Szekeres Szabolcs

Diktatúra, háború, szegénység

Potozky László: Áradás

Nem túl sokatmondó címmel látott napvilágot a csíkszeredai születésű Potozky László bemutatkozó kötete. Az előzetes várakozásokat cáfolva az utolsó oldal átböngészése után sem lesz világos, hogy miért pont az Áradás lett a címadó elbeszélés. Olvasás közben azonban sokkal kellemesebb benyomások érnek bennünket, ha a cím nem is sikerült túl eredetire, a tartalom többnyire kárpótolja az érdeklődőt.

Manapság egyáltalán nem szokatlan, ha egy 23 éves alkotónak kötete jelenik meg, az már ritkábban fordul elő, hogy elbeszéléseket tartalmaz a könyv. Nagyon kevés nem lírával kezdő író van, a prózaíráshoz szükséges érettség ebben a korban még hiányzik sokaknál. Általában az a jellemző, hogy a szerzők később lesznek „pályaelhagyók”, és próbálják ki képességeiket más műfajban is. Potozky László a kevés kivételek közé tartozik, hiszen a debütálás alapján elmondható, hogy ő született prózaíró.

Az Áradás tizenkilenc novellája három téma köré szerveződik. Az első az átlagember mindennapjairól mesél egy totalitáriánus rendszerben. Ennek a blokknak a történetei játszódhatnának bárhol a világon, ahol semmibe veszik az emberi jogokat, ahol félni kell attól, hogy az édesapát valamelyik éjjel egy fekete autóban elviszik, úgy hogy soha többet ne térhessen vissza, és ahol a legjobb(nak hitt) barát lehet a besúgó. A zsarnokság nemcsak a cselekedetekben, a kimondott szavakban van benne, hanem mélyen beszivárog a gondolatokba, az ember pórusaiba is, senki nem bízhat senkiben, vagy ha igen, könnyen lehet, hogy végleges hibát követ el az, aki nyitott szívvel és lélekkel közeledik a másik felé.

A második egység a háború személyiségdeformáló hatásával foglalkozik. Megszállók, később felszabadítók dúlják és fosztogatják a lakosságot, aztán megfordul minden és talán azok lesznek a megszállók, akik eddig a felszabadítók voltak, és fordítva. Az úgynevezett kisembereknek, az ötéves, éhező kisfiúnak, a családját féltő férfinak azonban teljesen mindegy, hogy ki melyik oldalon áll, és mit akarna. Ők túlélni szeretnének, a lehető legkevesebb veszteséggel. A szereplők kétségbeesetten alkalmazkodnak az alapjaiban megváltozott világhoz, és próbálják megőrizni emberiességük maradékát. Ez azonban hatalmas áldozatokkal jár, ha sikerül egyáltalán, így eleve kétséges a vállalkozás sikere. Az emberiesség megőrzése hol sikerül, hol nem. Az előbbire a legszebb példa a kötet egyik legütősebb elbeszélése, a Galambok őre.

Itt azonban csalódást keltő novellákat is találunk, mert több történet vége könnyen kiszámítható. Ilyen a Családterápia, amelynek főhőse inkább kibiztosítja a gránátot és felrobbantja feleségét, minthogy felesége a megszálló katonák kezei közé kerüljön. Hasonló elgondolások alapján született a Vendégszeretet is. Ráadásul ez a két szöveg egymás után következik, amely nem vall átgondolt szerkesztői koncepcióra.

A harmadik egység a szegényekről, a nyomorban élők mindennapjairól szóló történeket tartalmaz. Több alkalommal saját magát hozza nehéz helyzetbe a szerző, hiszen e rész témái közül több, például a látássérült kislányának kéregető apa (Apu szeme fénye), vagy a végtaghiányos fiával normális kapcsolatot kialakítani képtelen, a testi erőszaktól sem visszariadó férfi (Esettanulmány egy csapszerelésről) cselekménye különösen alkalmas lenne arra, hogy átcsússzék könnyfakasztó giccsbe. Ez azért nem történik meg, mert a fiatal író biztos kézzel kerüli az ilyenkor szokásos csapdákat. Potozky nem magyarázza túl a sztorit, és a kötet más írásaival ellentétben nem kerekíti le az utóbbi novellát. Így a változó perspektívájú monológok okozta drámaiság teszi megrendítővé az Esettanulmány egy csapszerelésről című elbeszélést.

A fiatal szerző könnyedén kerüli az elsőkötetesek jellemzői hibáit, hiszen az elbeszéléstechnikai fogások nagy részét jól alkalmazza. A referenciális olvasat nem működik az Áradás esetében, hiszen sem egy utcanév, sem egy tájegység, de még csak történelmi személyiség megnevezése sem segít a befogadásban. Annyi bizonyosnak látszik, hogy az első tematikai egység történetei valahol az egykori vasfüggöny mögött, Közép-Európában játszódnak, hiszen majd minden írásban van egy-egy elejtett nyom, ami azért segít a tájékozódásban. Ilyen például az utalás az egykori magánkastélyok államosítására, a besúgórendszerre, a Csatorna építésére vagy a Szabad Európa Rádióra. A második és a harmadik rész darabjai már ennyi segítséget sem adnak, bárhol és bármikor találkozhatunk az utcán, vagy egy háborús övezetben Potozky szeretettel megírt figuráival.

A pályakezdő szerzőknek a cselekmény okoz problémát legtöbbször. Potozky László ebben is kivétel e szabály alól, hiszen néhány mondat elég számára, hogy érdekessé tegyen egy figurát, és cselekményt sejdítsen meg az olvasó előtt. A dialógusok egyszerűek, akár a buszon vagy akár az utcán is hallhatunk hasonlókat. A néhol alkalmazott kihagyásos technika, amely nem oszt meg minden motivációt azonnal az olvasóval, jótékonyan növeli az elbeszélések drámaiságát, elbizonytalanítva ezzel az egyértelmű befejezést várókat. A Hulló lapok közt az ember egyetemista főhőse lelöki barátját a tetőről, hiszen úgy véli, hogy a másik besúgó, de hogy Jonuc valóban spion-e, vagy csak a főszereplő gondolja így, nem derül ki.

A jó novella egyik alapvető kelléke az olvasó figyelmét felkeltő kezdőmondat. Több ilyet is találunk a kötetben, ezek közül a legtalálóbb talán az Apu szeme fénye című elbeszélésben van. „Tenyerét a szemérmére tapasztva, másik kezében a táblájával oson árnyéktól árnyékig, szaporán, aprókat lépked, csupasz talpa csattog a járdán.” (65.) Előremutató igénnyel megírt ez a felütés, hiszen az apa ágyéka később fontos szerephez jut majd, egyrészt ide dugja kislánya számára nagy nehezen összekoldult pénzt, másrészt megaláztatása csúcspontja az a jelenet, amelyben Kezeslábas az ágyékába harap.

Két novella nem sorolható be egyik tematikai egységbe sem. A cselekménybonyolítás és a couleur locale viszonyának szempontjából a Tájkép, táj nélkül a legérdekesebb elbeszélés. A panorámaszerű, szociográfiába illő környezetfestés filmes elbeszélést idéz, Potozky ügyesen játszik az olvasói elvárásokkal, hiába is vár a befogadó a kötet más darabjaihoz hasonló meseszövést, mert itt a miliő hordozza a drámaiságot. Ez az egyetlen novella, ahol a szerző felfüggeszti az olvasóbarát cselekményvezetést. Nehezen felejthető a nyomasztóan kihalt környezetben háromszor is feltűnő férfi alakja. A Tájkép, táj nélkül jelentheti a továbbfejlődés egyik lehetséges irányát az író számára egy metaforikusabb irányba, amely egyben merészebb stílust is feltételez a továbbiakban.

A másik kakukktojás, az Áradás negatív csalódás, hiszen a kötet novelláitól távol esik az abszurd világa, viszont az Áradást akár Franz Kafka is írhatta volna. Már a kezdő mondat is az Átváltozás felütését helyezi ironikus kontextusba. „Grígó Szerbics egyik reggel arra ébredt ágyában, hogy egy hatalmas vizeletfolt kellős közepén fekszik.” (87.) A későbbiekben azonban nem emelkedik túl a tiszteletadás szintjénél a szöveg. A novellákban a víz negatív konnotációi a hangsúlyosak, például a Hús(v)íz, avagy egy kényszerböjt története című elbeszélésben a hosszú hónapok óta éhező két kamaszfiú által olyannyira áhított hús a kút vízébe esik, a Halálösztön halálraítéltje az utolsó vacsoráját, már amennyit egyáltalán enni képes belőle, a vécé vízébe hányja, és a sort hosszan lehetne még folytatni. Vélhetően e motívum domináns jelenléte miatt gondolhatta úgy a szerző, hogy a vízzel kapcsolatos szó találó lesz, de mivel nem jellemzi a novella a kötetet sem stilárisan, sem tematikailag, nehezen érthető, hogyan válhatott belőle címadó írás.

A társadalomkritikus témák ellenére könnyen befogadható írásokkal jelentkezett a fiatal szerző, ami szép teljesítmény. A kötet fő erénye, hogy a többféle novellaforma és a tematikai sokszínűség, a kevésbe sikerült darabok és a szerkesztésbeli hiányosságok ellenére is, harmonizálnak egymással és maradandó olvasmányélményt nyújtanak.      

Megjelent a 2012/4-es Bárkában.

Főoldal