Arany folyó
Farkas Wellmann Éva
A harangnak meg kell szólalnia
Kovács Tamás Vilmos képeiről[1]
Amikor egy számára új művészi világ lenyomataival találkozik az ember, a tetszés-nem tetszés felszíni problémája után, rendszerint alapkérdés, hogy meg tudja-e érteni azt, tud-e kapcsolódni hozzá, és ha igen, milyen párbeszédet képes kialakítani közte és a saját világa között. Hogy konkrétabb példát mondjak: ha valaki kiállítást szeretne megnyitni, annak első és legfontosabb feltétele, hogy először a kiállítás nyissa meg őt. Szólaljon meg benne a művész hangja, fedjék fel mélyebb összefüggéseiket az alkotások, mutassák meg belső rímeiket vagy akár félelmeiket is. Ezzel az izgalommal léptem be én is az itt látható Kovács Tamás Vilmos-képek közé. Vajon megmutatkoznak-e majd a művek, és ha igen, mennyire lesznek beszédesek, számot tartanak-e majd a kérdéseimre, és ők maguk elindítanak-e bennem új gondolatokat, bontanak-e le a falaimból, netán végeznek-e valamiféle átépítést?
Irány Jerikó!
Próbáltam átfogó képet kapni ezekről az alkotásokról, így módszeresen körbejártam a termet, minden képnél el-elidőzve. A második köröm vége felé azonban arra lettem figyelmes, hogy az éppen vizsgált mű egyszerűen visszairányít egy másik képhez, az a másik egy harmadikhoz, a harmadik egy negyedikhez, és így tovább, cikáztam össze-vissza a tér különböző pontjain – még az is lehet, hogy pókhálót is fontam. Ez az ide-oda mozgás természetesen kibillentett a megszokásból, alakítani kezdte a gondolkodásomat, és lassan formálni kezdett egy világot. Egy olyan művészi üzenethálót, amely nagyon is határozottan, már-már húsbavágóan állít, kérdez és figyelmeztet.
Az első benyomások között természetesen feltűnt az arcnélküliség, mellyel a korábbi értelmezők is sokat foglalkoztak már. Adott egy kép – például az Utcai jelenet, a Meditáció a tájban vagy a Hárman maradtunk –, melynek főszereplői emberek, és mégsem látjuk pontosan, kik is azok.
Hol vannak a vonások? – tehetnénk fel a kérdést. Egyrészt: van, ahol vannak, ahol funkciójuk is van. Például az Egy pohár vörös vagy a Szétszórtan alakjain, vagy a Veronese portré-parafrázison. Másrészt: ahol nincsenek, az azt is jelezheti: nincs rájuk szükség, nem erről vagy arról az emberről van szó, hanem az emberről. Kritikusai szerint ez szimbolikus arcnélküliséget vagy tulajdonságok nélküliséget jelent, netán átlagemberséget. Én azt mondom, nagyobb tétet vállal a művész: személyesen szólít meg, mindig az aktuális engemet láttatja. Ahogy Likó Marcell mondja-énekli: „Lehetek én is.” Talán éppen ezért olyan nyugtalanító, felkavaró az egész.
Toszkán táj
Emberi viszonyokat látunk: nem a vonások, hanem a testtartás, a mozdulatok finomságai beszélnek, fontos témákról. Különösen az utóbbi évek képei erős figyelemfelhívások: felelősek vagyunk egymásért, hiszen bárki könnyen elszigetelődhet, elmagányosodhat pusztán a nemtörődömségünk miatt is – hát még ha teszünk is érte, hogy kívülállóvá váljon? Tudjuk, egyedül is nagy dolgokra képes az ember, de csodákra csak a közösség erejével.
Ilyen komoly kihívás lehet az útra kelés, a mozgás, egy új út keresése, az együtt zenélés, amely hidakat épít vagy falakat bont, például Jerikóéit (Irány Jerikó!).
Keresni Eldorádót, nem kímélve a testet (talán együtt azt is felismerjük, hogy odaértünk, ha egyáltalán oda lehet érni). Edgar Allan Poe híres, azonos témájú verse jut eszembe erről a képről, abból is a félelmetes utolsó szakasz egyik sora, a „ride, boldly ride” – ami körülbelül annyit tesz, hogy menj, menj tovább.
A közösen megszólaltatott zenéből lesz az összhangzat, a Kvartett című kép harmóniájában, de akár a Zene ellenpontban feszültségében is. És vállvetve meg tudunk mozgatni hatalmas dolgokat is akár. Utat készíthetünk vagy új utat találhatunk.
Kovács Tamás Vilmos nem éri be a két dimenzióval, plasztikus képei helyenként kimozdulnak térben is, reliefekkel, pontos-érzékeny faragásokkal. Néha a groteszk minőséget hívja értelmezőül, máskor egyszerűen a szépséggel ejt ámulatba.
Nem csoda hát, hogy elbűvölő természeti képei derűs példát mutatnak az embernek: a tájban nincs rosszindulat, sem gyűlölet. Önmagában véve tökéletes.
Szóljon a harang
De ne értsük félre: Kovács Tamás Vilmos művészete nem didaktikus: nem nevelni akar, hanem gyönyörködtet, látleletet nyújt, és ránk bízza a feladatot: gondolkodjunk el. Jellemzően egy pillanatot örökít meg, de ez nem akármilyen, találomra megállított pillanat. Látjuk benne az előzményt, és következtetéseket vonhatunk le a folytatást illetően. Ezek a képek a jó versekhez hasonlítanak: tömörek, okosak és jelentésük jóval túlmutat önmagukon. Megváltoztatnak valamit bennünk. A legtöbb itt található alkotás egyenként is megérdemelné a részletesebb elemzést. Kérem tehát Önöket, hogy időzzenek el egy-egy képnél hosszabban, figyeljék meg az apró részleteket, és fedezzék fel a művek közötti dialógust. Érdemes elcsendesedni előttük, hiszen rólunk beszélnek.
Szóljon a harang! – hirdeti az egyik, számomra különösen megkapó festmény címe. A harang erős szimbólum: jelezhet veszélyt, halálesetet, lehet egy szertartás része, de művészi szereppel is bírhat. Megszólaltatni egyébként sem könnyű feladat, de ezen a képen óriási erőfeszítéssel, az életet kockáztatva történik meg. Talán azt is üzenve: a harangnak meg kell szólalnia, bennünk is, akkor is, ha nagyon nehéz próbatétel, sőt, tulajdonképpen így van tétje, így érdemes.
