Horváth Florencia
Menekülő évszakok, idények és ideák
Hartay Csaba: Átkiáltani az őszbe
Hartay Csaba a kortárs irodalom egyik legtermékenyebb szerzője, két-háromévente jelentet meg új köteteket. A Scolar Kiadó 2020-ban adta ki tizennegyedik könyvét Átkiáltani az őszbe címmel. A gyakran új művekkel előálló szerzők esetében felmerülhet a kérdés, mennyire kidolgozottak a szövegeik, tudnak-e újat mondani, nem fordulnak-e át egy idő után bizonyos fokú önismétlésbe.
Hartaynál nincs szó erről, versei ugyan témakörökre csoportosíthatók, és ezek a témák olykor talán kicsit túltárgyaltak, de mindegyik kötetében más-más irányokba tekint. Az Átkiáltani az őszbe olvasása során azonban néha azt éreztem, hogy egy-egy szöveg a kötet korábbi darabjait ismétli. Lehet, hogy ez az ismétlés a hangsúlyozást, a kiemelést szolgálja, mégis inkább úgy tűnt, mintha a szerző ki akarna tölteni egy előre megszabott oldalszámot, és jobb ötlet híján a frappáns gondolatait akarta volna új köntösbe bújtatva ismét megfogalmazni. Ez pedig azért vette el a kedvemet, mert Hartay képes úgy megszólalni, hogy az embernek belesajduljon a szíve, és mindezt olyan egyedi és utánozhatatlan módon teszi, hogy könnyen felismerhetővé válnak szövegei. Az említettek ellenére a verseskötetet végiglapozva egy nagyszerű utazás részesei lehetünk, melynek során nem lineárisan, sokkal inkább körkörösen haladunk, ahogy a szövegek egymásba kapaszkodnak, s ahogy a nyitó és a záróvers összekapcsolódik.
Ahogyan az évszakok változnak, úgy az ember is változik, például a felnövést, az érzelmeket, a gondolkodást illetően. A könyvben felváltva szólal meg a gyermek és a felnőtt férfi, illetve az utóbbiban megbújó gyermeki én. Ők beszélnek csalódásaikról, reményeikről és reménytelenségeikről, arról, hogy mit tervez el egy fiúgyermek, vagy mit ígér meg magának, és hogy később, érett emberként hogyan alakulnak át ezek a tervek, és hogyan tudja megmagyarázni gyerekkori énjének azokat a pontokat az életében, amikor csalódást okozott neki. A fiú és a férfi párhuzamos monológjai mellett kiemelkedik még egy elem, az irodalom, ennek fontossága, folyamatos jelenléte, a reflektált versírás folyamata, és hogy ez mennyiben befolyásolja a lírai én életét és gondolkodásmódját. A leginkább idevágó szöveg a Negyvenévek címet viseli: „Elhagytak bennünket negyvenévek. / Karcmentes kijelzők villanása. / Égbe vájt barlang hanghatása. / Mert a rom is épül, egy alagútban is van felszállás. / Nekünk megmaradtak a versek, / ezek a kivilágítatlan, szakadékba lökött, / járhatatlan járművek. / Szekrény, tele fémbetűkkel. / Nehéz lélegzet, bezárt indulás. / Hogy valaha volt egy utazás.” Ezek a sorok a költői létről is szólnak, arról, hogy milyen küzdelmek zajlanak le a szövegek írójának lelkében. De az írással kapcsolatos nehézségekről is beszél, felvázolja, mit szeretne elérni, hogyan szeretne szövegeiben megszólalni, és kitér a vágyaira is, vagy arra, hogy ezek a megszólalások milyen indíttatásból jönnek létre, milyen célt szolgálnak. Az Írni című vers egy a pályája csúcsán lévő szerző beletörődő és fáradt lemondása valami sokkal nemesebb célról annál, mint hogy pusztán önnön gondolatait vesse papírra. „A tájat nem tudtam tányérra szedni, pohárba / tölteni, pedig amit láttam, / valósnak tűnt. Amit nem érintettem, az nincs. / Amit öleltem, / az kibújt, mindig volt kifogása, hová / menekülnek idények és ideák. / Avas horizontok és szenesedő magasságok. / Csak egy mólóra kiülni, / és nézni a vízbe csöppenő nyálam indította / körüzenetet. Párolgunk.” Ez a pár sor siránkozásként is hathat, ám sokkal inkább egy fájdalommal átszőtt lélek kitárulkozása a nagyvilág, az olvasók vagy épp a kritika előtt. Ez pedig bátorságra vall.
Hartay rövid, egyszerű mondatokba sűrít összetett folyamatokat, ami alapvetően nem könnyű feladat, mégis megoldja szinte hibátlanul. Ami esetleg probléma lehet, hogy – megtartva az alig néhány szóra redukált mondatokat – néha magyarázkodni kezd, és egy-egy szépen megfestett képet túlbeszél, túlságosan körülír. Ettől eltekintve azonban a rövid mondatok egyszerre képeznek zárt és nyílt rendszereket, hiszen önmagukban és egymással összeolvasva is jelentést adnak. A versek tehát értelmezhetők önálló szövegekként, de összeolvasva egy hosszú monológként is.
Ennek kapcsán fontos kitérni a versformákra is. Az olvasók többségében vélhetőleg jobban megragadnak a rímbe szedett szövegek. Kényes téma ez, megoszlanak róla a vélemények, Hartay talált egy békítőutat, ugyanis remekül vegyíti össze a kötött formát és a szabadverset, akár egy szövegen belül is. Néha becsúsznak ugyan ragrímek, amelyek képesek elrontani az összhatást, és amelyek talán az elhamarkodottság következményei. Pozitívumnak tekinthető továbbá, hogy a szerző nem áldozza fel mondanivalóját egy-egy jól hangzó összecsengésért, hanem mintegy lavinaként elindítja a szöveget, az pedig magától gördül tovább. A kezdetben hógolyónyi egység egyre több havat szed össze, egyre több pehelyhez tapad hozzá, így gazdagodik a kötet elején található szöveg több és több mellékszállal, kitérővel, oldalággal. Mindez koherensen történik, a narratív szál nem bomlik meg. Erre az erős narratívára az a talán elsőre nem szembetűnő elem is ráerősít, hogy a verscímek ábécérendben követik egymást. Minden verseskötet esetében fontos a sorrendiség, az első vershez hozzáadhat valamit a második, a másodikhoz pedig a harmadik, és így tovább. Hartay követi ezt az elvet, azonban ki is egészíti, hiszen a verscímek ilyenfajta rendezése szintén visszautalhat a korábban említett útra, utazásra, akár felnövéstörténetre.
Az ősz ugyanis az öregedés jelképe, a kötet lírai énje pedig nem más, mint az élete felén járó költő, akiben még élénken jelen vannak a fiatalos jellemvonások, de már érzi magán az idősödés jeleit. Szakadék keletkezik múlt és jövő között, ez a szakadék pedig nem más, mint a kicsivel több mint nyolcvanoldalnyi jelen. Innét beszél vissza fiatalkori önmagának, és kiabál öregebb énjének. Mindezt még éppen annyira jóleső szentimentalizmussal teszi, hogy megszólalásai hitelesnek és őszintének tűnnek. Néha azonban elkerülhetetlenül pátoszos, kissé túldramatizált mondatokba futnak át egyes ígéretesnek induló sorok. Emellett Hartay gyakran alkot új szavakat – „álomlemente”, „nappalodás” –, amelyek giccsesen hatnak, mégis szépen beilleszkednek a szövegvilágba. Előfordul azonban, hogy nincs bennük újító szándék, ami bosszantó. Ilyen például A japáncseresznye árnyékában című vers, mindjárt a kötet elején, amely gyönyörű természeti képeket fest, de a zárlat – „Olvadt jégkrém rózsaszínjébe ragadt pillanat” – rengeteget elvesz a szépen kidolgozott szövegből. Meg kell említenem azokat a közhelyeket is – Hold, csillagok –, amelyek egy ilyen gyakorlott szerző esetében akár működőképesek is lehetnek, azonban itt inkább csak megszokott frázisok. Kiemelendők ugyanakkor a szokatlan és frappáns címek, amelyekben a szerző élettelen dolgokat ruház fel érzelmekkel, hangulatokkal, és amelyek határtalan képzettársításoknak adnak teret (az Egy lépcsőház melankóliája, az Évszakpazarlás vagy A színek kikiáltása is ilyen).
Összességében a visszatérő motívumok, az ismétlődés és az évszakok életre hívása egy jól átgondolt kötetkoncepció stabil alappilléreit adják Hartay Csaba legutóbbi verseskötetében, és az építéshez szükséges elemek is igényesen kidolgozottak, még akkor is, ha nem mindig szilárd a kötőanyag. Megéri befizetni erre a körutazásra.
Scolar Kiadó, Budapest, 2020.
Megjelent a Bárka 2021/4-es számában.