Helytörténet és irodalmi feldolgozás elegye lesz a szöveg, amelyben többek közt nyomon követhetjük, hogyan válik a Lövőház ucca ulicaPartizánskává, s a porból felnézve a távolságot (ha nem is mint üveggolyót) megkaphatjuk, ha Közép-Európa (állítólag) legnagyobb evangélikus templomára tekintünk. Ahogy növünk, növegetünk, rájöhetünk: a „lutheránus Rómában” vagyunk. A „Szuszedova Mara” kezdetű dal/nóta elemzése elmegy néprajzi ihletésű kisdolgozatnak is, miközben felcsillan a szerző jellegzetesen fanyar humora.
A vége felé, az Ó-(Magyar-)Csaba fejezetben megérint kedvesen a kezdet, felidéződik Csaba királyfi alakja, az Ábrahámffyak, a Kastély (így, nagy k-val), Haan Lajos. Sarusi egyszerre pontos és szórakoztató, amikor ilyen és ehhez hasonlatos levezetéseket közöl: eleink a Fövenyes-ér egyik ágába ásták „később az őslakosság által Körösnek, Kis-Körösnek, csabai Körösnek, csabai ásott Körösnek, vendégeink által Élővíz-csatornának nevezett (a Fehér-Körösből felénk vezetett) Körös-csatornát”.
A kötetzáró Zsilip telitálat, egyszerre novella és riport, helytörténet és filozofálgatás, hangulatfestés és tényirodalom. Lehet, hogy ez volna a megtestesült otthonirodalom?
Corvinka Könyvek, Békéscsaba, 2023.
Megjelent a Bárka 2023/4-es számában.
