Angyalvárás

Nézzen meg egy falevelet! Hogyan lehet ilyet tervezni?
Szimmetrikus minden, s mégis egyedi.

Makovecz Imre

Amikor belépünk a kiállítótérbe, az első benyomásunk, hogy a tér ránk nehezedik, mintha egy templom előcsarnokába érkeznénk, ahol a csendnek súlya van. Ez a tapasztalat már önmagában jelzi, hogy itt az építészeti életmű-összegzésen túl egy világkép bemutatásáról, sőt, bizonyos értelemben rituális térképzésről is szó van. Jonathan Glancey kurátori koncepciója érzékelhetően megerősíteni kívánja Makovecz Imre mitikus státuszát. A kérdés az lehetne, hogy működik‑e ez az univerzum, és mit kér cserébe a belépőtől. A belemerülés, a bevonódás pillanatai által, mintha egy másik világban lennénk, elfelejtve a külvilágot. A kiállítás körülveszi a látogatót: a makettek, a fények, a hangok és a vetítések együttese révén Makovecz építészeti univerzumában találjuk magunkat.

Az első teremben magas, felfelé szűkülő, tölcsérszerű nyílások fogadnak. Kürtőkalapokra emlékeztetnek: egyszerre archaikusak és idegenszerűek. Belülről megvilágított testük rajzokat rejt, mintha a fény nem kívülről érkezne, hanem magából az anyagból szivárogna elő. Lyukasak, szél- és csillagjártak, nem zárt formák, hanem átjárók. Olyan benyomást keltenek, mintha a tér lélegezne, és a nyílások nemcsak nézést, hanem feltekintést követelnének (Angyalok és más szellemi lények, Templomok és tornyok, Atlantisz – Megkövült civilizációk lenyomatai, Családi házak, Közösségi épületek, Minták és jelek).

A lehetőségek kürtőiben járunk, a vonalvezetés, a térképzés szabad, semmi sem végleges, tudatos nagyítások, méretváltások. Makovecz képzelete szárnyal, ég és föld között, az antropomorf tértől az ásvány- és növényvilágig, és tovább: a népművészeti hímzés mintákig. Láthatóvá válik a szándék, a gondolat. A rajzok nem szemmagasságban vannak, nem kínálják magukat. Fel kell adni a komfortos, horizontális nézőpontot. Ez a mozdulat, a fej hátrabillentése, már itt kijelöli a kiállítás alapvető viszonyát a befogadóhoz: a vertikális rendet, amelyben az ég felé irányulás nem választás, hanem feltétel. A kürtőkalapok nem pusztán installációs elemek, hanem tematikus kapuk. Mindegyik egy-egy nagy motívumkört jelöl, mintha Makovecz univerzumának rétegei egymás fölé rendeződnének. Az Angyalok és más szellemi lények világa: közvetítők az ég és a föld között, akik nem megjelennek, hanem hatnak. Itt a rajzok nem figurákat, hanem erővonalakat idéznek, mintha a spiritualitás nem ábrázolható, csak érzékelhető lenne.

A Templomok és tornyok rajzai a vertikális építészet klasszikus vágyát hordozzák: az emelkedés, a kiemelkedés, az elkülönülés gesztusát. A templom mindenekelőtt Isten háza, és nem építészeti színház. Mint a középkori mesterembereknek, úgy Makovecz Imrének is fontos volt, hogy a templomépítésben minden benne van, ami az emberi lét része. Nézőként itt érezhetjük először igazán a hierarchia súlyát: a torony nemcsak mutatja az utat, hanem kijelöli, honnan és hová lehet nézni. Az Atlantisz – megkövült civilizációk lenyomatai kürtő rajzaiban elveszett világok, elsüllyedt rendek, a pusztulás esztétikája elevenedik meg. A rajzok mintha nem jövőt ígérnének, hanem múltat konzerválnának.

A Családi házak és A közösségi épületek tematikája ugyanazon spirituális rendbe illeszkedik, mint a szakrális épületek. A különbség inkább léptékbeli, mint szemléleti. Részben felfedezhetjük az intimitás, a gondoskodás, a horizontális együttlét nyomait. A Minták és jelek gyűjtőterében a rajzok az írás, a jel, az ornamentika határán mozognak. Olyanok, mint egy elveszett ábécé töredékei. Itt válik nyilvánvalóvá, hogy Makovecz számára az építészet nemcsak téralkotás, hanem kódolás is: jelek rendszere, amelyet meg kell tanulni olvasni.

A kiállításon bemutatott rajzok organikussága sebezhető elemként jelenik meg. Ezek a lapok közelebb állnak Krasznahorkai László hosszú mondataihoz vagy Tarr Béla elnyújtott beállításaihoz, mint a kész épületek emlékműszerű jelenlétéhez. A rajzokban még benne van a kudarc, az elbizonytalanodás lehetősége, amit a kiállítás összhatása részben elfed. Ez a sebezhetőség szoros összefüggésben áll azzal a kettősséggel, amely a Makovecz-életmű narratíváját végigkíséri. A rajzok gondolkodási folyamatokként jelennek meg, amelyben a forma és a jelentés folyamatos keresés tárgya. Az organikus vonalvezetés, a mitikus és antropomorf jelek mind azt mutatják, hogy a születőben lévő épület még hordozza a bizonytalanságot és a kockázatot. Míg a kiállítás egészének monumentalitása hajlamos elfedni ezt az intimitást és törékenységet, a rajzokban még ott rejlik a kétely, az elbizonytalanodás lehetősége. A kiállítás ezen aspektusa finoman emlékezteti a nézőt arra, hogy Makovecz gondolkodása folyamatos kérdésfeltevés, amelyben a kudarc lehetősége is benne foglaltatik.

Jonathan Glancey kurátori koncepciója koherens világot épít: Makovecz mint spirituális alkotó, közvetítő figura, az organikus építészet prófétikus hangjaként jelenik meg. Ez a világ zárt és következetes – éppen ezért felmerülhet a kérdés: hol vannak a repedések, a bizonytalanságok, a csendek? Jonathan Glancey kurátori koncepciója olyan közeget teremt, amelyben Makovecz saját mitológiája működni kezd. Egy kívülálló néző is tud ebben a térben mozogni: alávetettség nélkül, azonosulva vagy kritikai távolságból. Ugyanakkor a monumentalitás itt hatalmi gesztus is. A tér irányítja az érzelmeket, kijelöli az értelmezés határait.

A finn filmes, Tapio Snellman architekturális videói többek egyszerű dokumentumoknál: inkább költői, atmoszférikus képi esszék Makovecz világáról. A filmek lassú ritmusa és a fények játéka kifejezetten meditatív élményt ad. Az építészet itt elsősorban metafizikai tájként jelenik meg, ami erősíti Makovecz spirituális olvasatát, de egyúttal elsimítja azokat a konfliktusokat, amelyek az életmű recepcióját mindvégig kísérték. A kiállítótérben hallható, kifejezetten ehhez a tárlathoz komponált zene és hangkulissza különleges, szinte szakrális atmoszférát teremt. A hangok finoman ráerősítenek Makovecz építészetének spirituális dimenzióira. Régi filmrészletek, beszédek és interjúk mutatják meg Makovecz gondolkodását, humorát, szigorát és emberi oldalát. Ezek sok látogatónak adják meg a kapcsolódási pontot az életműhöz.

A tárlat csúcspontja a Feltámadás Temploma közel öt méter magas makettje, amely egyszerre lenyűgöző és meghökkentő. A méret és a részletgazdagság miatt úgy hat, mintha egy valódi épületbe lépnél be. Egy meg nem valósult terv. A templom első terveit Makovecz 2005-ben készítette a XII. kerület Önkormányzatának meghívásos tervpályázatára. Az Apor Vilmos téren a második világháború előtt új templom építését kezdték meg, de a háború és az azt követő szovjet megszállás hozta kommunista évtizedek megakadályozták annak befejezését. A félkész épület eleinte szolgáltatóházként működött, majd a rendszerváltás környékén rosszhírű szórakozóhely működött benne. A pályázat kiírását megelőző években egyre romló állapotban üresen állt. A kiírt pályázatot Makovecz Imre nyerte meg, de a templom megépítésére végül nem született egyértelműen támogató döntés, így a nyertes tervek fiókban maradtak. A templom első időszakában a tervező által a Szentek és Kárhozottak Temploma nevet viselte. Elképzelésének teológiai alapjait annak alaposabb ismeretében egyházi körökben sem vitatták, mégis – érzékelve a névből fakadó ellenállást – már életében két további névváltozattal emlegette ezt a templomot: Szent Mihály-templom és a Feltámadás Temploma.

Makovecz kézzel rajzolt építészeti lapjai különösen erősek: organikus formák, szimbolikus motívumok, ember és természet kapcsolatát mutatják. A rajzokból jól látszik, hogyan gondolkodott térben és lélekben egyszerre. A Feltámadás Temploma monumentális makettje vertikális tengelyként szervezi a teret: felfelé vezet, irányt ad, értelmet sugall. Ez a térélmény Mircea Eliade szent tér-fogalmát idézi, ahol az axis mundi rendezi az ember világképét.

A Feltámadás temploma – látványterv filmjének terme

Az angyal, a kiállítás címadó figurája irodalmi és filmes hagyományok egész sorát idézheti fel. Rilke angyalai rettenetesek, Wim Wenders Berlin felett az ég című filmjében pedig melankolikus megfigyelők. Makovecz angyala ezzel szemben funkcionális közvetítő: üzenetet hoz, irányt mutat, legitimál. A kiállításon az angyal-motívum az építész szerepére vetül rá. Makovecz mint közvetítő jelenik meg ég és föld, múlt és jelen, ember és transzcendens között.

Az organikus formák a kiállításon szinte mindenhol jelen vannak: bordák, ívek, csontvázszerű szerkezetek, madárszerű tetők. Az épületek állnak, lélegeznek, tartanak és ölelnek. Ez a testpoétika erősen rokon azzal, ahogyan a modern irodalom a testet mint jelentéshordozót használja (Virginia Woolf, Ingeborg Bachmann, Pilinszky). Makovecz rajzai különösen közel állnak ehhez az érzékenységhez: kész válaszok helyett sebezhető gondolatokat mutatnak meg. Az organikus forma itt nem törékeny, hanem heroikus. A nézőben felmerülhet a kérdés: mi történik az emberrel ebben a térben? A testhez szabott forma vajon befogad, vagy inkább fegyelmez?

Az organikus építészet Makovecz esetében nem pusztán formai kérdés. A faoszlopok, ívelt tetők, gyökérszerű szerkezetek egy olyan narratívát hordoznak, amelyben az ember a természet rendjébe visszahelyezett lény. A kiállítás tematikus útvonalai ezt a gondolatot következetesen bontják ki, különösen a Tapio Snellman által készített filmek segítségével. A tematikus útvonalak világos értelmezési keretet adnak az életműnek. A spirituális épületek, a természet ihlette formák és a magyarországi közösségi házak együttese azt hangsúlyozza, hogy Makovecz számára az építészet mindig kulturális és erkölcsi állítás volt, nem pusztán funkcionális feladat.

A hanginstallációk, az archív megszólalások, valamint Makovecz saját hangja nyomán karizmatikus, következetes és meggyőző alak rajzolódik ki. A kultuszképződés hallgatólagos keret marad. Kevés szó esik arról, hogy Makovecz organikus építészete miként vált egyszerre inspiráló alternatívává és sokak számára problematikus, kizárólagos nyelvvé; hogyan ütközik ez a gondolkodás a kortárs építészet pluralizmusával, szekularizált térfelfogásával.

Az Angyalok és építészet – Makovecz Imre 90 erős, emlékezetes kiállítás. Tisztelete egyértelmű, kritikai gesztusai visszafogottak. A látogató akkor jut el valódi kérdésekig, ha maga kezdi el lebontani az ünnepi narratívát: vajon Makovecz spiritualitása ma még közös nyelv-e, vagy inkább egy történeti korszak lenyomata, a monumentalitás felszabadít vagy lezár, és hogyan lehet az életművet kultuszon innen és túl újraolvasni?

Jonathan Glancey érdeme, hogy Makoveczet nemzeti kereteken túl helyezi el, és Wright, Aalto vagy Steiner mellé pozícionálja. A kortárs irodalom és film gyakran a fragmentáltságról, a bizonytalanságról, a hit hiányáról beszél. Makovecz világa ezzel szemben koherens, zárt és jelentéssel telített. Ez a különbség nem értékítélet, hanem feszültség, és éppen ez teszi a kiállítást izgalmassá.

Az Angyalok és építészet – Makovecz Imre 90 című kiállítás legnagyobb erénye, hogy nem próbálja lezárni az életművet. Inkább kérdez: az építészet lehet-e ma is közvetítő ég és föld között? Lehet-e a tér a közösségi emlékezet és a spirituális tapasztalat hordozója? A Műcsarnok tárlata ezekre nem ad kész válaszokat, de erős, érzéki és gondolati élményt kínál ahhoz, hogy újra feltegyük őket.

Ez a kiállítás nem helyettünk kérdez, hanem minket kérdez. Elfogadjuk‑e a spirituális monumentalitást, mint érvényes kortárs nyelvet? Vagy inkább távolságot tartunk tőle? Makovecz öröksége akkor maradhat élő, ha nem emlékműként, hanem – Umberto Eco gondolatát követve – nyitott műként olvassuk: olyanként, amely nem lezár, hanem kérdez. Egy mai néző számára a kiállítás legnagyobb értéke éppen ez a feszültség: a bizonyosság és a kétely, a telített jelentés és a hiány közötti tér.

Makovecz Imre, 2009
(Fotó Makovecz Imre Alapítvány)

Kölüs Lajos

Angyalok szárnyán

...tágabb világ az, amiben mi élünk, mint amit az oksági nyomorult
gondolkodásunkban és ösztöneinkben kiszolgáltatva élünk meg.

Makovecz Imre

Jonathan Glancey kurátori koncepciója az életmű-összegzésén túl egy sajátos világlátás rekonstruálására törekszik. A tárlat Makovecz Imrét spirituális gondolkodóként mutatja be: olyan alkotóként, aki az építészetet metafizikai közvetítésnek tekintette. Ez a hangsúly egyértelműen Glancey nemzetközi szemléletét tükrözi, ugyanakkor óhatatlanul újra megnyitja a kérdést: hogyan olvasható Makovecz öröksége a kortárs, globális építészeti diskurzusban.

Az életmű-kiállítás tudatosan megkomponált térélmény, amely az organikus építészet egyik legnagyobb alakját szellemi és érzéki dimenzióiban egyszerre kívánja bemutatni, az építészetet tárgyként és világlátásként értelmezi. Makovecz Imre gondolkodása szorosan kötődött a magyar irodalomhoz, a népköltészethez és a szakrális hagyományokhoz. Idézetei az organikus építészet, a nemzeti identitás, a hit és az anyag feletti szellemi világ egységét hirdetik, gyakran alkalmazva költői, metaforikus nyelvezetet az épített környezet és a lélek kapcsolatának leírására.

A tárlat örökségértelmezési kísérlet is, egy rendkívül összetett, ellentmondásos és erősen mitologizált életmű újrarendezésére. Jonathan Glancey kurátori koncepciója az organikus építészet ikonikus alakját olyan térben mutatja be, amely egyszerre közvetít elmélyült tiszteletet és vet fel kritikai kérdéseket az életmű mai olvashatóságáról.

Ez a gondolkodásmód rokonságot mutat Rudolf Steiner antropozófiájával, Frank Lloyd Wright kozmikus térfelfogásával, vagy Alvar Aalto humanista modernizmusával. Glancey értelmezésében Makovecz egy ellenmodern hagyomány része, amely a racionalizált modernitással szemben a spirituális tapasztalatot helyezi előtérbe. Makovecz metafizikája erősen kötődik mitikus, nemzeti és archaikus narratívákhoz, ezek olvashatósága a nemzetközi közegben korántsem magától értetődő. Az organikus építészet Makovecz értelmezésében antropológiai állítás. Az épület testként viselkedik: csontozata van, bőre, belső szervei. A rajzokon megjelenő bordaszerű tartók, gyökérszerű oszlopok és madárszerű tetők ontológiai kijelentések az ember és környezete kapcsolatáról.

Ez a szemlélet szoros párbeszédben áll a 20. század második felének nemzetközi organikus irányzataival, ugyanakkor markánsan el is tér tőlük. Míg Wright vagy Aalto az organikusságot gyakran a funkcionális és a racionalitás kiterjesztéseként értelmezték, Makovecz esetében az organikus forma szimbolikus túltelítettséggel bír. Az épület él és jelentése van, és ez a jelentés gyakran egyetlen, erőteljes narratíva felé mutat. A kiállítás itt szinte kizárólag megerősít: az organikus formák erejét, következetességét, belső logikáját hangsúlyozza.

A második terembe nem egyszerűen átlépünk, hanem átkelünk. Egy palló vezet át, keskeny, enyhén megemelt járat, amely alatt sötétebb tér húzódik. A test itt újra szerepet kap: figyelnünk kell a lépéseinkre. A palló nemcsak fizikai, hanem dramaturgiai eszköz is. Elválaszt és összeköt, kizökkent a múzeumi magabiztosságból. Nem sodródhatunk be észrevétlenül a következő térbe, át kell haladnunk egy kijelölt úton. Az első terem még kérdezett, még sejtetett; a második már állít. A sarkokban egy-egy makett: étterem – közösségi tér; hajó – átkelés; templom – szakrális forma; ház – földi lakhely. Mintha a teljes emberi lét ívét járnánk végig, mielőtt belépnénk a monumentális feltámadás-architektúrába. Ez a köztes tér nemcsak tisztulás, hanem átállás. A lépték emberi. A harmadik térben viszont már a test alárendelődik. És talán ez a kulcs: A második terem az utolsó hely, ahol még egyenrangú méretben vagyunk az építészettel.

A köztes térből jutunk a tárlat központi eleméhez, a közel öt méter magas maketthez (Feltámadás temploma). Ez a monumentális tárgy reprezentál és térbe vonja a látogatót: léptéke és vertikalitása révén a makett maga is átmeneti építménnyé válik, amely a földi és a transzcendens között feszülő tengelyt érzékelteti. A kiállítás Makovecz spiritualitását kozmológiai struktúraként mutatja be. Az épületek, a szakrális terek egyházi funkciójukon túl azért is fontosak, mert az ég és föld közötti állapotot teszik érzékelhetővé. A Feltámadás Temploma makettje ebben az olvasatban vertikális tengely: test és lélek, anyag és transzcendens közötti átjáró, a monumentalitás nyelvén szól. A lépték lenyűgöző, a térhatás elementáris, ugyanakkor felveti a kérdést: vajon ez a monumentalitás az építészeti gondolkodás szükségszerű következménye, vagy inkább egy utólagos kultuszképző gesztus része. A makett szinte épületként viselkedik, s ezzel a látogatót befogadóvá és résztvevővé is teszi egy emelkedett, részben teatralizált élményben.

A Feltámadás temploma – látványterv

Makovecz építészeti gondolkodása legtisztábban rajzaiban ragadható meg: az organikus ívek, antropomorf és természeti motívumok jelentéshordozók. A fény, a fa és a szerkezet kapcsolata már a vázlatokban is spirituális tartalmat kap; az épület mint élő test jelenik meg. Kézzel rajzolt tervei intimebb viszonyt kínálnak. Ezeken a lapokon az organikus formák, a mitikus és antropomorf motívumok érzékeny gondolati struktúrákként jelennek meg. A rajzok arról tanúskodnak, hogy Makovecz spiritualitása a vallásos tartalom mellett világértelmezési keret: az épület, az ember, a természet és a transzcendens közötti közvetítő médium (Kürtőkalapok Makovecz Imre rajzaival, Minták és jelek kürtőkalap, Templomok és tornyok kürtőkalap, Közösségi épületek kürtőkalap, Családi házak kürtőkalap).

A kiállítás címében szereplő angyal kulcsmetafora (Angyalon keresztül vezet az út, Ég és föld között). Azokról, akik látták a feltámadott Krisztust, ezt írta Makovecz: Az akkori ember még, azt a különös átmeneti állapotot, amely a megtestesülés és egy másfajta szubsztancia között van, sokkal világosabban és élénkebben érzékelte, mint a mai. ...ezt az átmenetet mi, mai emberek nem tudjuk felismerni (Lépcső folyóirat, 2015/175.).

Makovecznél az angyalok foglalták el a létezés e síkját. Bár az angyalok barátaink, tükröt is tartanak elénk, megmutatva, milyennek látszunk spirituális nézőpontból. Makovecz angyalai nem a bibliai témájú festményekről ismert szépséges lények, hanem a túlvilágra nyíló kapu őrei. Nem azért vannak velünk, hogy a kedvünkben járjanak, hanem hogy segítsenek vezetni bennünket. Makovecz templomterveit ők inspirálták. Mindezzel együtt Makovecz Imre épületei is angyaloknak tekinthetők, ha nem is a hagyományos értelemben.

Az angyal Makovecz gondolkodásában köztes lény: átjáró, kapocs isten és ember között. Az építész – Glancey olvasatában – maga is ilyen közvetítő szerepet vállal: az anyag világában dolgozik, de a transzcendensre figyel. Ez a lény az építészetet spirituális cselekvéssé teszi, és az alkotót egy karizmatikus pozícióba helyezi. A kiállítás archív felvételei és hanginstallációi ezt a profetikus szerepet erősítik. Az angyal-motívum értelmezési kulcs és a kultuszképződés egyik alapeleme is.

Makovecz koherens világképe gondolkodásának valódi ereje, de egyben a kiállítás egyik vakfoltja is: kevesebb figyelem jut az ellentmondásokra, a vitatott recepcióra, arra, miként válhatott ez az építészet egyszerre inspiráló hagyománnyá és megosztó referenciává. Az Angyalok és építészet – Makovecz Imre 90 legnagyobb tétje éppen ebben rejlik. A kiállítás felmutatja a monumentalitást, a spiritualitást és a karizmatikus örökséget, de – ha a látogató él vele – lehetőséget ad arra is, hogy kérdéseket tegyen fel: hogyan olvasható ma Makovecz építészete egy szekularizált, fragmentált világban. Mit kezdhetünk az organikus építészet erős, identitásképző narratívájával a kortárs pluralizmus közegében, amelyben a tisztelet és a kritika feltételezik egymást.

A hanginstallációk – kifejezetten a kiállításra komponált zenei anyaggal – szakrális atmoszférát teremtenek. A hang téralkotó elemként működik, erősítve azt az érzést, hogy Makovecz építészete egybeforr a rituális tapasztalattal. Ezt a dimenziót mélyítik tovább az archív filmfelvételek és interjúk, amelyek Makovecz gondolkodásának személyes, olykor provokatív oldalát is megmutatják. Egy oldalteremben, akár egy múzeumban lennénk, vitrinekbe zárva láthatók Makovecz Imre tárgyai, levelei, könyvei, dolgozóasztala (Makovecz Imre relikviái, angyalai). Fotók az épületeiről. Pillantást vethetünk Makoveczre, az emberre. Kivel barátkozott, mit olvasott, éppen mi foglalkoztatta (Fotók Makovecz Imre életéből). Makovecz saját megszólalásai – beszédek, interjúk – karizmatikus, profetikus figurát rajzolnak meg.

Tapio Snellman finn filmes Makovecz-ihlette architekturális filmjei mint lassú ritmusú, költői képi esszék értelmezik az épületeket és szakrális tájképekké alakítják. A fény mozgása, a természetes környezet és az épített forma együttese meditatív tapasztalattá alakul, amely finoman ellenpontozza a makettek monumentalitását. A filmek értelmeznek, és ezzel erősítik Makovecz műveinek spirituális olvasatát. Ugyanakkor ez az esztétizáló nézőpont finoman el is távolítja az építészetet társadalmi és funkcionális kontextusaitól, mintha az épületek elsődlegesen szimbolikus objektumok lennének.

Nemzetközi kontextusban az organikus építészet gyakran a funkcionalizmus humanizálásaként jelenik meg. Makovecz azonban tovább megy: az organikus forma jelentéseket hordoz, történeteket mesél, identitást konstruál. Ez a jelentéstöbblet egyszerre az életmű ereje és korlátja: inspiráló alternatíva, ugyanakkor nehezen illeszthető a kortárs építészet pluralista nyelvezetébe.

A kiállítás világosan jelzi az organikus és spirituális építészet nemzetközi kapcsolódásait, ugyanakkor meghagyja az életmű sajátos lokalitását. A kérdés az, hogy Makovecz milyen feltételekkel olvasható újra. Vajon Makovecz spiritualitása ma inspiráló alternatíva vagy egy lezárt korszak világlátása? Az organikus építészet felszabadítja-e a teret, vagy új dogmákat hoz létre? Az angyal közvetít vagy elválaszt?

A kortárs építészet diskurzusában Makovecz öröksége inkább ellenpont, mint minta. A tárlat kísérlet egy rendkívül összetett, ellentmondásos és erősen mitologizált életmű újrarendezésére. Jonathan Glancey kurátori koncepciója az építészetet a világszemlélet felől közelíti meg. A kiállítás így egy koherens narratívát épít fel Makovecz Imréről mint spirituális gondolkodóról, egyben az organikus építészet karizmatikus alakjáról. Kilépteti Makoveczet a pusztán magyar építészeti kánonból. A tárlat Makovecz Imre örökségét újraértelmezi, vitára nyitott, nemzetközi párbeszédbe vonható gondolkodási anyagként tárja elénk.

2025. november 21. – 2026. február 1.
Műcsarnok
1146 Budapest, Dózsa György út 37.

Kurátor: Jonathan Glancey, angol építészeti szakíró
Szervezők: Makovecz Alapítvány & Műcsarnok
Belsőépítészet: GaborGallovArchitects
Zenei koncepció: MAKOVECZ Pál
Katalógus és arculati terv: MAKOVECZ Benjamin
Erdő, acél-installáció: BORSÁNYI Acél Kft.
Dóm-sátor: Domus LivingSolutions, SpecialEffects, kanvas International
Dóm-animáció: LUKÁCS Viktor
Híd: Alfatető Kft., KOTRICS Gábor, MAKOVECZ Márk
Film: Tapio SNELLMAN
Asszisztens: Diego PITARCH
Zene: DRESCH Mihály
Makettek: Limes 3D Innohub Kft, CSERTO Lajos (Engen)
Animációs film: ArchiplexStudio: SZPEVÁR Attila, KÓCS Zoltán, KEREK Balázs